Ezt egy gyors körbevezetés követi New Penzance szigetének különböző helyszínein, számok és adatok egymás után sorolva, Bob Balaban manószerű alakja meteorológusként jelzi előre a helyszínekben kódolt eseményeket.
Wes Anderson már a prológusban előkészíti azt a katalógusszerű gondolkodásmódot, amely az egész filmet jellemzi. Ez persze nem volt teljesen újdonság a rendező eszköztárában, ismerős lehet ez az Okostojásból vagy a Tenenbaum, a háziátokból, de a Holdfény királyság története sokkal hétköznapibb szituáció, klisé, amelynek az egyszerűsége több teret enged arra, hogy elidőzzünk a tárgyakon, a környezeten.
Suzy a madarak között
1965-ben, New Penzance szigetén járunk. Egy árva, tizenkét éves fiú, Sam (Jared Gilman) a cserkésztáborban sínylődik, ahol a többi fiú piszkálódásainak állandó céltáblája. A vele egyidős Suzy (Kara Hayward) takaros családi házukban bujkál a megromlott családi légkör elől, melyben idegennek érzi magát. Ők ketten egy véletlen találkozás alatt első látásra egymásba szeretnek, levelezőtársak lesznek, és a közös szökést tervezik. Szerelmükért szembeszállnak a felnőttekkel, szülőkkel, rendőrrel, hivatalnokkal, készek ollóval nekiesni a keresésükre induló cserkészeknek, túlélnek villámcsapásokat és óriási viharokat.
A Holdfény királyság a két menekülő gyerek történetében a hatvanas évek nagy toposzait formálja színes képeskönyvvé, mégpedig úgy, és talán ebben rejlik igazi nagysága, hogy közben nem komolytalanítja el az érzések hevességét, Sam és Suzy eltökéltségét. A hagyományos családmodell önhazugsága és intézménye ellen lázadnak fel, hogy szabadon élhessék meg szerelmüket.
A rendező óriási figyelmet fordít minden egyes tárgy megtervezésére, hogy azok ne csak funkciójukat töltsék be, de a hozzájuk kötődő élményeket, lehetőségeket is magukban hordozzák. Ez egy merőben másfajta gondolkodás a tárgyi világról, mint amit a modernitásban megszokhattunk – a tárgyak jelenléte gyakran fenyegető, feszélyező, az egyre szaporodó tárgyak gyakran az egyre nyomasztóbbá váló modern élet kötöttségeit jelképezik. Anderson világában azonban a tárgyak megismerése és használata szupererőt jelent.
Ahogyan Suzy szupereje a mindig magánál hordott távcső, amellyel részleteiben képes megfigyelni környezetét és messziről kiszúrja, ha menekülés közben követik őket, úgy Sam szuperejét a cserkészektől tanult túlélési képességek adják, amilyen a sátorhely felállítása, vagy éppen a leltározás. Amikor sátrat vernek szökésük első napján, Sam megkéri Suzyt, hogy mondja el, miket hozott magával, hogy leltárba vehesse a lány dolgait. A tárgyak nem csupán önmagukat jelentik, hanem emlékeket, szokásokat, az identitás alapjait. Szinte mágikus erejükből pedig nem csak a gyerekek részesülnek, Suzy édesanyja például egy megafonnal kommunikál a családi házban, ami nem csak egy szórakoztató gag, de felidézi a szavát hallatni kívánó, háttérbe szoruló családanya képét is.
Suzy és a távcső
Felmerülhet a kérdés, hogy ez a fajta tárgyi környezet, a tárgyak telítettsége, jelentésessége, rendszerezett bemutatása nem szelídíti-e Sam és Suzy lázadását gyerekes kalanddá. Az amerikai kritikus, Richard Brody épp amellett érvel, hogy a rendező a tárgyak személyessé tételével is lázad, mégpedig a banalitás ellen: „Anderson stílusérzéke nem puszta dekoráció, hanem a banalitással szembeni ellenállás, minden pillanat fölmagasztalása, a hétköznapinak valami rendkívülivé fokozása.” A Holdfény királyságban a legegyszerűbb tárgyak teszik nem mindennapivá a szereplőket.
Ezeknek a tárgyaknak a szemlézése nem a lázadást kikezdő rendszeresség, a rendszerben való gondolkodás metaforizálása, hiszen a rendszerezés helyett a részletezés a célja. Wes Anderson így rombolja le az egész illúzióját, ezzel figyelmünket a fragmentumok felé irányítva. Ezt példázza a levelezés megmutatása is: a teljes szövegek érzetekre, majd mondatfoszlányokra redukálódnak, míg végül kulcsszavakból rajzolódik ki a haditerv. Sam és Suzy első találkozása is ehhez hasonló logikára épül, bár ezt nem tárgyak, hanem egy előadás szereplőinek seregszemléje szervezi – hogy a gyerekek éppen a Noé bárkáját adják elő, csak még egy szinten ráerősít a rendező rendszerezés és részletezés közötti ingadozására. Sam beront a lányöltözőbe, végignéz a tükör előtt ücsörgő madárjelmezes lányokon és kiválasztja Suzyt. Kara Hayward asszimetrikus arca ebben a „rendszerben” mutatkozik meg egyedi, senkihez sem hasonlítható szépségében.
Sam és Suzy
Pont Anderson vizuális perfekcionizmusa, szimmetrikus vonalai, harmonikus színei és egyenletesen kocsizó kamerájának látszólagos összhangja teszi váratlanná, a film elsődleges humorforrásává vagy éppen ijesztő hangulati töréssé az érzelmi áradásokat, devianciákat akár a gyerekek, akár a felnőttek részéről. Suzy érzelmi kitörései egyszerre megdöbbentőek és viccesek, Suzy anyja (Frances McDormand) és a rendőrfőnök (Bruce Willis) között szövődő románc depresszív. A film egyik csúcsjelenete, amikor a cserkészek, a szülők és a rendőrség összefognak és megtalálják a gyerekeket szerelmi rezervátumukban, Suzy apja (Bill Murray) pedig üvöltve tépi le a félmeztelenül egymást ölelő fiatalokról a sátrat.
Bár a Holdfény királyságot Wes Anderson egyik legvidámabb filmjeként szokás emlegetni, a kimunkált felszín alól görcsösen fel-feltörő agresszió teszi igazán érdekessé. A happy endnek bélyegzett befejezés sem feltétlenül olyan örömteli, ahogyan azt első pillantásra gondolnánk – a gyerekek csak életük kockáztatásával érhették el, hogy ne válasszák el őket egymástól, a film pedig azzal ér véget, hogy Suzy pontosan úgy be van zárva az otthonába, mint a film elején, a családban pedig csak annyi változott, hogy az anyuka most már elnyomja a rendőrfőnökkel folytatott viszonyát.
A Holdfény királyság végén Suzy feláll az ablakból, ahonnan a távcsővel nézelődni szokott, ahol most elbúcsúzott Samtől. Feláll és kisétál a szobából, de előtte még megáll egy pillanatra, vádlón néz a kamerába. A kamera mozgásával az ablak helyére Sam festménye kerül, amely rejtekhelyüket, a Holdfény királyságnak elnevezett öblöt örökíti meg. Suzy helyzete talán még kilátástalanabb, mint addig volt, nincs hova vágyódni, már nem érdemes kifelé nézni az ablakon, az utópia létrejött és lerombolták, a hétköznapok ugyanolyan sivárak lesznek, mint addig.
Suzy és Sam az öbölben
Anderson későbbi filmjei, a Grand Budapest Hotel vagy a Francia kiadás bizonyos szempontból ennek a fajta történetmesélésnek a tökéletesítései, sokkal egyértelműbb történeti reflexiókkal, megőrizve és továbbfejlesztve a Holdfény királyság katalogikus elbeszélésmódját. Legutóbbi filmjében, a Francia kiadásban a rendező egészen odáig megy, hogy filmje alapjává teszi ezt a fajta gondolkodást, és epizódokból, egy újság rovatai szerint épít narratívát. A bonyolult történetszálak között ugyanakkor gyakran elvész és összekuszálódik a forma teremtette metaszint.
A Holdfény királyság egyszerű története kikristályosítja Wes Anderson esztétikáját, mely a hétköznapiságban rejlő különlegesség, az átlagosban rejlő különcség megmutatását célozza. A stílus – ellentétben későbbi filmjeivel – nem válik vizuális tobzódássá vagy formai zűrzavarrá, hanem részt vesz a szereplők és a történet értelmezésében, a részletgazdagság nem egy esztétikai formula ismétlése, hanem drámai és érzelmi erőt áramoltat Anderson makulátlan képeibe.
