A Passió-őrület csak áprilistól kezdődően, tavasszal-nyáron csap át öreg kontinensünkre is. Az itteni siker arányaira még nem lehet következtetni, ám a tengerentúli érdeklődésre jellemző, hogy ott egyetlen hét leforgása alatt több mint 150 ezer példány fogyott a Gibson-film képeit tartalmazó albumból, s a terjesztők bíznak benne, hogy az eladott könyvek száma holnapra eléri a negyedmilliót is.

Az akcióhősből lett hazafias-ájtatos rendező koncepciója szerint a Passió képi világának Caravaggiót kellene idéznie, az olasz sajtóban azonban a film nem ezt képzettársítást kelti. A beszámolók szerint a nézőket sokkolja a Krisztus életének utolsó tizenkét óráját feldolgozó film brutalitása, a vásznon „hektoliterszámra” folyik a vér. „A film nagyon erőszakos, ám szerintem ez az erőszak nem ellentétes a kereszténységgel, hanem a katarzis egy formája, amely, reményeim szerint sok embert visszatérít a hithez” – nyilatkozta a rendező a Corriere della Serának, az egyetlen európai lapnak, amely hivatalos meghívót kapott az egyik zártkörű vetítésre.

Az új rendezés kapcsán Gibson művészi kvalitásairól és valós filmtörténeti jelentőségéről valószínűleg már az első szakmai bemutatók nyomán kikristályosodnak a vélemények. Sokkal hosszadalmasabbnak és elkeseredettebbnek ígérkezik azonban az a vita, amely a film ideológiai üzenete körül bontakozott ki. A Passióval összefüggésben ugyanis már látatlanban elhangzott az antiszemitizmus vádja. Ez aztán az első olyan vetítések után, melyekre a jelentősebb amerikai zsidó szervezetek vezetőit is beengedték, az „antiszemita hangulatkeltésre alkalmas” formulává szelídült.