A fekete-fehér film jól illeszkedik a meglibbenő reverendák, a meszelt szobák világához, melynek falai között minden papnak más és más a viszonya a hitéhez, a többiekhez, és ahhoz a válságos, nagy átalakulások alatt álló történelmi helyzethez, amelyben kénytelenek élni.
Zsótér Sándor karaktere a szent, a nem evilágból való – színtiszta hit, az elkötelezettség, a mély emberszeretet és a bizalom árad azokból a mondatokból, melyeket a rendező Simone Weil írásait felhasználva a szájába ad. A rendfőnök (Peter Fitz) sztoikus beletörődéssel szemléli mind a történelem viharait, mind a rendház megrendült erkölcsi állapotát – bár, az ő hite sem megkérdőjelezhető, mégis sokkal engedékenyebb, mint rendtársáé. Bízva abban, hogy minden úgy jó, ahogy van, inkább a múltjába menekül, mint hogy a jelenében rendet tegyen.
 |
| A nézőtől aktív odafigyelést igényel, különösen a Zsótér által megformált karakter monológjainak követése |
A kommunizmus eszméi azonban már a kolostor falai között is terjednek – a Trill Zsolt által megformált karakter, hiszi, hogy istenhite és a baloldali tézisek összeegyeztethetők, hogy a kereszténységnek tulajdonképpen a huszadik századi eszmerendszer a földi manifesztációja. És ott vannak a vesztüket érző, danse macabre-t járó papok (Andorai Péter, Haumann Péter), akik az alkoholba, a szórakozásba menekülnek belső és külső démonaik elől; látogatókat fogadnak a környék grófnője (Törőcsik Mari) és mondén ifjúasszonya (Cseh Anna Mária) személyében, akik társaságában egyszerűen csak szeretnék jól érezni magukat.
Az ő ellenlábasuk a konzervatív Székely B. Miklós, aki mereven ragaszkodik a dogmákhoz, a megszokáshoz, helyre akarja állítani a fellazult hierarchiát, és ez ügyben állandóan cselekvésre ösztökéli a rendfőnököt.
Maár Gyula „eszmedrámájában” különböző ideológiák, világértelmezések, a hithez való viszony más és más megközelítései csapnak össze a szereplők személyén és egymással folytatott dialógusain keresztül. Eközben persze az emberi kapcsolatokra is fény derül, főként a rendfőnök és Zsótér karakterét ismerhetjük meg behatóbban – úgy tűnik az isteni szeretet egyiküknek sem elég, az előbbi a múltjába révedve női hangokat hall, az utóbbi pedig plátói szerelmet táplál forradalmár paptársa iránt.
 |
| Egyszerűen csak szeretnék jól érezni magukat |
Maár filmje nem adja könnyen magát – a nézőtől aktív odafigyelést igényel, különösen a Zsótér által megformált karakter monológjainak követése, még akkor is, ha a rendező Simone Weil gondolatainak tolmácsolására keresve sem találhatott volna hitelesebb színészt az aszketikus küllemű Zsótérnál, aki egymaga is képes volna elvinni a hátán a filmet.
Kisördögként azonban végig ott motoszkál bennem a kérdés, vajon hány néző bír majd a bemutatót követően kellő érzékenységgel és kíváncsisággal, hogy alászálljon ebbe a zárt világba? Rendelkezik-e annyi aktualitással, áthallással a Töredék, amely érdekessé teheti a mai kor közönsége számára is? Egy régi kor letűnte, az uralkodó értékek megkérdőjelezése, az új eszmék rohamos terjedése, bizonytalan jövőkép – mintha a rendszerváltás környékén több parabolisztikus párhuzammal rendelkezett volna a Töredék.
Persze maga a történet értelmezhető a magánszféra felől is – változás, gyász, elengedés, kiszolgáltatottságtól való félelem, a hitbe vetett hit, mely természetesen nem feltétlenül egyenértékű az istenhittel: állandó, elévülhetetlen emberi kérdések.
