Hatházi Fanni, Debre Zsuzsa, Bognár Flóra
A magyar dokumentumfilm virágkorát éli, elég csak a tavalyi év megjelenéseire gondolni, amelyek közül kettőt 2021 legjobb magyar filmjei közé is beválasztottunk: Visky Ábel a mese és a börtönök valóságának kreatív keresztezésével kápráztatott el minket (Mesék a zárkából), Bakony Alexa pedig egy transznemű kamasz útkeresésével csalt könnyeket a szemünkbe (Tobi színei).
Az SZFE 2021-ben végzett DOK.MA-osztályának diplomafilmes vetítéséről azzal a kellemes érzéssel távoztunk, hogy az utánpótlás is kifejezetten ígéretes, a közeljövőben még több alkotótól várhatunk izgalmas formanyelvű, merész és újszerű témákat feldolgozó dokumentumfilmeket. Talán néhányuknak még az Almási által megelőlegezett zseniális film is összejöhet.
A színvonal azért ingadozó volt, a megvalósítás szinte mindenhol kisebb-nagyobb hibákkal járt együtt, de az mind a hat alkotásról elmondható, hogy kíváncsisággal, empátiával és tisztelettel fordult az alanyai felé. És ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy jó dokumentumfilm születhessen.
Bicsák Boglárka, Mazzag Izabella, Tóth Fruzsina
Mind a hat film azt a szellemiséget tükrözte, hogy érdemes kilépnünk a személyes buborékainkból, mert a vándorcirkuszok világától, a Momentum eredményváró buliján át az ózdi fodrászszalonokig mindenhol megismerésre érdemes és tanulságos emberi történetek várnak ránk. Ez mind Magyarország, és a mi közös jelenünk, még ha első blikkre egy világ is választja el egymástól ezeket a helyeket és embereket.
Válság Pesten és Ózdon
A legnagyobb távolság talán Hatházi Fanni Majdnem jó és Debre Zsuzsa Elmúlt, azt jól van című filmjeiben ábrázolt valóság között volt érzékelhető. A pesti belváros és Ózd nagyjából 150 kilométerre fekszik egymástól, és mégis, a jól fizető irodai állását biciklifutárságra cserélő értelmiségi családapa állandósult küzdelme a kiteljesedésért és a fodrászszalon idős vendégeinek rezignált visszaemlékezései a régiót évtizedek óta sújtó gyárbezárásokra nehezen egyeztethetőek össze.
Mintha az ország különböző részei folyamatosan távolodnának egymástól, és velük együtt az ott élő embereket foglalkoztató problémák is. Ózdról nézve teljesen érthetetlen, miért hagyná ott bárki is a kényelmes megélhetést biztosító munkahelyét azért, hogy esőben-sárban ételt szállítson ki. Úri hóbortnak tűnhet aszerint válogatni az állások között, hogy melyikben találjuk meg leginkább önmagunkat. Egyáltalán, már az sci-finek tűnhet, hogy valaki válogat az állások között.
Majdnem jó
A fővárosi értelmiségi közegből figyelve pedig már-már egzotikumként és időutazásként hat az Elmúlt, azt jól van kilencvenes évek, valamint a kései szocializmus tárgyi kultúráját felvonultató fodrászata, a benne megjelenő divatjamúlt frizurák és a beszélgetéseket átható nosztalgia a nehézipari üzemek iránt.
Hatházi Fanni tulajdonképpen A világ legrosszabb embere dokfilmes helyi verzióját készítette el, azzal a különbséggel, hogy a folyamatosan a helyét kereső, privilegizált helyzete ellenére nyughatatlan főhősének a családi élete azért biztos talapzaton áll. A Majdnem jó profi munka, lehetett volna picit feszesebb, bemutat egy aktuális, sokakat érintő élethelyzetet, viszont nem árnyalja tovább azt: az elhangzott mondatok és vallomások szinte mindegyike ismerős volt a baráti körömből vagy a saját életemből, így semmilyen új impulzust nem kaptam tőle.
Csak azt az érzést erősítette bennem, hogy aha, ez van most, egyetemeket hagyunk ott egy másikért, zenekart alapítunk, egyre többet és egyre extrémebb körülmények között futunk, hogy értelmet adjunk a mindennapjainknak, hogy jól érezzük magunkat végre a bőrünkben. És persze azt az önostorozó felismerést hozza elő még a film, hogy ez valójában csak álprobléma, hiszen a legtöbb embernek ennél sokkal nagyobb baja van. Szívesen megnéztem volna, mi történik, ha Hatházi főszereplője betéved a borsodi fodrászatba, kialakul-e ott érdemi párbeszéd, milyen mélységben tudnak egymás gondjaira reflektálni.
Elmúlt, azt jól van
Az Elmúlt, azt jól van világa sokkal inkább beszippantott, mivel egy olyan ajtót nyitott meg előttem, amely mögé csak ritkán láthatok be, valamint a főszereplőnek kiválasztott fodrászban egy lenyűgöző személyiséget ismerhettem meg. Nem csak női hajat vág, de egyben figyelmes beszélgetőpartnere, pszichológusa is a visszajáró vendégeinek. Közvetlenségének és jó humorának köszönhetően – hangozzék bármennyire is furcsának ebben a közegben – egy safe space alakult ki a fodrászatában, ahol egyszerűen jó érzés lenni, és ez a felszabadultság a kitárgyalt mély társadalmi problémák ellenére a nézőkre is átragad.
Debre Zsuzsa veszélyes terepre tévedt, hiszen munkáját önkéntelenül is mestere és osztályfőnöke, Almási Tamás Ózd-sorozatának a folytatásaként szemléljük, de még így is dicséretre méltó, szimpatikus filmet készített. Rátalált egy érdekfeszítő mikroközösségre és a komoly témát, Ózd kilátástalan gazdasági helyzetét nem viccelte el a könnyed, csipkelődő hangnemmel, hanem a túlélés egyik lehetséges módjaként azonosította.
A lány, aki a Trópusi viharból vett idézettel szólt be a Fidesznek
A társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése izzasztóan komplex és hosszadalmas meló, de az egyik szükséges lépés a megoldás felé, hogyha a fiatalok között nem lesz ciki, ha valakit érdekel a politikai pálya, és kontraszelekció helyett tényleg tehetséges, az országért tenni akaró tizen- és huszonévesek választják ezt a hivatást. Bognár Flóra Az a Blanka című dokumentumfilmje a túlóratörvény elleni kecskeméti tüntetésen elmondott, káromkodásokkal és popkulturális utalásokkal tűzdelt beszédével hirtelen a figyelem középpontjába került Nagy Blankáról szól. Az akkor még gimnazista lány pédáján keresztül mztatja be azt a sajnálatos helyzetet, hogy aknamezőre téved az, aki belép a politikai mezőbe.
Az a Blanka
A kormányoldal hazug lejáratókampányt indított ellene, az ellenzék pedig Blanka jelentőségét túlbecsülve egy új nagy reménységnek állította be. Aki követte a sajtóhíreket, sok újdonságot nem tudhat meg a hirtelen felívelő, majd váratlanul véget is érő politikai pályáról, viszont elkaphat pár üdítően őszinte pillanatot az utcai kampányolás vesződségeiről, és egy fokkal jobban megismerheti a címszereplő erős és derűs személyiségét, amelynek következtében elbírta a rá nehezedő irtózatos nyomást.
A Momentum eredményváró bulijának, és az ott kiboruló Blankának a kelleténél kicsit több időt szentel a doku, és aztán túlságosan gyorsan letudja kivonulását a politikai életből, de így is emlékezetes portrét rajzol egy olyan emberről, aki sokkal jobban járt volna azzal, ha a hirtelen jött ismertség helyett fokozatosan építheti fel önmagát. Blanka villámkarrierje és az őt körülvevő eltúlzott sajtó- és pártfigyelem azt az elképzelést erősíti, nem éri meg ma Magyarországon politikusnak állni, már ha valaki tényleg tényleg a közösségéért akar tenni.
Minden vasárnap enni adni a Borároson
A hiszterizált politikai közállapotok mellett a Feleslegesek révén a civil szféra működésébe is beleláthattunk az este folyamán. A témaválasztás itt is remek, a Food Not Bombs tagjai mesélnek arról, miért áldozzák arra évek óta minden vasárnapjukat, hogy a társadalom perifériájára szorult embereknek főzzenek, és aztán megvendégeljék őket egy ebédre. A személyes történeteken túl az ételosztás logisztikai nehézségével és egy kifejezetten rokonszenves közösség kohéziós erejével is megismerkedhettünk.
Feleslegesek
A megvalósítás viszont itt volt a leginkább problematikus. Zalai Szilveszter nem tudta képileg izgalmassá tenni a filmjét, miközben a zsáner már rég meghaladta azt a megközelítést, hogy statikus kompozíciókban beszélő fejek teszik ki egy doku játékidejének jelentős részét, ő maga még mindig így építette fel a vizsgamunkáját. Komoly gondok voltak a Feleslegesek ritmusával is. Az interjúkat hallgatva nézőből újságíróvá vedlettem át, és azon kezdtem gondolkozni, mit kellett volna kivágni, hogy ne váljanak önismétlővé és fenntartsák az érdeklődést. Egyszerűen nincs 40 perc ebben a történetben, 20 percben sokkal hatásosabban lehetett volna bemutatni a Food Not Bombs működését.
Kár érte, mert amúgy ez a civil szervezet megérdemelné, hogy minél több emberhez eljusson a hírük. Amíg én a szokásos vasárnapi semmitevésembe süppedek, addig ők már megjárják a piacot, főznek, csomagolnak, szállítanak és ételt osztanak. Egy csomó, a Borároson sorban álló ember hetének ez jelenti az egyik biztos, örömteli pontját, és közben még a Food Not Bombs tagjai is jól érzik magukat.
A színpadot választották
Az Oliva és a Manézs az önmegvalósítás témáját járja körbe. Egy kilenc-tíz éves balerina, illetve egy artista ikerpár példáján keresztül mutatja be, milyen komoly áldozatokkal jár álmaink valóra váltása. Mazzag Izabella alkotása az Elmúlt, azt jól van mellett az este legjobban sikerült dokumentumfilmje volt, Oliva szigorú napi rutinja dinamikus és magával ragadó képsorokon keresztül elevenedik meg, amelyekből kiérezhető a rendező videoklipes tapasztalata.
Egyrészt egy rendkívüli kislányt ismerhetünk meg, aki a felnőttek világában is ritkán tapasztalható tudatossággal tör a célja felé, másrészt nyugtalanító kérdéseket vet fel a szülők felelősségéről. Támogatják Olivát, ők is kelnek vele hajnalban, fáradhatatlanul viszik iskolába, edzésre, ruhapróbákra, viszont a kapcsolatukban nehezen lehet meghúzni azt a határvonalat, amely a tehetség kibontakozásának segítése és a teljesítmény egészségtelen hajszolása között húzódik.
Olivia
Fontos, hogy Mazzag dokuja senkivel szemben sem elítélő, hanem egy nagyon érzékeny helyzetet mutat be, amelyben egy egész család egyetlen célnak rendeli alá a mindennapjait. Hogy ezt jól teszik-e? Oliva kendőzetlenül tárja elénk a balett hihetetlenül nagy fegyelmet és koncentrációt követelő világát, egyben a kislány őszinte lelkesedését is hatásosan érzékelteti. Végső soron arra figyelmeztet, nézőként teljes szereptévesztés lenne megmondani egy fél órás dokumentumfilm alapján, mi lenne a legjobb a kislánynak. Oliva sorsában persze érdekeltté tett minket, várjuk a folytatást, vajon hová fut ki a karrierje. Őszintén a legjobbakat kívánom neki!
Amíg az Oliva intenzitása végig kitart, addig a biztató kezdet után a Manézs némileg veszít az erejéből. A főszereplő ikerpár olyan, mintha egy filmhez teremtették volna őket, értelmesek, kedvesek, szépek, életük több váratlan fordulatot is rejt. Az ikrek közötti szoros, már-már misztikusnak ható kapocs az ő esetükben is lebilincselő témát szolgáltat, főleg úgy, hogy náluk eljön az a pont, nagyjából a húszas éveik közepén, amikor, ha ideiglenesen is, de elszakadnak egymástól, és a régebbi közös terveiket felülírva más módon próbálják megtalálni a helyüket a világban.
Manézs
Egy apróhirdetésen felbuzdulva egyikük artistának jelentkezik, és egy erőművész partnere lesz. Élvezi a cirkusz világát, úgy érzi, végre olyat csinál, amiben kedvét leli, számos országot bejár a társával. Kisvártatva a testvére is jelentkezik náluk, trióvá bővülve lépnek fel, ameddig a féltékenység, és a férfi kéretlen közeledése szét nem robbantja a hármasukat.
A Manézs hangulatát a két főszereplő kisebb döccenőkkel tarkított, de mindvégig szeretetteljes kapcsolata határozza meg, a fő izgalmi faktorát pedig az a rögös út adja, amire az önmegvalósítás vágyától hajtva rátértek. Csillogó szemekkel mesélnek az általuk előadott cirkuszi számokról, de közben látva a vándorcirkusz szegényes külsőségeit, foghíjas nézőterét, nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy többet érdemelnek ennél. A Manézs a nyilvánvaló erényei mellett is túl hosszú, fókuszát némileg elvesztve mintha keresné a saját befejezését. Ezzel együtt szerencsés az, aki Bicsák Boglárka filmjén keresztül megismerheti az artista ikerpárt.
Tóth Fruzsina Valami hiányzik című dokumentumfilmjéből egy előzetest vetítettek le. A filmeket a zártkörű diplomavetítésen láttuk.
