Egy drogos nő önmagán belüli utazása során beleütközik egy végtelen türelmű papba. Ez az a pillanat, amikor elkezdődik Dér András Kanyaron túl című új filmje. Sajátságosan kiismerhetetlen szereplők viszik előre a történetet egy pontig, ahol még mindig bármi megtörténhet. A konzekvenciák levonása a nézőre vár, a rendező célja a kész ítéletek felkínálása helyett a publikum bevonása volt a történetbe. Ennek kapcsán beszélgettünk Dér András rendezővel.


- Nemrég láttam az Árnyékszázad című filmed, és annak tükrében, bevallom, meglepett a Kanyaron túl.

- Egy hasonló avantgárd filmet vártál? Külső okai vannak a váltásnak. A tapasztalatok szerint a közönség nem bír befogadni egy hetven perces, a képre és a zene ritmusára bízott filmet. Az Árnyékszázad improvizációs film volt, kicsit Derek Jarman vonulatát követte. Most mást akartam. Egy történetet elmesélni. Ez egy érzéki-szellemi folyamat. Az Árnyékszázad nem volt érdektelen alkotás, és továbbra is nagyon érdekel az avantgárd. De ez a fogalom nagyon megváltozott az utóbbi időben. A világ annyira alternatív lett, hogy napjainkban a klasszikus az avantgárd.

- Ezért jelenik meg a Kanyaron túlban a katolicizmus?

- Nem szeretem ezt a kifejezést. Én a hitről szeretnék beszélni, és ezen belül persze megjelenik a katolicizmus fogalma is, „egyetemesség” értelemben. Kirkegaard mondta, hogy az ember fogalma a szellem, és ne tévesszen meg, hogy két lábon jár. A film jó eszköz ennek kifejezésére. A drogos nő és a katolikus pap – a démoni és a hit – találkozása jó keret.

- Miért érdekel ennyire a drog, mint téma?

- A drogosok hiperérzékenyek, illetve megfordítva: a hiperérzékeny emberek nagy része nem talál más választást, és a drogokhoz menekül. Ez egy segélykiáltás. Elveszetnek érzik magukat, és a drog szirénje nagyon csábító. Valamennyiünket vonz a dimenzióátlépés, az időutazás önmagunkon belül. Erre a drog alkalmas, ám ennek ára van. Olyan ez, mint a fausti történet. A drog tehát totális csapda, a drogosok védtelenek és bizonytalanok. Mint mi is, csak mi mindenféle allűrökkel leplezzük ezt. ők nem. őszinték és kíméletlenek. Engem nagyon érdekel a szellemi, és ezt ők megtapasztalják. Megtapasztalják a démoni erőt, és ezért tudják, hogy ennek ellentéte is van, csak azt nem érhetik el. A pap a másik véglet, ő az isteni kegyelem tapasztalása miatt tud a démonikus létéről.

- József atya, a filmbeli pap azonban mindkét végletet bejárta.

- A pap is megjárta a poklot. Érintettnek kell lennie, hogy hiteles legyen. Nem elég végiggondolni, meg is kell élnie – erre tanít a Biblia is, Jézus is rengeteg mindent megélt. Az igazi bátorság a cselekvés, és a film erre alkalmas matéria. Be lehet vele mutatni a cselekvés érzéki egymásutánját. Nem kész ítéleteket akartam adni a nézőknek, hanem megmutatni a cselekvés bizonytalanságát.

- A Hirtling István játszotta Mágocs atya József atya (Bubik István) ellentéte.

- Hirtling ellenpont, de egyben barát is. Nem akartam azt állítani, hogy Bubik a jó és Hirtling a rossz. József atya kétes győzelmet arat, nincs kimondva, hogy az ő módszere az egyetlen út. Gondolhatjuk ezt is akár.

A mélység vonz, és ebben benne van a bukás is. Fölöttünk is mélység van, csak ezt máshogy nevezzük. A film a bizalomról és a biztonságról szól - a drog egy sztori-lehetőség, egy jó pillanat, ahol be lehet lépni valamibe. A két ember kapcsolatfelvétele - Szilvi utazása miközben a pap az állandóságot testesíti meg - alkalmas ennek kifejezésére. A pap monolitikus jelenléte, ahogy ott van, és azt mondja: gyere. Ez Tamást irritálja, megőrjíti.


- Amikor néztem a filmet, olyan érzésem volt, hogy csak egy darabkáját látom egy nagyobb történetnek.

- A film valóban csak része egy folyó történetnek. A filmnek megvan az a veszélye, hogy egyszer csak zsilettpengével elvágom, és akkor a történet csak annyi, amennyit látok. Színházi példa jut eszembe: azt akarom, hogy a néző ne úgy érezze, hogy a színész a büféből lép be a színpadra, és oda lép vissza a jelenet végén. Sokat gondolkodtunk, hogyan lehetne ezt megoldani. Szeredás András forgatókönyvíró “káosz-dramaturgiának” nevezte el ezt. Belép egy szereplő, de nem mutatkozik be. Meg kell fejteni, de mire ez sikerülhet, eltűnik, és mikor visszatér már megint más. Nincs logikai kapcsolat, ettől élővé válik. Ítéletet alkotok, aztán összezavarom a teóriát. Ezzel próbálom megszabadítani a nézőt az ítéletalkotástól, és kényszerítem interaktivitásra. Ne csak a popcornt zabálja, hanem csatlakozzon be a történetbe.

- Nem félsz attól, hogy ez félreérthetővé teszi a filmet?

- Én úgy szeretek filmet nézni, hogy semmit nem tudok róla előre. Nem olvasok vicces ajánlókat a Pesti Estben, csak beesek a moziba, és kapok valamit. Ez persze egy naiv ideális helyzet. Nincs időnk erre, pedig milyen jó is az, ha meglepnek minket. Igen, hintába ültetem a nézőt. Elkezdődik a film egy tarantinós rizsával, hollywoodias fahrtokkal, aztán mást kap. Ha ehhez nincs türelme, beinthet. Még így is túl komolynak tartom a filmet.

- Bubik Istvánt és Hirtlinget nagyon rég láttam filmben. Hogy válogattad a szereplőidet?

- Szándékom volt, hogy olyanok játsszanak, akiket nem darált még be a másodpercenként huszonnégy képkocka, akik tudnak hitelesek lenni. Viszont mindenképpen színészekkel akartam eljátszatni a szerepeket, mert a hangsúly nem a droglét hitelén volt, bár az is szempontként szerepelt. Ezért döntöttem az autentikus drogosok helyett olyan színészek mellett, akik hitelesen el tudják játszani a drogost. Úgy érzem ez sikerült. A főalak (Szilvi – Dér Denissa) jól meg van rajzolva, Gyuriska János (Tamás) és Bubik István jól el van helyezve térben. Laki Tamás és Huszárik Kata jól egészítik ki a képet. Még az olyan apró megjelenések, mint Csuja Imréé sem zökkentek ki a történetből. Venczel Vera az orvosnő szerepét játssza, egy egész kicsi megjelenésben is ott van a figura, ami nem válik cinikussá.

A jót ábrázolni szinte lehetetlen, de Bubik képes volt a pap szerepében eljátszani, hogy a hite szilárd, mégis emberből van. Gyuriska Tamás szerepében meg azt, hogy harcol a benne lévő gonosszal, és így annak ellenére szerethető, hogy egy piszok szemét fickó. És ugyanígy lehet szeretni Szilvit is, aki hol kech, hol agresszív, de tud olyan is lenni, mint egy gyerek.

- Azt mondtad, a jót ábrázolni lehetetlen.

Lehet azt mondani, hogy a film a jó és a rossz küzdelme. Persze lehet azt is, hogy a kettő küzdelme a nőért – mint Margitért a Faustban. A küzdelmük egy őstoposz, egy örök helyzet. Bennünk is ez létezik, ez a duális küzdelem viszi előre cselekedeteinket.

Nem kérdeztél még a fényképezésről, meg a zenéről – persze a zenét még nem is hallhattad – pedig nagyon szeretném kiemelni őket. Csukás Sándor volt az operatőr – ő fényképezte az Árnyékszázadot is -, vele már nagyon régóta dolgozunk együtt, ismerjük egymás elképzeléseit a képről. Már az elején mondtam, hogy a cselekvések érzéki egymásutániságából levonható tapasztalat érdekelt, de mindez csak teória a kinematográfia nélkül. Ezért van a kézikamerázás. A kamera nem egy okostojás, aki előre tudja, mi történik. Néha lemarad, néha utoléri önmagát. Ez nagyon nehéz feladat egy operatőrnek, mert meg kell erőszakolnia magát, hogy ne a legjobb helyre tegye mindig a kamerát.

- Pedig az elején – mint te is említetted – egy nagyon hollywoodias, profizmust sugalló képsor van.

- Igen. Ezzel azt mondjuk: tudnánk ilyet mesélni, de nem ezt meséljük el. Aztán amit elmesélünk, abból néha kiállunk egy-egy felső beállítással, szuperközelivel. Megint megbillentjük a befogadást.

- És a zene?

- A zene legjobb kifejezési fogalma az érzéki erotikus. Ennek a filmnek van egy fojtott erotikája. Megjelenik benne az érzéki megkívánás Szilvi részéről, míg Anna figurája a spirituális szeretet. Megint más Szilvi és Tamás kapcsolata. A drog is jelen van, mint furcsa szexuális szereplő: fizikálisan aszexuális, viszont olthatatlan spirituális viszonyt alakít ki a használójával. Nem véletlenül mondják a heroinisták, hogy életed legjobb numeráját szorozd meg százezerrel, mert olyan a flash. A zenének egyszerre kellett megfognia ezt az érzékit és a spirituálist. Egyszerre szól a drogosok és Mágocs pap nyelvén. Tóth Benedeknek egy nagyon érdekes zenevilágot sikerült létrehoznia, egyfajta gregorián house-t.
A történet központi figurái különös ménage – á – troit alkotnak. Szilvi, a drogban utazó, nem tud választani a földi szerelmet kínáló Tamás és az éteri harmónia lehetőségét felmutató pap között.

Egy utazás története ez a film, emberi viszonyok horizontális és bennsők vertikális metszésében. A megértés és a meg-nem –értettség utifilmje. Emberi pszichékre összpontosít, mégis megkerülhetetlen tényező a környezet. A drogos lány körül egy alternatív zenei világ körvonalazódik, ahol a művészi kifejezésnek rituális eleme a drog. A másik oldalon pedig az egyház jelenik meg, amely aggodalmasan tekint a pap egyéni kezdeményezéseire.
A szakralitás és a rítus párharca ez a film. A monolitikus pap és a határhelyzetek közt vergődő lány egymásra találása, mert a szélső pontok vonzzák egymást. Szerepjátékok sora ez a film, filmszínház – színházfilm. A bizalom, a biztonság keresése a tét.