Magyar zsáner

A Magyar Filmszemle elnökeként két éven át próbálkoztam azzal, hogy meghonosítsam a magyar filmszakmai és nem szakmai közéletben a rossz és helytelen, mert nem a pontos tartalmat jelölő „művészfilm” és „közönségfilm” fogalmak helyett a „szerzői film” és a „műfaji film” (ha tetszik: zsánerfilm) kifejezéseket. Hiába.
 
Mint egy kiirthatatlan, örökké újult erővel támadó vírus, a hibás és pontatlan szavak  egy-egy rövidebb-hosszabb ideig tartó megtorpanást leszámítva újra és újra visszatérnek, hogy pontatlanságukkal, felszínességükkel több kárt okozzanak, mint amennyire erőteljesnek  feltételeznénk negatív hatásukat.

A „művészfilm” azért rossz kifejezés, mert úgy tűnhet, értéket jelöl, miközben ezt válogatás nélkül teszi azokkal a filmekkel, amelyeket inkább a finanszírozási technikák (az állami támogatás dominanciája), a forgalmazási metódus (művész mozik), valamint a nemzetközi utóélet (fesztiválok) alapján - és nem az általuk képviselt érték alapján lehetne ezzel a megjelöléssel illetni. Arról nem is szólva, hogy a mai kultúraellenes szemléletnek megfelelően azok, akik ezt a kifejezést használják, többnyire valamiféle pejoráló, lebecsülő  szándékkal és megvető hangsúllyal teszik, megint csak egybemosva a művészileg értéktelent a művészileg értékessel és azt sugallva, mintha a művészet (tegyük hozzá: kizárólag az ő értelmezésük szerint) a valóságnak hátat fordító, a saját közönségét nem találó és ezt a kapcsolatot a nézőkkel nem is kereső, végtére is tehetségtelen filmek halmaza lenne, amelyeknek alkotói valójában semmiféle támogatást nem érdemelnének filmjeik elkészítéséhez. Az efféle megközelítésben alkalmazott „művészfilm” kifejezés, felháborítóan hazug axiómaként azt is sugallni próbálja: aminek nincs azonnali és mérhető sikere a közönség körében, az értéktelen alkotás. Ezek a vélekedések nem csak a művészileg értékes filmeket mossák egybe a művészileg értéktelennel, de nem határozzák meg a művészi és a művészkedő (vagyis az igazi és a hamis) közötti distanciát sem. E féltékeny indulatot sejtető és a művészet érték teremtő és értéket közvetítő specifikumát szakmailag pontatlan általánosításokkal megkérdőjelező szándékban rejlik e kifejezés (művészfilm) kártékonysága. 

"Egy Chaplin-film inkább készült volna „a” közönségnek, mint Fellini vagy Bergman filmjei?!" Fanny és Alexander

Szakszerűen a gyártási és finanszírozási struktúrák helyett, a szerző és a film, mint az alkotó üzenetét közvetítő médium kapcsolata alapján kell és lehet megkülönböztetnünk (egyelőre a megvalósult művek értékének megbecsülése vagy megelőlegezése nélkül) a filmművészet két legalapvetőbb csoportosulását. Mindezekből következik, hogy a hazuggá tett és hamis szándékú „művészfilm” megjelölés helyett a szerzői film fogalmát kell alkalmazni az olyan filmek esetében, amelyeknél a szerző egyénisége határozza meg kizárólagosan a formát és a tartalmat. A szerzői film megjelölés pontosabb utalás arra, hogy e filmek elgondolása és megvalósítása során (beleértve a gyártási, finanszírozási módszereket is) a személyes, szerzői – mert kizárólag az adott szerzőre (rendezőre) jellemző – látásmód lesz a meghatározó. Természetesen a filmkészítés és a filmdramaturgia bizonyos szabályait ezek a filmek is alkalmazzák, de ezek bármikor fölülírhatóak a szerző (alkotó) dominánsan újszerű egyéni stílusával és az abból következő csak az adott műre és többnyire csak az adott szerzőre érvényes elbeszélői, dramaturgiai, vizuális stb. megoldásokkal.  Ugyanakkor ezek az egyes művekre jellemző, az egyes alkotók szemléletét, stílusát meghatározó személyesen szerzői jegyek nehezen átlagolhatók, ezekből általános, a jövőben, más alkotók által készítendő más művekre vonatkozó és vonatkoztatható általános következtetések és szabályok csak nehezen és óvatosan meghatározhatók.

Tematikai, tartalmi közösséget nehezebb találni e filmek között. Hiszen (a filmdramaturgia, a történetvezetés vonatkozásában) lehet-e bármi – szabályt képező – közöset találni Fellini Casanova, 8 és ½  és  Országúton című filmjeit összevetve mondjuk Bergman Hetedik pecsét, Csend és Fanny és Alexander című filmjeivel? Nem, nem lehet. De nem is kell, hiszen a szerzői filmek ilyen értelemben nem képeznek semmiféle csoportot. Azok a szerzői filmek, amelyek igazi műalkotások, mert igazi művészi értéket képviselnek, kizárólag abban közösek, hogy mind magas szintű intellektuális és esztétikai élmény befogadásának lehetőségét biztosítják a néző számára. A művészi értéket képviselő üzenetközvetítésnek az a dominánsan egyéni stílus és látásmód a fundamentuma, amelynek eredményeképpen egy már korábbról ismert tartalom is újszerűként hat, mivel a műben (filmben) az adott tartalom olyan aspektusai fognak felszínre kerülni és a néző számára láthatóvá, érzékelhetővé, átélhetővé, megérthetővé válni, amelyek a korábbi megfogalmazásokban esetleg nem voltak dominánsak.

Összegezve: a művészfilm kifejezés azért helytelen, mert nem tesz különbséget a szerzőiség szempontjai szerint készülő, de a művészileg értéktelen filmek, és a művészileg értékes alkotásokat eredményező valódi szerzőiség között, de nem tesz különbséget a művészi tartalmat és formát teremtő és eredetiséget tükröző alkotói szemlélet és a művészet szempontjából értéktelen, mert csupán eredetieskedő filmkészítői gyakorlat között sem.

A többnyire szándékosan rosszul alkalmazott „művészfilm” kifejezés valójában nem jelöl semmit, viszont azzal, hogy összemossa a tehetséget a tehetségtelenséggel, a stílust a stílustalansággal, mégis erősíti a magyar filmgyártáson belül ma különösen erőre kapó kultúr-iszonyt.

Ezért állítom határozottan, hogy helyesebb lenne a szerzőiség dominanciájával készülő filmket szerzői filmeknek nevezni és csak később e filmek elemzésekor eldönteni, hogy egy  szerzői film műalkotás-e vagy sem.

A műfaji (zsáner-) film megjelölést pedig azért tartom helyesebbnek a rossz „közönségfilm” kifejezés helyett, mert ez utóbbi csak azt az egyetlen (önmagában hamis) tényt próbálja sugallani, miszerint egy Chaplin-film inkább készült volna „a” közönségnek, mint Fellini vagy Bergman filmjei, továbbá azt a téves eszmét kívánja a közvélekedésben megerősíteni, mintha ezek a nézettségi adatok egyben az adott filmek egyedüli  értékmérőjeként  is definiálhatóak lennének. E (szándékoltan) hibás megjelölés következtében  pedig éppen azok, akik e céllal használják a „közönségfilm” megjelölést, hagyják/hagyatják   (szándékosan) figyelmen kívül a maradandóan (!) értékes és hatékony műfaji (zsáner-) filmekben meglévő magas művészi értéket (megpróbálva ezzel az elemzés tárgyköréből is kirekeszteni ezt).

"Nem a nézői statisztikákban kell keresni a szerzői film és a műfaji (zsáner-) film közötti különbséget." Gyilkos túra (Deliverance)

Valójában a nézőszám, az adott alkotásban lévő érték szempontjából nagyon labilis és irreleváns valami, különösen az un. blockbuster filmek korában bevezetett, az „első hétvégi bevétel” dominanciájának és kizárólagosságának következtében. Az „első hétvégi bevétel” ugyanis inkább a statisztika és a marketing tárgykörébe tartozik, és nem igazán segít egy film hatásának elemzésekor, segítségével nem juthatunk közelebb a műfaji (zsáner-) filmek alkotói metódusának megértéséhez. Ez a megközelítés ugyanis a műfaji (zsáner-) filmet puszta termékként kezeli, és ez az alapjaiban szakmaiatlan szemlélet és megközelítés vezet az efféle, pusztán technokrata elvek alapján gyártott és forgalmazott műfaji (zsáner-) filmek nézői elfogadottságának, nézettségének a hanyatlásához. E recessziónak lehetünk tanúi manapság úgy az amerikai, mint a magyar filmpiacon.

Helyes eljárással, nem a nézői statisztikákban kell keresni a szerzői film és a műfaji (zsáner-) film közötti különbséget, hiszen a filmművészet e két nagy csoportjába tartozó alkotások mindegyike a saját közönségével kommunikál, még akkor is, ha ezek a nézői csoportok csak részben fedik át egymást, és ha a szerzői film esetében ez egy számát tekintve (talán) kisebb közösséget is jelöl. Amiként soha nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy a szerzői film hosszabb távon hozza létre azokat – a statisztika szempontjából értékelhető – nézettségi adatokat,  amelyeket a műfaji (zsáner-) film egy rövidebb terminus alatt köteles (?!), előírásszerűen (?!) teljesíteni.

A műfaji (zsáner-) film megjelölés alkalmazását tehát azért tartom helyesebbnek a  filmművészet e csoportjába tartozó alkotások esetében, mert ez a megjelölés magába foglalja azt az alapvető tematikai jellemzőt is, amelynek következtében ezek a filmek (látszólag) könnyebben és gyorsabban kommunikálnak egy (adott esetben) szélesebb nézői csoportosulással, miközben nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy ezek a filmek egy  nagyon szélesnek látszó, de azon belül meglehetősen tagolt csoportosulásba tartoznak.

A szerzői filmekkel ellentétben a műfai (zsáner-) filmek éppen a tematikájukat, a dramaturgiai, történetvezetési és karakterológiai jellemzőiket tekintve alkotnak nagyon is pontosan körülírható csoportosulásokat.

Az általam helyesebbnek tartott műfaji vagy zsáner elnevezések az angol „genre” szó közvetlen fordításából illetve magyarításából származnak. Genre = zsáner = jelleg = jellegzetesség. Etimológiailag jól követhető, hogy az általánosító zsáner elnevezés azokra a jellegzetességekre utal, amelynek alapján maguk a csoportok elkülöníthetők egymástól és az egyes művek csoportba tartozása meghatározható. Mindazok a filmek zsáner- (műfaji) filmeknek nevezhetőek, vagyis a jellegzetességeik alapján más és más jellegekbe, típusokba sorolhatóak, amelyek az egyes jellegeken, típusokon belül – épp a jellemzőiket tekintve – egymással összevethetők, egymásra hasonlítók, továbbá – az összehasonlíthatóságuk okán – a fentebb felsorolt ismérvek szerint meghatározható  szabályszerűségeket mutatnak. A western zsánerébe tartozó filmek mind a western filmre jellemző tematikai, dramaturgiai, történetvezetési, karakterológiai stb. szempontok szerint  leírható jellegzetességet fogják mutatni, míg a thriller zsánerébe tartózók – ugyancsak a fentebb felsorolt szempontok szerint – a thrillert műfajként behatároló és meghatározó jellegzetességeik alapján lesznek egymással összevethetőek.

"A művészi értéket képviselő üzenetközvetítésnek az a dominánsan egyéni stílus és látásmód a fundamentuma." 8 és ½

Amíg tehát a szerzői film jellegzetességei e szempontok figyelembe vételével nem körülírhatóak, addig a műfaji (zsáner-) filmekre vonatkozóan ez a fajta körülírhatóság, besorolhatóság elengedhetetlen követelmény. (Természetesen a nevezettek mellett számos egymástól jól elkülöníthető és elkülönülő illetve egymással ötvözhető műfaj létezik: melodráma, vígjáték, kaland, akció stb).

Mindebből következik, hogy a műfaji (zsáner-) filmeknek a nézőikkel kialakított befogadói aktust tekintve eleve meg kell felelnie bizonyos – paradox módon éppen önmaguk által kialakított – nézői elvárásoknak. Egy olyan műfaji film, amely nem elégíti ki ezeket a műfaji öndefiníció szerint meghatározott  és a választott  műfajra jellemző követelményeket, egyszerűen kiszorulhat az adott műfaji meghatározhatóság köréből, és szükségképpen elveszíti a kapcsolatát a nézőjével.

Aligha véletlen, hogy a hollywoodi filmgyártás alapjait jelentő műfaji filmkészítésen belül a szerzői eredetiség egy rendkívül kétes – a producerek által egyszerre vágyott és rettegett – valami. Rettegett, hiszen minden változtatás kockázatot jelent, amennyiben a változtatás eltérés is egyben a már megszokottól, eltérés azoktól a jellegzetességektől, amelyekre az adott műfaj maga tanította meg a nézőit, ezért tehát a kreatív változtatás, az eredetiségre törekvő alkotói szemlélet gyöngítheti a film zökkenőmentes kommunikációját, a filmben az adott műfajra jellemző jellegzetességeket kereső és azokat a filmtől megkövetelő nézővel, vagyis veszélyezteti a pénzügyi befektetés visszatérülésének garantálhatóságát. Ugyanakkor vágyott is ez efféle eredetiség, hiszen az egymást követő filmek egyformasága, az azonosság, a puszta ismétlés nagyon gyorsan kimerül és hatástalanná válik és így szintén a nézővel kialakítandó viszony összeomlásához, sikertelenségéhez vezet.

Mindebből világosan látható, hogy a műfaji (zsáner-) filmeken belül komoly szerepe lehet/van a szerzőiségnek, amely épp az adott műfaj egyes jellegzetességeinek elengedhetetlenül szükséges megújítását eredményezi. Tudni azt, hogy mely periódusban egy adott műfaj mely jellegzetességeit kell és szabad megújítani, és melyeket kell továbbra is megtartani – ez a sikeres alkotói (produceri, forgatókönyvírói, rendezői, operatőri) tevékenység egyik záloga lehet.

Visszatérve gondolatmenetünk elejére egyértelműnek látszik tehát, hogy a műfaji (zsáner-) film esetében a nézővel való kapcsolatteremtés sikertelensége sokkal inkább jelölhet valódi kudarcot, mint egy viszonylagosan alacsonyabb nézettség egy szerzői film esetében. Ugyanakkor a műfaji (zsáner-) film e kapcsolatvesztését a saját közönségével, a műfaji (zsáner-) filmek szerzői szempontok alapján meghatározható értéktelensége is okozhatja. Ezért nehéz a nézőszámot az érték egyedüli mércéjeként abszolutizálni még a műfaji filmek esetében is, hiszen érték és az értéktelenség meghatározásához és ezek egymástól való – nem felszínes (!) – elkülöníthetőségéhez sokkal komplexebb szempontokat kell figyelembe venni.

A szakma elsőre szánalmas műfaji kísérletnek tekintette a Ragyogást

Természetesen nem feledkezhetünk meg azokról a többnyire korszakalkotó jelentőségű „köztes filmekről” sem, amelyek noha az első pillantásra sikertelen műfaji (zsáner-) filmeknek tűnnek/tűntek, azonban sikertelenségük épp az adott műfajt (hosszútávon) megújító erőteljes szerzőiségnek köszönhető. Hogy csak az egyik leginkább elhíresült példát említsem: Stanley Kubrick The Shining című filmjét megjelenésének időpontjában az adott műfajt képviselő, értő (?) szakma és kritika szinte egyöntetűen elutasította, a rendezőt a műfajiság területére tévedt, a műfajiságban szánalmasan dilettánsnak mutatkozó szerzői filmesként aposztrofálta, miközben Kubrick remekműve mára vitathatatlanul a modern horror egyik megkerülhetetlen alapvetése lett.

Úgy tűnhet, hogy néhány közhelyességig tudott ismeret felidézésével rabolom a tisztelt olvasó idejét, de azt gondoltam, nem árt olykor ismételten felidézni, összefoglalni és tisztázni bizonyos dolgokat, mielőtt azok teljesen feledésbe merülnének a sokkal látványosabbnak és hangzatosabbnak tűnő, ámde minden szakmaiságot nélkülöző szózatok mögött.

Kiegészítésként javasolom a Filmvilág 2008. december havi számában megjelent John Boorman írás elolvasását (Kritikus tömeg), amely egy lesújtóan keserű beszámoló a hollywoodi blockbuster szemlélet önpusztító tendenciáiról és egyben figyelmeztetés is arra vonatkozóan, hogy milyen veszélyeket hordozhat az ádáz szerzőiség-ellenség a műfaji filmkészítésen belül. Mindez egy olyan kiváló filmes tollából olvasható ott, akinek Deliverance remekműve a szerzőiség szempontjából maradandó értéket létrehozó, de minden ízében igazi műfaji alkotás.