Örményország második legnagyobb városából, Gyumriból indult el, kezdetben magányos sétáját Facebookon közvetítette Nikol Pashinyan aktivista és ellenzéki országgyűlési képviselő. 40 nap leforgása alatt erőszakmentes forradalmat robbantott ki, amely lemondásra kényszerítette az országot vezető Szerzs Szargszjánt, és végül a korrupció és az autoriter berendezkedés ellen küzdő Pashinyant választották meg miniszterelnöknek.
A Nem vagyok egyedült (I Am Not Alone) első ránézésre akár használati útmutatóként is használhatnák politikai aktivisták – így kell egy rendszert megdönteni az utcáról. Tényleg egy rendkívül inspiráló, ugyanakkor csodaszámba menő történetet mesél el, amiből erőt könnyen lehet meríteni, viszont leutánozni annál nehezebb. Nem véletlen, hogy Garin Hovannisian rendező tündérmeseként tekint a filmjére, ami valóban a klasszikus mesedramaturgiát követi: a magányos hős útnak indul, és számos próbát kell kiállnia, míg végül övé lesz a trón a nép legnagyobb boldogságára. Még az is stimmel, hogy egy kóbor kutya is becsatlakozik Pashinyanhoz a sétája közben.
A Nem vagyok egyedül reményt ad, mert elhiteti velünk, hogy a mesékbe illő végkifejlet a valóságban is megtörténhet. Az univerzális üzenet mellett legalább annyira érdekes a konkrét eseménysor, amely végül a regnáló hatalom bukásához vezetett.
Örményországban 2008-ban jutott hatalomra a magát konzervatívnak definiáló Republikánus Párt, amely valójában egy ideológiák nélküli posztszovjet, a helyi oligarchákkal összejátszó politikai alakulat. Miután Szargszján kitöltötte az alkotmány által engedélyezett kétszer öt évét köztársasági elnökként, nem lépett hátra 2018-ban, hanem a putyini példát követve átírták az alkotmányt, erősebb végrehajtói hatalommal ruházták fel a miniszterelnöki tisztséget, majd Szargszjánt jelölték ebbe a pozícióba. Ez nyilvánvalóan a demokrácia megcsúfolása volt, jelentős lépés az autoriter rendszerek irányába.
Idáig azt is mondhatnánk, hogy egy tipikus kelet-európai, illetve posztszovjet történetről van szó. A hatalmi elit a saját érdekei szerint írja át az alkotmányt. Abban sincs semmi meglepő, hogy az ellenzék tiltakozott, akciókat szervezett. Ismerjük, ezek aztán kudarcba szoktak fulladni, miután a kezdeti lendület elpárolog. Pashinyan sétája is egy ilyen elkeseredett politikai akciónak tűnt. Hadd sétáljon, majd megunja, és hazamegy – gondolhatták sokan. A folytatás aztán mindenkit, a kormányzó pártot, az ellenzéket és az egész világot meglepte.
A Nem vagyok egyedül legnagyobb erénye, hogy a kezdő lépéstől a forradalom győzelméig az első sorból közvetít. Átélhetővé teszi az események intenzitását, sőt, mintha cselekvésre serkentő energiahullámok vonulnának végig az ember testén a film nézése közben. Láthatjuk a lelkesítő beszédeket, a polgári engedetlenség kreatív módjait, a feszült pillanatokat, amikor nem sok híja volt annak, hogy erőszakba torkolljon a tiltakozás Jereván utcáin, és persze az átmeneti tanácstalanságot is, amikor úgy tűnt, nincs tovább. És persze a végén az utcán ünneplő emberek eufóriáját is megtapasztalhatjuk.
Mintha egy torokszorítóan izgalmas politikai thriller lenne, ami közben folyamatosan ámulatba ejt az a tény, hogy ez nem fikció, ez valójában megtörtént.
Pashinyan bársonyos forradalomnak hívta a tiltakozáshullámot, visszautalva az 1989-es prágai eseményekre. Érdekfeszítő azt figyelni a film közben, hogyan keveredtek a hagyományos forradalmi technikák a 21. századi eszközökkel: a főváros szimbolikus terein tüntetni, a rádió épületét elfoglalni és beolvasni a célokat, megszólítani az egyetemi ifjúságot – ez már 1956-ban is így ment. Az elmúlt tíz évben az ellenálló mozgalmak alapvető fegyverévé, nélkülözhetetlen mobilizációs eszközzé vált a közösségi média. Pashinyanék rendkívül profi módon használtak fel, közvetítéseikkel országos méretűvé szélesítették a tiltakozást.
21. századi eszköz ugyan, de már teljesen magától értetődő választás, hogy a Facebookot használták a tömegmegmozdulások szervezése és koordinálása céljából. Amiben váratlant tudtak húzni, az a forradalom decentralizált jellege volt. Pashinyan egyértelműen vezéralakként lépett fel, viszont a vele szimpatizáló emberek idővel a saját szakállukra is cselekedni kezdtek. Az utakat eltorlaszolása, a forgalom megbénítása például csak azután vált sikeres akcióvá, hogy azt nem telefonon szervezték Pashinyanék – amiket lehallgatott a rendőrség, és így meg tudták akadályozni –, hanem a szimpatizánsaik saját felindulásból ültek ki az utak közepére. Ez a széles társadalmi támogatottság elengedhetetlen volt ahhoz, hogy Szargszján végül lemondjon, és nyilatkozatában politikustól ritkán hallható önkritikát gyakoroljon: „Nikol Pashinyannak igaza volt, én pedig tévedtem.”
A Nem vagyok egyedül sikeresen teleportálja a nézőt a jereváni események sűrűjébe, de szerencsére itt nem áll meg, hanem utólag felvett interjúk segítségével értelmezési keretet is ad hozzájuk. Nem rejti véka alá, hogy kikkel szimpatizál, de Szargszján és a Republikánus Párt egy másik vezéralakját is kamera elé ültetik. Rengeteget ad hozzá a filmhez, hogy a másik oldal is megszólal benne.
A film a győzelem eufórikus pillanataival ér véget, és ez az érzés könnyen átragadhat a nézőkre. Rendkívüli élmény lehet egy közösség tagjaként átélni, hogy vannak kivételes pillanatok, amikor valóban a nép az úr. Aztán az önfeledt boldogság érzése elszivárog, és több kellemetlen kérdés is felmerülhet azzal kapcsolatban, hogy vajon mi történt a 2019-es örmény forradalom után. Valóban egy biztatóbb jövő felé indult meg az ország? A kellemetlen kérdések pedig csak sokasodnak, ha az ember tisztában van Örményország elszigetelt geopolitikai helyzetével, Oroszországtól való függésével.
Pashinyan a korrupció elleni kemény fellépés ígéretével került hatalomra, azonban ezt a posztszovjet térségben nehéz feladatnak tűnik megvalósítani. Karizmatikus személyisége magával ragadja az embert, de csökönyös hajthatatlansága néha riasztó is tud lenni. Mindig van abban valamennyi kockázat, ha egy forradalmár válik az ország vezetőjévé.
Ráadásul másfél évvel a megválasztása után háború robbant ki a vitatott státuszú Hegyi Karabah fennhatóságáért Örményország és Azerbajdzsán között. A harcok azeri győzelemmel értek véget, Pashinyan miniszterelnök által aláírt tűzszüneti egyezmény értelmében az orosz békefenntartók által ellenőrzött főváros, Stepanakert és közvetlen szomszédsága kivételével a terület ismét azeri uralom alá került.
Hegyi-Karabah elvesztése komoly történelmi trauma az örmények számára, ez akár végérvényesen megpecsételheti Pashinyan politikai karrierjét. 2018-ban még őt éltette a tömeg, 2020-ban a tűzszünet hírére már a lemondását követelték tüntetők, súlyos politikai válságot él át az ország, a legújabb hírek szerint puccsot kísérelt meg ellene a hadsereg vezetése. Tanulságos lenne pár év múlva elkészíteni a Nem vagyok egyedül folytatását, és megnézni, mi lett a megfogalmazott ígéretekből, milyen pályát futottak be a forradalom győzelme következtében nagy befolyásra szert tett politikusok.
A Kaukázust folyamatos etnikai villongások, háborúval fenyegető, befagyott konfliktuszónák jellemzik, a tavalyi őszi hegyi-karabahi háború csak egy újabb tragikus felvonás a régió közelmúltjából. Ebbe a narratívába beillesztve sajnos még inkább meseszerűvé válik a Nem vagyok egyedülben bemutatott, reményt sugárzó 40 nap.
Ezért is rendkívül fontos, hogy ez a dokumentumfilm megörökítette a forradalom menetét és legfőbb tanulságát, miszerint az erőszakmentes, progresszív üzenetekre alapozott küzdelem is kecsegtet sikerrel. Sokat elárul az események hangulatáról, hogy saját elmondása szerint ehhez a filmhez szerezte élete legboldogabb zenéjét Serj Tankian.
És hogy ez a győzelem mire elég? Még túlságosan közel vagyunk 2018-hoz, hogy megállapítsuk, valójában mekkora jelentőséggel bír a forradalom örmény szempontból, befolyásolja-e hosszú távon az ország berendezkedését, politikai kultúráját.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál a Nem vagyok egyedül vetítésével veszi kezdetét március 1-jén este 19 órakor, és a fesztivál végéig március 10-ig látható lesz online.
