Lukas Moodysson

filmhu:Egy angol kollégám azt mondta, azért nem szereti a filmet, mert az arról szól, hogy csak a túlvilágon leszünk boldogok. 

Lukas Moodysson: Nem állt szándékomban olyan filmet készíteni, amely azt mondja, hogy csak akkor fordulnak jóra a dolgok, ha meghalunk. De nincs ezzel semmi bajom, minden ember máshogy értelmezi a filmet.

filmhu:Én személy szerint azt az üzenetet véltem kihallani, hogy az életet még a legkeservesebb körülmények között is érdemes élni, bár erre sokszor csak a halálunk után jövünk rá, a túloldalról visszatekintve.

L.M.: Amikor egyesek nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, nehéz megpillantaniuk a fényt. De attól tartok, hogy ha úgy tekintünk egy filmre, hogy annak üzenete van, megfeledkezünk róla, hogy egy film az életben folytatódhat. Én ezt akarom elérni a műveimmel. Szeretném, ha az emberek reagálnának az általa felvetett problémára, és ha ebből következően történne valami. Amikor egy ilyen témáról forgatok, magamat is egy tükör elé helyezem: szembenézek azzal, hogyan viszonyulok azokhoz a problémákhoz, amelyek a közvetlen közelemben, ez esetben a szülővárosomban, keserítik meg az életünket. A film vége nem a project vége. Az első reakciók azért voltak rendhagyóak, mert az emberek nem arról beszéltek, hogy ez jó mozi, vagy sem, hanem arról, hogy felismerték, ez nem egy amerikai thriller, hanem olyasvalami, ami minden nap megtörténik. Épp ezt akartam.

filmhu:És mi a helyzet a dolog spirituális részével, amihez a történet végén érkezünk el?

L.M.: Természetesen erről is akartam beszélni, mintegy megkérdezni magamat a filmben és megpróbálni válaszokat találni arra, hogy mi történik velünk, miután meghalunk, mit jelent Isten jelenléte, vagy hiánya, vigyáz-e ránk valaki. Ez a személyes része a filmnek.
 
filmhu:Olyan reakciókat is hallottam, milyen gyerekes dolog az, hogy a főszereplő angyalként szárnyakat visel a film végén. De én úgy értelmeztem, hogy ennek sokkal több köze van a két kiskorú hősben élő, túlvilágról kialakított elképzelésekhez, mint Lukas Moodysson saját hiedelmeihez.

L.M.: Az én túlvilág-képem valójában elég gyerekes. Nincs túl sok különbség. Jézus is olyan nyelvezetet használt, amihez viszonyulni tudtak az emberek. Amikor filmet csinálok, amely fiatalokról szól, olyan dolgokkal élek (mint az angyalszárny, vagy menny, mint olyan hely, ahol a végtelenségig lehet játszani), amelyet ők értenek meg. Semmit sem használtam pusztán üres szimbólumként. Minden elem többé-kevésbé a realizmust szolgálja – még ezek is.

filmhu:Ön két fiúgyermek apja. Szülői, nevelői szándék indította el a filmet, hogy megmutassa a tizenéveseknek, ne végezzék úgy, ahogy Lilja, prostituáltként, külföldön?

L.M.: Az ideális közönségemben csupa olyan fiatal lány és gyerek ül a nézőtéren, akik előbb-utóbb könnyen Lilja sorsára juthatnak. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, a film a valóságban folytatódik. Ezért dolgozom különféle szervezetekkel, most például Moldáviában és Tadzsikisztánban, és remélhetőleg hamarosan Dél-Amerikában is, hogy felhívjam a figyelmet e problémára. És szerettem volna nyugodt szívvel nyugovóra térni esténként. Ha van egy adottságom, például arra, hogy filmeket írjak és készítsek, akkor felelősségemnek érzem, hogy ezt a világ megvál(tozta)tására használjam. Ilyen értelemben nem művésznek, hanem egyfajta katonának tekintem magam.
 
filmhu:Isten hadseregében? Mert az adottság kiválasztottságot feltételez.

L.M.: Vagy a véletlent.

filmhu:Ezt így is gondolja?

L.M.: Nem. Úgy érzem, alázatosan fejet kell hajtanom a tény előtt, hogy vannak dolgok az ember életében, amelyek túlmutatnak önmagán. Amit nem én alkottam, hanem valaki más. Ez lehet egy anya, egy apa, egy Isten, vagy a véletlen, vagy a természet. Nem hinném, hogy Isten katonája lennék, de próbálok olyannyira hűséges lenni ahhoz, amit hiszek, amennyire csak tudok. Nem biztos, hogy ezt el is érem, de legalább megpróbálom.
 
filmhu:Filmjeiben gyakran foglalkozik a társadalom perifériájára szorult emberekkel, akik továbbra is küzdenek, hogy valóra váltsák az álmaikat. Legtöbbször mégsem képesek erre. Mi az oka ennek: a társadalom kegyetlensége vagy inkább e hősök naivitása?
 
L.M.: Nem hiszem, hogy minden filmemben kudarcot vallanának a főszereplők az álmaik elérésében. A Fucking Amalban valamiképpen mégis beteljesítik a vágyaikat. Az Együttlétben ez inkább egyéni megítélés kérdése, ha Ön úgy érzi, nem sikerül nekik. Ott inkább arról van szó, talán elérhetik a céljaikat. A Liljában arról beszélek, hogy a csőd azért következik be, mert ez a két kölyök elfelejti az álmait. Az ember akkor ugrik le a hídról, ha nem képes elfogadni az őt körülvevő valóságot. Beletörődhetsz abba, hogy naponta tízszer megerőszakolnak, de úgy is dönthetsz, nem törődsz bele abba, hogy kiárusítják az életed. A film azt is sugallja, hogy sokszor nagyon kicsi hiányzik a megoldáshoz, hogy egészen apró dolgok képesek megnehezíteni vagy megkönnyíteni az életünket. Megváltoztatni a dolgokat, ez mindig érvényes lehetőség.

filmhu:Ha filmje a reményről szól, akkor miért kezdi az öngyilkosság visszavonhatatlan tényével, és csak utána meséli el, mi vezetett idáig…

L.M.: Ez az a film, ahol senkit sem akartam meglepni. Azt akartam, hogy az emberek azt érezzék, valami történik itt, ami ellen nem tehetnek semmit. A reménytelenség érzését akartam bennük kelteni, hogy Lilja kétségbeesése rájuk is átragadjon. Hogy azt érezzék, valami nagyon nincs rendben a világban, és nem tehetnek ellene semmit. Ezen a frusztráción keresztül tudom előhívni belőlük a dühöt, ami aztán cselekvésre sarkallhatja őket. Nem értem ezt el maradéktalanul, mert sokan érzelmileg érintetlenek maradtak, mások csak szomorúak lettek a filmtől. Ugyanakkor rengetegen mondták, hogy a düh érzésével hagyták el a nézőteret. Többen pedig azt mondták, szeretnének tenni valamit a gyermekprostitúció visszaszorítása érdekében.

filmhu:Akkor mondhatjuk azt, hogy az Együttlét melegszívű hangvételétől drasztikusan eltérő atmoszféra sokkal erősebb fegyver egy rendező kezében? 

L.M.: A humor is hatásos fegyver. De ebben az esetben úgy éreztem, ezen a problémán nem lehet viccelődni. Még akkor is, ha volt néhány mozzanat a filmben, amikor a két gyerek viselkedése nevetést váltott ki - ezeket később kivágtam. Érdekes, hogy az Együttléttel sokkal nagyobb közönséghez tudtam eljutni, de nem kaptam olyan erős visszajelzéseket, a Liljával viszont kisebb a közönségem, de erősebbek a reakciók.

filmhu:Igaz az, hogy a Fucking Amalt Ingmar Bergman úgy minősítette, hogy „fucking masterpiece”, vagyis „kibaszott remekmű”?

L.M.: Hát, a fucking-ot ugyan nem használta, de azt mondta, hogy remekmű.

filmhu: Mit gondol Bergmanról?

L.M.: Svédországban sokan nem filmesnek tekintik őt, hanem egy öreg embernek, akit vagy szeretni kell, vagy utálni. Mindenkinek van véleménye róla, de a baj az, hogy róla, és nem a filmjeiről! Svédországban ő nem egy filmalkotó, hanem egy jelenség. Ha például elmennék Magyarországra, biztos, hogy az emberek a filmjeimről kérdeznének engem. A mai napig undorral tölt el, hogy a svéd média állandóan a véleményemre kíváncsi, mindenféle dolgot illetően, és rólam kérdeznek, nem pedig a filmjeimről. Bergmannal ugyanez a helyzet, rengetegen valósággal utálják őt. Nem akarom úgy végezni, mint ő, semmi kedvem a nagy nyilvánosság egyik figurájának lenni. De azért nagyon jól esett, hogy azt mondta a filmemre, remekmű.

filmhu:Tudja, hogy az orosz filmkritikusok szinte kivétel nélkül azt mondják, hogy a címszerepet alakító Oksana Akinsinyából egyetlen orosz filmben sem hoztak ki még ilyen jó alakítást, mint az Ön Lilja 4-ever-jében? 

L.M.: Elképesztően tehetséges lány. Ha valamelyik filmben nem jó, annak vagy az ő lustasága az oka, vagy a rendező a hibás. Nem vagyok benne biztos, melyik eset áll fenn.
 
filmhu:Mi lesz a következő filmje?

L.M.: Egy forgatókönyvön dolgozom, amiben nem szerepel sem Oroszország, sem tinédzserek. Arról szól, hogyan használják ki az embereket a világban. Hogyan adják-veszik őket. Az egésznek a behelyettesítés fogalmához van némi köze. És a Liljához is valamelyest.

filmhu:Itt lesz helye nevetésnek?

L.M.: A Liljánál talán egy kicsit több, de itt sem sok. Egy norvég filmkritikus például azt írta, hogy a Lilja azért nem jó film, mert túl vicces, a karakterek túl szimpatikusak. Ez volt a legfurcsább filmkritika, amit valaha olvastam. Megpróbálok egy olyan filmet készíteni, ami ezúttal ennek a kritikusnak is megfelel.

Prológus
Az interjú elkészülte után a Screen International adott hírt arról augusztusban, hogy Moodysson készen áll új filmje forgatására: „A történet egy apáról, a fiáról, egy lányról és a barátjáról szól, valahol a Big Brother és Hieronymus Bosch között helyezkedik el félúton, de van benne egy kis gyengédség is”, szólt a rendező sajtóközleményében. A producer hozzátette, a film „egyszerre humoros és szörnyűséges, provokatív és megható”. A svéd gyártású mozi dán koproducere Lars von Trier cége, a Zentropa. A tervek szerint 2004 őszére, a velencei filmfesztivál idejére készül el.