Ez a fullasztó és erőteljes vízió gyorsan a hatása alá vonja az embert, rögtön érezhető a filmből, hogy súlyos élmények és tanulságok várnak ránk, és hogy mindezeket egy átgondolt művészi koncepció mentén fogjuk megkapni. Önmagában nézve dicséretet érdemel az a kompromisszummentes látásmód, ahogy Dobos Tamás kamerája ráragad a főszereplőre, Frankra, és kellemetlen közelségből követi őt a szocialista bürokrácia és egészségügy egyre mélyebb és abszurdabb bugyraiba. A Saul fiához hasonló kamerakezelésnek itt is a minél teljesebb immerzió a célja, a filmet nyitó koncert pillanatnyi szabadsága után, mi is átérezhessük azt a csapdahelyzetet, amibe Frank kerül.
Frank csak pár röpke percet tud a színpadon tölteni. A koncert elindul, a pici, de annál lelkesebb közönség megőrül, majd civil ruhás rendőrök oszlatják fel a bulit. A punk srác a fogdában találja magát, ahonnan az orvosként dolgozó barátnője menti ki egy hamis papírral. Frank a pszichiátria nyílt osztályára kerül, ott próbál eltűnni a karhatalmi szervek szeme elől, de lázadó természete, erős igazságérzete ott is bajba sodorja. A film Frank személyes tragédiáján keresztül próbálja megértetni a totalitárius rendszerek működését, és közben olyan valós események is eszünkbe juthatnak, mint mondjuk a CPg nevű punkzenekar tagjainak a vegzálása és bebörtönzése.
Forrás: Otherside Stories
Az is hamar világossá válik, hogy az Eltörölni Frankot vitára hív: szemben azzal a széles körben elfogadott értelmezéssel, hogy Magyarország a hetvenes évektől kezdve a keleti blokk legvidámabb barakkjává vált, és a többi szocialista országhoz képest nagyobb szabadságban lehetett itt létezni, egy brutális eszközökhöz folyamodó, az élet minden területét kontrolláló és elnyomó hatalmat ábrázol. Olyan dermesztő hangulatot teremt, ami – a nyolcvanas éveknél és Közép-Kelet-Európánál maradva –, inkább köthető az 1981-ben bevezetett lengyelországi hadiállapothoz, mint a hazai viszonyok eddigi filmes ábrázolásához.
Ehhez persze minden joga megvolt az alkotóknak. Az egyes történelmi korszakok nem megmásíthatatlan monolitok, helyet kell adni a tényekkel, kutatásokkal alátámasztott újraértelmezéseknek. Mi járunk a legjobban, ha egy történelmi film kapcsán – mert hát ez is az – diskurzus indul el, már azzal is, ha otthon az idősebbektől megkérdezzük, tényleg ennyire sötét időszak volt-e a nyolcvanas évek, hiszen ez a vitatott korszak teljesebb megértéséhez vezethet el. Márpedig az Eltörölni Frankot számos izgalmas témát érint: a politikai pszichiátria intézményétől a demokratikus ellenzéken át a magyar punk zene és a rendszer ellenséges viszonyáig.
A bajok ott kezdődnek a filmmel, amikor a kezdeti sokkhatás után hozzáedződünk a roncsolt hatást keltő képeihez, néha egészen dokumentarista jellegű stílusához, és azt vesszük észre, hogy egyszerűen túlzásba viszi a nyomasztást. Az Eltörölni Frankot pszichiátriai osztálya az utolsó állomás a pokol előtt – ez rögtön nyilvánvalóvá válik, innen még a Száll a kakukk fészkére csoportos foglalkozásaira is boldogan és gondolkodás nélkül jelentkeznénk át. És mégis újból és újból elidőzik a kamera a megnyomorított emberek érzelemmentes arcain. Az a gyanúnk támadhat, hogy a rendező túlságosan is beleszeretett a filmhez kitalált formanyelvbe.
Forrás: Otherside Stories
Indokolatlanul hosszúra hagyott jelenetekből sajnos több is van a filmben. A demokratikus ellenzék házibuliján galamb repül be a nappaliba, majd újból és újból a falnak csapódva kétségbeesetten keresi a kiutat. Nem elég, hogy bántóan egyszerű szimbólumot használ a film, még hosszan el is időzik a szerencsétlen madárral. Mintha nem bízna eléggé a film a néző empatikus és értelmi képességében, és mindent kalapáccsal akar a fejébe verni. Ezzel pedig pont a kívánt hatás ellentettjét, a film világából való kiszakadást éri el.
Az Eltörölni Frankot nem punkfilm, a főszereplő azért jött ebből a mozgalomból, hogy egy minél radikálisabb, a kompromisszumoktól elzárkózó, ösztönösen létező figura kerülhessen szembe a rendszerrel a filmben. Ezzel együtt javára vált volna, ha nemcsak a főhőst veszik a punkból, hanem a zenei világából is ihletet merítenek. A hetvenes évek öntetszelgő művészi pózba merevedett, végtelen gitárszólói és szemfényvesztő színpadi show-i után a punkok sallangok nélkül, fülbemászóan egyszerű és energikus módon üvöltötték bele a világba, mi is a gond vele. Azóta persze a punk is kommerciálódott, de a kezdetben még felforgatónak bizonyuló közvetlen és nyers fogalmazásmód és a vele járó természetesség jót tett volna a filmnek.
A Frankot eljátszó zenész, Fuchs Benjámin nem egy Röhrig Géza. Egyáltalán nem vall szégyent, csak egyszerűen túl nagy terhet raktak rá. Szinte végig őt mutatja a kamera, és nincs meg az a magnetikus kisugárzása, ami ahhoz kellett volna, hogy minden mozdulatát odaadó figyelemmel kísérjük. A Saul fiában ráadásul küldetés-dramaturgia (meg kell találnia a fia holttestét) is vitte előre a cselekményt, itt viszont idővel ellaposodik Frank szenvedéstörténete, reménytelen harca a rendszerrel.
Alighanem a karakter kidolgozatlansága miatt nem üt akkorát szimbolikus jelentőségű punk tette, amikor a rendszer váratlanul kiutat ajánl számára. Ha nemcsak jelzés szintjén ismernénk a múltját, és az abban végigvonuló traumákat, ha többet kaptunk volna a zenei karrierjéből, talán érthetőbbé vált volna a viselkedése. Érdekes módon Waskovics Andrea doktornője jóval kevesebb játékidőt kap, egy idő után el is tűnik, de valahogy őt jobban meg lehetett ismerni.
Mivel a főszereplő nem köti le teljesen a figyelmünk, akaratlanul is az őt körbevevő közeget kezdjük tanulmányozni, és ekkor újabb csalódás érhet minket. A korabeli punkmozgalom vagy a szamizdatokat terjesztő, titkosrendőrök által megfigyelt demokratikus ellenzék csak érintőlegesen tűnik fel, majd talán egy másik filmben mesélik el az ő, mindenképpen nagyvászonra kívánkozó történetüket.
Az Eltörölni Frankban a dokumentarista hatású karakter- és közegábrázolás és az elemelt, szimbólumokkal operáló részek váltakozása zavart kelt és elbizonytalanít. Egyszerre akart a nyolcvanas évek magyar valóságát újraértelmező történelmi film, a valóságtól elemelt, általános érvényű disztópia és személyes sorstragédia lenni. Mindhárom vonalon komoly részeredményeket tud felmutatni, például kifejezetten örültem annak a néhány intim, emberi pillanatnak, amikor Frank és a néma, súlyosan traumatizált lányt alakító Blénesi Kincső között bizalmi viszony alakul ki, de ez a sok vállalás egyszerre túl nagy falatnak bizonyult Fabricius Gábornak.
Az tagadhatatlan, hogy van egy kifejezetten erős vizuális érzéke, és az is bebizonyosodott, hogy vannak közlésre érdemes, izgalmas és provokatív gondolatai a világról. Már csak a stílust kellene úgy eltalálni, hogy az ne tűnjön öncélúnak, ne nyomja el a tartalmat.
