Volt olyan tanárod, aki meghatározó hatással volt rád? Aki kapcsán úgy érzed, hogy máshogy alakult volna az életed, ha nem ő tanít téged?
Nehéz eldönteni, mert nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha. Azt viszont tudom, hogy több olyan tanárom is volt, akik nagy hatással voltak rám, például a hetedik-nyolcadikos töritanárnőm, Jékely Teri néni. Rettegtem tőle, és mindenki más is. De nem rossz értelemben, hanem nála tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor mély tiszteletet érzünk valaki iránt. Sosem emelte fel a hangját, és nem élt vissza a felsőbb pozíciójával, nem hozott minket megalázó helyzetbe. Nem volt szüksége különböző hatalmi játszmákra ahhoz, hogy figyeljünk rá, és nagyon tudjuk a történelmet, minden nevet, évszámot. Egyszerűen tiszteletet parancsoló volt a személyisége.
Ellentmondásos érzés született meg bennem, hogy egyszerre imádom az óráit, de közben meg félek is tőle, mert mi van, ha valamit nem tudok. Nagyon szerettem volna neki megfelelni. Egy tanár óriásnak tartottam. Ez egy pici kis suli volt Leányfalun, viszont bármelyik nagynevű iskolába elmehetett volna, ahol több fizetést, nagyobb megbecsülést kap. Szerintem ő a mai napig ott tanít.
Édesapád, Krasznahorkai László a legelismertebb kortárs magyar szépírók közé tartozik, és ő írta Tarr Béla legjelentősebb filmjeinek forgatókönyveit is. Mikor láttad ezeket először?
Kilenc-tíz éves lehettem, amikor a bemutató idején elvittek a Sátántangóra. Arra emlékszem, hogy családilag mentünk, felkészítettek, hogy jó hosszú lesz, én meg nagyon vártam a szüneteket, hogy kaphassak pogácsát és innivalót.
Mi indított el a színészpályán?
Olyan közegben nőttem fel, ahol nagyon fontos volt a világról való tudás, a nyitottság, a gondolkodás. Természetes volt, hogy tanulunk, aztán egyetemre megyünk. Engem viszont mindig is kivetett magából minden intézmény, sajnos nem vagyok olyan alkat, aki bírja a rendszerességet. Már a gimnázium vége felé is problémáim voltak a felkeléssel és a bejárással. A színészet iránti érdeklődés viszont valahogy természetesen bennem volt, pedig sosem fogalmaztam meg, és más sem tudott róla, hogy ilyen terveket dédelgetek. Amikor viszont gimnázium negyedikben eljött a pont, hogy választani kell, egyértelmű volt, hogy a Színművészetire jelentkezem.
Ezt mindenki furcsállta, mert állítólag utoljára 4-5 éves koromban produkáltam magam folyamatosan, de ezt azóta levetkőztem, gátlásos lettem, nem nagyon mertem megnyilvánulni. A felvételi idején ismerkedtem meg Halász Péterrel, ő segített felkészülni, viszont mindig is egy teljesen más vonalat képviselt, mint a Színmű, már csak ezért sem jósoltak nekem sok jót. Végül csak a második fordulóig jutottam, de az ottani légkör alapján már én is úgy éreztem, hogy nem is szeretnék feltétlenül oda járni.
Halász azt tanácsolta, hogy akkor menjek el az Új Színház Stúdióba, az is jó lesz, de az is kivetett magából. Nem tudtam fogást találni rajta. Halászék akkoriban alapították meg a Városi Színházat, így Péter felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk és majd ő megtanít mindenre, amit tudnom kell. Velük töltöttem az első öt évemet a szakmában, ezt tekintem igazából a tanulóidőszaknak, ők vezettek be a színházi életbe. A Városi Színház után viszont tíz évig nem foglalkoztam színészettel.
Miért hagytál fel vele?
Az oka egy nagyon rossz előadás volt. Úgy gondoltam, hogy borzasztó, amit csinálok benne, és ez nekem nem megy. Vendéglátózni kezdtem helyette, éltem az életem, szerelem, buli, satöbbi. Kiköltözem Berlinbe, ahol volt közben egy komoly balesetem. Kizártam magam a lakásból és megpróbáltam felmászni az erkélyre, ami már egy bejáratott út volt ilyen esetekben, és különben is gyerekkorom óta szeretek mászni. Ezúttal viszont megcsúsztam, és úgy négy-öt méter magasból a hátamra zuhantam, eltört a gerinccsigolyám. Csak pár milliméteren múlt, hogy nem bénultam le vagy haltam meg. Nem kellett műteni, de lassan gyógyultam, egy évig feküdnöm kellett. Eközben elgondolkoztam az életemen, hogy ez az egész lébecolás rendben van-e így. Arra jutottam, hogy nincs. Ezután jött Lenke lányom, akkor költöztünk vissza Magyarországra, amikor ő megszületett.
Hogyan kezdtél el drámapedagógiával foglalkozni?
Előbb múzeumpedagógusokkal kezdtem el dolgozni a Budapest Galériában és a Kiscelliben, ami egy nagyon befogadó és inspiratív közegnek bizonyult. Őket mindig is érdekelte, hogyan lehetne bevonni a drámapedagógiát a múzeumpedagógiába, és úgy vélték, hogy mivel én színházból jövök, érdemes lenne elmennem egy ilyen képzésre. Előtte sosem hallottam erről a területről, de miután elvégeztem a Kaposi képzését, egy szerencsés véletlen folytán rögtön kaptam egy felkérést egy szociális gondozó intézménytől, hogy hátrányos helyzetű fiatalokkal csináljak színjátszó foglalkozásokat.
Az egész a függőségek témaköréből indult, aztán az akkori vezetőnek annyira megtetszett az előadás, ami ebből született, hogy megkért, maradjak, és hogy ez legyen rendszeres. Három éven át csináltam, mindig olyan témákat dolgoztunk fel, amiket a fiatalok hoztak be. Aztán a központban történt egy vezetőváltás, és az új vezető úgy érezte, hogy nincs szükség erre. Konkrétan kijelentette, nem látja értelmét annak, hogy a fiatalok lelki életével foglalkozom.
Ez azért egy elég meredek kijelentés egy ilyen jellegű intézmény vezetőjétől, és erősen szembe megy azzal, ami egy szociális központ célja lenne.
Nyilván, hiszen az a célja az iskola utáni foglalkozásoknak, hogy a nehéz helyzetű fiatalok ne kallódjanak el, ne az utcán csatangoljanak, hanem valami értékes dolog kösse le őket. Egy baromi jó közösség alakult ott ki, egy szuper programigazgatóval, Rákosi Aglájával. Aktív délutáni élet zajlott és többek között ez a színjátszókör is része lett ennek, mielőtt a vezetőváltással elkaszálták volna. Alapvetően egy nagyon jó hely volt, de sajnos azóta megszűnt, ha jók az információim.
Jelenleg dolgozol drámapedagógusként?
Most a Nyitott Körösökkel dolgozom együtt, általános iskolai alsósoknak az iskolai zaklatásról, a középiskolásoknak és gimnazistáknak pedig a hatalomról szóló színházi nevelési előadásokon.
Anától, az Elfogy a levegőben alakított karakteredtől is elveszik az osztályt, akit tanít. Hogyan érintett, amikor először találkoztál ezzel a valóságos eseményeken alapuló történettel?
Van egy kis hasonlóság, de nyilván az én életemben ez nem volt annyira súlyos törés, nem hurcoltak meg. Egyszerűen csak kaptam egy telefonhívást, ami alapján jobban átérzem annak a tehetetlenségét, hogy egy felsőbb hatalomnak csak egy mondatába kerül, és te nem folytathatod mindazt tovább, amiről úgy érzed, hogy van értelme az életedben. Tényleg azt gondoltam, hogy olyan dolgot csinálok, aminek kézzelfogható eredménye van, hiszen hétről-hétre látom ezeket a fiatalokat, és nagyjából fel tudom mérni, milyen hatással lehet az ő életükre, és ha egy picit is tudok segíteni abban, hogy jobb irányt kapjanak, már az is egy hatalmas dolog.
Nyilván a tanárnő, akivel a valóságban is megtörtént a filmben látható eset, szintén hatással volt a diákjaira. Ha jól tudom, huszonkét éve tanított, és hát gondoljunk bele, hogy hány gyereknek segíthetett ennyi év alatt. Azt hiszem, az ember ilyenkor nem magát sajnálja, vagy félti, hanem azt bánja, hogy nem tudta végigcsinálni. Ebben az esetben a fiatalokat kell sajnálni, mert ha folyamatosan kihúzzuk az ő életükből ezeket a típusú embereket, akkor sokszor kapaszkodó nélkül maradnak.
Hogyan talált meg téged Moldovai Katalin a szereppel?
Úgy történt, hogy véletlenül találkoztam Katival az utcán. Nem ismertük egymást, csak egy barátomat kísértem, akinek egy kulcsot kellett átadnia Katinak. Bemutatkoztunk egymásnak, de öt percig sem tartott az egész. Ezután szólt a közös barátunknak, hogy szeretne meghallgatni, amit egy hosszú casting folyamat követett. A legvégén, ha jól tudom, már csak egy román színésznő és én voltam a fejében, de hogy miért rám esett a választása, azt csak Kati tudná megmondani.
És te könnyen megtaláltad magadban a karaktert?
Nagyvonalakban ismertem a történetet, de nem a társadalmi vonatkozásaira koncentráltam, hanem a személyre. Elkezdtem rögtön belenagyítani, ő miben van, mi történik vele, honnan hova tart és miért ezek a döntései.
Milyen élmény volt életedben először két nagyjátékfilmben is főszerepet játszani, majdnem párhuzamosan?
Előtte csak kisfilmekben, sorozatokban szerepeltem, erre meg szorosan egymás után jött két filmfőszerep. Nagyon hektikus időszak volt, mert összecsúszott a Kerényi Mária, 41, 1970. Július című filmmel, ahol a címszereplőt alakítottam. Annak a forgatása egy hónappal korábban zajlott, mint az Elfogy a levegő próbája. Nagyon feszített volt a váltás és a tempó. Nehéz volt magamban lemeccselni, hogy képes vagyok erre, és ezt a hitet végig magamban tartani. Folyamatosan önkritikát gyakoroltam, és rettegve néztem meg először azt, hogy mit csináltunk.
Hogyan emlékszel vissza a forgatásra?
Nagyon sűrű volt az egész, 32 nap Gyergyószentmiklóson, messze a lányomtól. Nem szakadtunk ki, nem mentünk haza, végig ott laktunk a suli melletti kollégiumban. Ez egy nagyon bezárt, az én valóságomtól elrugaszkodott egy hónap volt. Előfordult azért párszor, hogy úgy éreztem, elkaptunk egy lendületet, Katival is gördülékenyen tudott menni a munka. Jó érzés volt, hogy egynéhány jelenet mennyire összeállt.
Tudtál valamilyen szinten a saját pedagógiai tapasztalataidra támaszkodni Ana szerepében?
Csak a saját tapasztalataimból tudtam építkezni, nyilván ez van meg az ember fejében. Azért volt egy elcsúszás bennem, sohasem hagyományos tanórákon tanítottam, sokkal lazább keretek között dolgoztam mindig a diákokkal. Hozzá kellett szoknom az intézményes tanrendhez, hogy ülnek szépen a diákok a padokban, én pedig állok velük szemben. Érdekes volt, hogyan lehet ebben a klasszikus tantermi felállásban megtalálni azt a fajta új hangot, vagy másféle nézőpontot, ami miatt ezt a tanárnőt éles tekintetek követték a tanáriban.
A film minden karakterére igaz, hogy erősen visszafogja az érzelmeit, még Anaból sem vált ki egy nagyos heves érzelmi kitörést a sok igazságtalanság, ami éri, pedig teljesen indokolható lenne a részéről. Szerinted az ő esetében ennek mi az oka, igazodik a környezetéhez, vagy egy másféle belső féke van?
Az, hogy ez a karakter nem emeli fel a hangját, hogy ennyire visszafogott, diplomatikus, jól nevelt és szelíd, az Kati személyiségéből jön. A valódi tanárnő, akivel ez megesett, és én is, mind a ketten sokkal impulzívabbak vagyunk. Katival sokat beszéltünk arról, hogy Ana milyen lehet, mi mozog benne, milyenek a reakciói, és folyamatosan húztam a kéziféket a forgatáson, hogy sosem szabad semmit sem túlreagálni. Mindig nagyon kellett figyelnem rá, hogy ne mozogjak állandóan. Érdekes gondolat, hogy a lázadás és az ellenállás vajon mennyire kötődik az impulzivitáshoz. Nagyon szép, hogy egy visszafogottabb temperamentumú ember is a saját határain belül, a maga módján tud ennek érvényt szerezni.
A valódi történet és a film is Erdélyben játszódik. A tanárok hazai helyzete és a melegellenes törvény miatt mindez könnyen megtörténhetne Magyarországon is. Vagy szerined náluk máshogy alakulna ez a történet?
Nem, de szerintem nem is számottevő, hogy hol játszódik a történet. A torontói premieren is kaptunk olyan nézői visszajelzést, hogy egy kaliforniai városban is hasonló dinamikákat élnek meg. A történet lényege, hogy van egy kis közösség, ahol a félelem az úr, a megvádolt személy körül pedig mindenki feladja az erkölcsi normákat, hogy a saját bőrét védje. Ez a felállás sok más szituációban is létrejöhet. Nálunk ez egy tanári karban, a tanári helyzetre vonatkoztatva lett elmesélve, de megtörténhet másik munkahelyen vagy egy családi közegben is. Persze elég megdöbbentő volt a külföldi vetítések után, hogy nagyon sokan megszólaltak magyarul, és azt mondták, pontosan ilyen okok miatt hagyták el ezt az országot.
Ha a mélyére ásunk, hogy ezt mi működteti, akkor arra juthatunk, ez a helyzet bármely más országban és közösségben is ugyanúgy létre tudott volna jönni. Borzalmas, hogy ez így van. Mitől félünk ennyire? Ez a kulcskérdés: mi a jó Istentől félünk ennyire? Attól, hogy egy 12 éves gyerek megtudja azt, hogy igen, léteznek férfiak, akik szeretik magukat kirúzsozni? Ettől ő még nem akarja magát kirúzsozni, hanem csak a látásmódja szélesedik és több impulzust kap a világból, és jobban el tudja esetleg fogadni azt, hogy igen, ilyen is van.
Milyen reakciókat kaptatok az itthoni elővetítéseken?
Itthon mással találkoztam, egészen szívszorító volt, hogy rengeteg tanár nézte meg és eljöttek a közönségtalálkozóra. Nem is kérdéseket tettek fel a filmről, hanem elkezdtek ventilálni. Sokan hálásak voltak, hogy meg tudtuk mutatni ezt a helyzetet, egy picit úgy érzik, hogy így foglalkoznak azzal, ami velük van, és ez erőt ad nekik.
Milyen érzés volt Torontóba, egy A-kategóriás filmfesztiválra elkísérni a filmet?
Toronto legalább annyira kiszakított a valóságból, mint a gyergyói időszak. Legalábbis én úgy éltem meg, hogy szintén nem része a hétköznapi realitásomnak. Iszonyatosan élveztem. Toronto elég messze van ahhoz, hogy egy hatalmas élmény legyen, plusz ott láttam először moziban, nagyvásznon a filmünket. Volt egy kis gombóc a torkomban. Önkritikus alkat vagyok, folyamatosan azt figyeltem magamon, hogy mi miért és miért nem működik, hogyan lehetett volna máshogy csinálni. Fura volt azt is elképzelni, milyen érzés lehet a moziból kijövet látni a nézőknek minket, akik a filmet készítettük. Láttam a szemükön, hogy amikor észrevesznek, ez nekik egy nagyon elvarázsolt dolog: Úristen, előbb ott van a vásznon, most meg itt van! Ennek nagyon érdekes volt a tárgya lenni. Próbáltam emberi maradni.
