Az idén 40 éves kisfilm eredeti címe Anima verité lett volna, ám a közérthetőség miatt az alkotók elvetették ezt az ötletet és egy sokkal izgalmasabb, sokatmondó szójátékot választották helyette. A tízperces animációban Kovásznaiék előre felvett riportok hanganyagaiból emeltek ki részleteket, majd ezekre rajzolták a figurákat, akik „merőben nem véletlen” hasonlítanak az eredeti alanyra. A film társrendezője Lisziák Elek, Kovásznai visszatérő alkotótársa volt, őt kísérte a riportokra Lugossy István fényképész, aki a rendőrségi fotókhoz hasonlóan elölről, balról és jobbról is lefotózta a megkérdezett embereket, az animátorok pedig a képek alapján reprodukálták a szereplőket rajzfilmfiguraként. Az éles szeműek észrevehetik a filmben Huszárik Zoltánt és Lázár Ervint is.
Az anima verité éppen itt kapcsolódik a filmhez: a francia cinéma veritéből animációra adaptált fogalom, mely a szociográfiai, az alkotók szubjektivitását hangsúlyozó dokumentumfilmezést ültette át animációs formára. Már a Rügyfakadás és a Körúti esték is ebbe a vonulatba tartozott, de a Riportré abban különbözik ezektől, hogy nem egy karakterre fókuszál (míg a Rügyfakadás egy magányos nő egyetlen napjára), és nem is egy közeget mutat be (ahogy a Körúti esték a pesti presszók látogatóit), hanem különböző társadalmi csoportokat szólaltat meg többféle témában, és vágja össze őket látszólag teljesen esetlegesen.
Lisziák Elek társrendező 1982-ben így mesélt a filmről: „A Riportréban negyven embert szólaltattunk meg, ezek az emberek nem a saját arcukkal, hanem az általunk finoman ironizált rajzportréjukkal fordulnak a néző felé. Az emberi kapcsolatokról, az ország gazdasági helyzetéről, az anyagi jólétről, a szexuális életről, a családról kérdeztük a riportalanyainkat. A legfiatalabb egy tizenöt éves gimnazista, aki elmondja, hogy mennyire nem készítik fel őket a felnőtt életre a középiskolában, egy másik riportalany Lázár Ervin, aki kijelenti, hogy a legnagyobb szükség egy jó iskolára volna. A film vége és egyben csattanója, hogy egy fiatal emberekből álló csoport egy klubban képtelen visszaemlékezni a Walesi Bárdok első versszakára. Én is ezért csináltam ezt a filmet, mert szerintem is a mostaninál sokkal jobb iskolára volna szükség.”
A magyar experimentális filmművészet és a magyar meseírás kiemelkedő alakjai mellett labdarúgó edző, politikához közel álló férfi, tanárnő, gimnazista, taxis, masszőr, vendéglős, fagylaltárus és pszichológia szakos diák is megszólal. A Kádár-korszak idején készült a film, hét évvel a rendszerváltás előtt, mégis alig változott valami az elmúlt 40 évben: sokan az átlagkereset mellett kénytelenek másodállást vállalni, az iskolai szexuális felvilágosítás még mindig rettenetesen visszamaradott, a fiatal lányoknak és nőknek sokkal tudatosabbnak kellene lenniük a szexuális életükkel és kielégülésükkel kapcsolatban. Ma is számos olyan hajléktalan van az utcákon, akik nagy eredményeket értek el sportban, vagy magas képzettségűek és mély gondolkodók, Huszárik szavai pedig mintha ma hangzottak volna el: „alapfogalmak, alapmagatartások skanzen fogalmakká váltak: őszinteség, becsület, szeretet.”
Kovásznai ismét rendkívüli érzékenységgel vezette a ceruzáját, a megszólalók különböző rajzstílusban elevenednek meg, ironikusan, sokszor karikatúraszerűen kiemelve vagy eltúlozva egy-egy tulajdonságot, ami a hallott szöveggel izgalmas összképet ad. Ezt a stílust az 1975-76-ban futó Ez csak divat!-sorozatban, illetve az 1979-ben készült Habfürdőben is alkalmazta, sőt csúcsra járatta, mivel egyetlen egész estés filmjében a szereplők egy jeleneten belül is úgy változnak grafikailag, ahogy az leképezi az aktuális érzelmi állapotukat, már-már a pszichedelikus animációk sorát gyarapítva, miközben megmarad társadalmi szatírának (a melodráma és a musical mellett).
A Riportréhez 2010-ben készült egy „reboot”, Török Ferenc és Igor Lazin rendezésében. 2010 tavaszán volt a Magyar Nemzeti Galériában óriási kiállítás Kovásznai György életművéből, a kisfilm pedig főhajtás a művész előtt. Kovásznai festményei animációs filmjeinek részleteivel váltakozva vonulnak fel, miközben rajzolt formában idézi fel hatását Parti Nagy Lajos, Rutkai Bori, Másik János, Gauder Áron, Török Ferenc, Hankiss Elemér, számos művészettörténész és képzőművész, Kovásznai gondolatait pedig Hajduk Károly mondja el. Érdekesség, hogy a 2010-es Riportré Hajdu Szabolcs Bibliotheque Pascal című filmjének kísérődarabja volt a hazai mozikban.
40 éves a Habfürdő – Zenés trükkfilm szívdobbanásra
Sokan kiállításon látták először, valaki főzés közben ragadt a kistévé képernyője előtt, egyikőjük még a napra és az órára is pontosan emlékszik. Volt, akinek évekig a film egyik mondata volt a csengőhangja, egy másikat pedig ez a film terelte végérvényesen az animáció irányába. Kovásznai György filmjének kerek évfordulója alkalmából megkértünk pár animációval foglalkozó írót, alkotót és fesztiválszervezőt, hogy meséljenek saját Habfürdős élményeikről.
