A náci Németországban felnövő, a magyar holokausztot túlélő és a II. világháborúban kódfejtőként dolgozó angol nagymama története 7 évvel ezelőtt kezdődött, egy brightoni egyetemen. “Vizuális művészetek szakon tanultam, ahol végigmentünk az összes művészeti ágon, de főként képző és performansz művészetre koncentráltunk, nem filmiskola volt. Azért volt jó, mert megtaláltam az embereimet, akikkel hasonlóan gondolkodtunk, és hamar céget alapítottunk.”

Révész Bálint, Merredith Colchester, Ruben Woodin-Dechamps

Ez lett a Gallivant Film, ami már a készülőben lévő film apropójából született meg, és azóta videoklipes, reklám- és dokumentumfilmes kreatív alkotóműhellyé vált. A német Ruben, az angol Merry és Bálint az egyetemi években, egy közös kocsmázás alkalmával döbbent rá a nagymamáik közti hasonlóságra és hogy mennyire kötődnek hozzájuk, így szinte magától értetődő volt, hogy forgatniuk kell egy filmet. “A film kezdésekor gyorsan kellett pénzt szereznünk, mert attól féltünk, hogy meg fognak halni, ez folyamatosan felmerült az évek során. Én akkor már egy pár hónapja elkezdtem csak úgy maszekba felvenni a nagyim sztorijait, és amikor kiderült, hogy nekik is óriási történeteik vannak, ők is elkezdtek forgatni privátban, majd egy év múlva összeszedtünk annyi pénzt, hogy kiutaztassuk őket Brighton mellé, hogy találkozzanak és beszélgessenek.”

A forgatásról egyik nagymamát sem kellett sokat győzködni, bár volt akinek évekbe tellett, hogy megnyíljon a kamera előtt, az erős kötődés miatt végül mindhárom történet elindult, és továbbfejlődött az évek alatt. “A német nagymama félt, hogy mi lesz ennek a vége, ő sokkal zárkózottabb személyiség, nem olyan friss, mint a másik kettő. Az angol nagyinak (aki sajnos azóta már elhunyt) 15 unokája volt, egy faluban lakott az MI6 volt fejével, régi kollégákkal, és folyamatosan pörgött. Az én nagyimhoz kétnaponta jön valaki látogatóba, hangversenyre, moziba jár.”

Bálint és nagymamája, Révész Lívia

A film egyik legszembetűnőbb eleme a köztes generáció hiánya. Nagyszülők és unokáik közösen idézik fel a múltat és játszanak a jelenben, miközben az őket összekötő szülők teljesen kimaradnak a történetből. “Mi vagyunk az a generáció, akinek már semmilyen intenzív kapcsolata sincs a 20. századi eseményekkel és értékekkel. Számunkra ezek a sztorik izgalmasak, nem szomorúak. A szüleink akaratlanul is végignézték, ahogy elsírja magát az anyjuk tévénézés közben, nincs meg a kellő távolságuk ahhoz, hogy tiszta fejjel lássák a dolgokat. Bennünk nincs ez a felelősség, csak a játék van. Nagyszülőként leszarod, ha a gyerek egyest hoz haza az iskolából, akkor is elmész vele szánkózni és fagyit veszel neki. Ez egy másfajta, egy önfeledtebb kapcsolat, legalábbis nekünk.”

Hét év alatt sok minden megváltozott – ami az elején könnyed hangulatú múltidézésnek indult, az az évek során szinte teljesen átalakult, kinőtte magát és a figyelem a fiúkra tevődött. “Az elején egy nagyon történelem specifikus filmet képzeltünk el, aztán ahogy szépen lassan megismertük őket, meg magunkat is, megváltozott a fókusz, mert nem a történetek az izgalmasak igazán, hanem az, hogy ezt mi csináljuk és mi milyen kapcsolatban vagyunk velük. Mi lettünk a főszereplők, a húzó erők a narratívában, a nagyik pedig megtanultak fogalmazni. Annyi éven keresztül mondattuk el velük ugyanazokat a történeteket, amíg maguktól rájöttek, hogy mi az érdekes és mi érdektelen.”

Forrás: Granny Project Facebook

Hárman kezdték a kreatív folyamatokat, de az egyetem utáni munkákat már Bálint fejezte be. Szerzett producert, a félkész filmet beadta a Filmalaphoz gyártási támogatásra (amit meg is kapott), a fiúk segítségével leforgatta az utolsó részt és Szalai Károly vágóval (Testről és lélekről) nekikezdett a több száz órányi nyersanyag válogatásának. “A vágás óriási iskola volt, mint egy év az egyetemen. Ki kellett dobálnunk a nagyon jó, de megkreált jeleneteket és az improvizált részekre kezdtünk koncentrálni, amikor a saját lényükből húztak elő elemeket."

A film felszabadultsága és fiatalos lendülete már több helyen bizonyított: a lipcsei DOK Leipzig fesztiválon a Next Masters szekcióban elnyerte a ‘kiemelkedő kelet-európai filmnek járó’ MDR-díjat. Bár a visszajelzések szinte egyöntetűen pozitívak a huszon- és harmincévesek részéről, az ötven feletti korosztály egy része még mindig ‘tiszteletlennek’ érzi a hangnemet, ahogy Bálint és alkotótársai beszélnek. “Nem tudunk kapcsolódni a múlthoz, mert a kérdésekre mindenki nagy sóhajokkal, komoly arccal, keresztbe tett lábbal bámulja a földet. Pont ez ellen megy a film, ezt akarjuk megszüntetni, nem kell jópofiznunk nekik, mert már alig vannak itt. 20 év múlva ez az egész olyan lesz, mint a francia forradalom, mindenki aki átélte, halott lesz. Ez egy nyelv, amit mi alakítunk ki, ezeknek a témáknak a tárgyalására. Rajtunk áll, hogy mennyire jóízűen és ízlésesen használjuk. Egyszerűen szükség van rá, hogy lehessen erről beszélni.”

A film dísz-stáb vetítése holnap este lesz a Zsilipben, amire már minden jegy elkelt, de január 24-28 között a BIDF (BudapestDocFest) keretében újra látható lesz.

Borítókép: Merry és nagymamája, Rosanne Colchester

Granny Project / angol-német-magyar dokumentumfilm, 89 perc

Rendező: Révész Bálint
Író: Merredith Colchester, Ruben Woodin-Dechamps, Bálint Révész
Producer: Kántor László, Révész Bálint
Koproducer:  Mariann Kiss, Merredith Colchester, Ruben Woodin-Dechamps
Társproducerek: Orban Wallace, Ágnes Horváth-Szabó, Patricia D'Intino
Post Supervisor: Budai Balázs
Operatőr: Ruben Woodin-Dechamps
Vágó: Szalay Károly
Hang: Ifj. Erdélyi Gábor
Zene: Márkos Albert
Elektronikus zene: Gryllus Ábris
Gyártó: Gallivant Film (UK) Új Budapest Filmstúdió (Hun)