Az album húsz számából 11-et maga Clint Eastwood szerzett, ami nem újdonság, hiszen a rendező szívesen jegyzi saját filmjei zenéjét, akárcsak a Titokzatos folyó és a Millió dolláros bébi esetében. A javarészt nagyzenekarral előadott, Lennie Niehaus, filmjei korábbi zeneszerzője által vezényelt és hangszerelt darabok furcsán minimalistára és személyes jellegűre sikerültek, és bár meglehetősen hasonlítanak egymásra – ez a lemez egyik komoly hibája – eltérő minőségűek. A leginkább zongorán, vagy a CD végén gitáron, esetleg szólókürtön előadott lassabb, melankólikusabb számok adják meg a film alaphangulatát is – a “The Medals” című kompozíció, vagy a “Goodbye Ira” és a “Platoon Swims” is ilyen: egyszerű, fülbemászó darabok, olyanok, mintha régi fotókat nézegetnénk rég halott rokonainkról. Más kategóriába esik a “Wounded Marines”, a monoton"Armada Arrives", vagy az alaptémát is megadó "Flag Raising” és a “Flag Theme” baljós vonós-dobpergős hangszerelésükkel ugyan eleget tesznek a klasszikus háborús filmzenék kritériumának, de önmagukban aligha állják meg a helyüket, kivételt legfeljebb a finomított hangzású "Inland Battle" képvisel.

Önmagukban aligha állják meg a helyüket

A CD másik felét kitevő darabok mind a film hátországban játszódó jelenetek, vagyis többségükben a háborús hősök tiszteletére tartott rendezvények aláfestő korabeli zenéi, és mint ilyenek néhány esetben az is vitatható, hogy muszáj volt-e egyáltalán a soundtrackre kerülniük. Igaz, az első ilyen darab, a Dinah Shore álttal felénekelt “I’ll Walk Alone” különlegesen szép – és finom megoldás, hogy a lezáró dal balladisztikus férfi vokálja is pont erre rímel. Az Irving Berlin által írt vidám “Any Bonds Today?”, a felejthető “Vict’ry Polka” és a könnyed "Summit Ridge Drive" inkább kontrasztként szolgál, csakúgy, mint a "Knock Knock", a rendező fiának, a “testvérfilm”, vagyis a Levelek Ivo Dzsimáról zenéjét jegyző Kyle Eastwood pattogós-jazzes szerzeménye. A két John Philip Sousa induló (The Thunderer, Washington Post March) és egy-egy könnyed Mozart, illetve Haydn darab pedig kizárólag töltelékként került a lemezre.

Ami mindebben zavaró, hogy amint felcsendül egy-egy komolyabb szerzemény, rögtön válaszol rá egy teljesen más hangulatú, ráadásul sokkal kevésbé fajsúlyos darab. Igaz, a film időszerkezete is néha hasonlóan zavarbaejtó, köszönhetően azon rendezői szándéknak, amely a frontvonal hősiességét – mindkét oldalon – állítja szembe a hátország talmi ürességével. A Dicsőség zászlaja zenéje más nagy háborús eposzokkal való összehasonlításban könnyen alulmarad: se nem olyan izgalmas, sem nem olyan eredeti, mint a Ryan közlegény megmentése vagy mondjuk Az őrület határán soundtrackje – de nyilván nem is ez volt a cél.