A gyilkosságok brutalitása még a mérgező közbeszéd ellenére is megrendítette a magyarságot. Visszagondolva, felidézve az események részleteit, súlyát és a romák életére hosszútávon gyakorolt hatásait megdöbbentő a tragédiával való társadalmi szembenézés hiánya – nincsen nemzeti gyásznapunk, nincsenek széleskörű állami megemlékezések, de még az iskolai tananyagba sem került be például egyetlen film sem a romagyilkosságokról szóló alkotások közül. Szinte teljesen eltűnt a közbeszédből, hogy Magyarországon alig több, mint tíz éve népirtás1 történt.
A gyűlölet-bűncselekmény sorozatról szól Fuchs Máté filmje, mely szociológusokkal, újságírókkal, filmrendezőkkel való beszélgetésekben idézi fel a bűncselekmények részleteit, a média és a hatóságok reakcióját, a feldolgozatlanság szintjeit. Többek között Daróczi János televíziós szerkesztő, dokumentumfilmes, Fliegauf Bence filmrendező, Kóczé Angéla szociológus, Vágvölgyi B. András újságíró és Barakonyi Szabolcs újságíró, aki Szembesítés címmel készített fotókiállítást a romagyilkosságokról, szólalnak meg a filmben. A nyilatkozatok kronologikusan idézik fel a közélet alakulását, a romákat ért egyre súlyosabb atrocitásokat, a média és a hatóságok reakcióit.
.jpg)
Feldolgozatlanul
Ezekkel a beszélgetésekkel párhuzamosan követjük a miskolci Romano Teatro diáktársulat a Gyűlölet mosolya című előadásának próbáit, végül pedig a Nemzeti Színházban tartott premiert. Azonban ezekből a felvételekből nem derül ki, hogy a fiatalok hogyan dolgozzák fel a művészet segítségével a traumát, a filmnek ez a fele inkább a lakatosból lett rendező személyére és az előadás praktikus részleteire fókuszál. A társulati munka esetlen bemutatása sokat ront az egyébként tartalmas beszélőfejes formán, és a címben is szereplő feldolgozatlanság okainak vagy következményeinek megértéséhez sem visz közelebb.
Ennek ellenére a dokumentumfilm informatív, a kirajzolódó vélemények és kommentárok pedig segítenek megértetni a gyilkosságsorozat súlyát. Erre talán azért is lehet szükség, mert a magyar társadalom olyan mélyen hallgat a tragédiáról, hogy még ha valakinek homályosan dereng is valami a korabeli híradásokból, könnyen távoli problémának tűnhet. A visszaemlékezéseket ezek a híradóanyagok és filmrészletek illusztrálják, melyek hol alátámasztják az interjúkban hallottakat, hol pedig az elemzések tárgyaként szolgálnak.
A Feldolgozatlanul azért is fontos alkotás, mert felhívja a figyelmet azokra a filmekre, amelyek mégis megpróbálták feldolgozni a 2008-2009-es sorozatgyilkosságot, mint például Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon vagy Fliegauf Bence Csak a szél című filmje.
Hajdú Eszter: Ítélet Magyarországon (2014)
Hajdú Eszter filmje a 21. századi magyar történelem egyik legfontosabb dokumentuma, emellett pedig a kortárs dokumentumfilm egyedülálló darabja. A film zöme a tárgyalóteremben történtek rögzítése, és ha ki is lép onnan, azt csak a tárgyaláshoz szorosan kapcsolódó események miatt teszi. Alig használ interjúkat, a film gerincét a büntető tárgyalás eljárásjog által megszabott menete adja.
Az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a tárgyalótermi dráma vagy dokumentumfilm műfaja, sőt, bizonyos tárgyalásokat a nézők élőben, online is követhetnek. Ez iránt azért is lehet ekkora az érdeklődés, mert egy tárgyalás menete önmagában felér egy színházi előadással.
A vallomásokban színre lépnek a szereplők, benyomásokat szerzünk az áldozatokról, az elkövetőkről, és ami talán még fontosabb, betekintést nyerhetünk az állami kirekesztés rendszerszintű működésébe. Nem az áldozatok vagy az elkövetők állnak a figyelme középpontjában, hanem a bűncselekmény leleplezése, az eljárás, amelynek képviselőjévé Miszori László bíró válik.
Miszori László, bíró
Már a film elejétől sokkoló az a hangnem, amelyet a férfi megüt az áldozatokkal szemben: szellemi fölényével visszaélve alázza meg az egyik áldozat feleségét. Megjegyzéseket tesz Kóka Jenőné elcsukló hangjára, egy a nő számára teljesen ismeretlen, idegen tárgyalási helyzetben, ahol ráadásul a férje gyilkosai előtt kell vallania, majd Miszori a „mi” és a „maguk” különbségtétel mentén, tehát a magyarok és a cigányok nyelvhasználati eltérésein élcelődik.
Viselkedésének egyre súlyosabb árnyalatait mutatja meg a film: „Elég volt! Egész eddig azt mondta, meg van szeppenve, fél tőlük. Most meg mit csinál? Akkor nem kell fenyegetőzni se. Megértette?” – oktatja ki üvöltve, cinikus tanár bácsi módjára Magdi nénit, akit lábon lőttek a halálbrigád tagjai. Megint egy másik áldozattal szemben harmincezer forint pénzbírságot szab ki, mert az akadályozza a tárgyalás menetét.
Miszori alakja sok esetben elborzasztó, és a laikus nézők számára a bíróságok működéséről, bírói szerepfelfogásról is komoly kérdéseket vethet fel. Ugyanakkor Hajdú filmje fokozatosan árnyalja a képet, hiszen egyre világosabban láttatja, amit Vágvölgyi is említ a Feldolgozatlanul című filmben: „A bírónak nagyon fontos szerepe volt, ugyanis úgy viselkedett, mintha a francia jogrendben lettünk volna, azaz hogy van vizsgálóbíró.” Miszori jelenléte kettős érzést kelt: az egyik pillanatban gyomorgörcsös iskolai feleléseket idéz, a másikban viszont pont ez az attitűd biztosít arról, hogy az ügy tisztességesen ki lesz vizsgálva.
A neki tett vallomásokból bizonyosodik be, újra Vágvölgyi megfogalmazását idézve, hogy a bíróság a magyar kriminalisztika történetének mélypontjával állt szemben, hogy a rendőrök amellett, hogy hiányosan készítettek jegyzőkönyvet és kulcsfontosságú bizonyítékokat hagytak figyelmen kívül Tatárszentgyörgyön, „szétvizelték a hóban a nyomokat.” De a Miszori előtt vallottakból kristályosodik ki annak a mentősnek a „tévedése” is, aki a gyilkosság helyszínére érkezve füstmérgezésként azonosította a halál okát egy homlokon lőtt áldozat esetében.
A tárgyalóterem
Ugyanakkor az alapos bírói munka ellenére is maradtak homályos részletek. Kik álltak az elkövetők mögött? Kik adták a pénzt a fegyverekre? Ezekre a kérdésekre a mai napig nem tudjuk a választ.
„A filmet ugyan egyetlen magyarországi tévétársaság sem volt hajlandó eddig műsorra tűzni, de munkatársainkkal és barátainkkal, Setét Jenő aktivistával, Csonka Árpáddal, az áldozatok ügyvédjével és Szirmai Norbert újságíróval együtt rengeteg vetítést, beszélgetést és oktatási körutat csináltunk végig Magyarországon” – mondta el a HVG-nek Hajdú Eszter. 2021 februárjában végül levetítették a filmet a Dikh TV-n, de a magyar állami televízió még egyszer sem tűzte műsorra.
Bár az Ítélet Magyarországon szinte az egyetlen magyar képviselője annak a filmkészítési hagyománynak, amelyet leginkább az amerikai rendezőhöz, Frederick Wisemanhoz szokás kötni, sem a magyar állam, sem a magyar filmművészet nem ismerte el kellőképpen a művet. Wiseman az Egyesült Államok (és ritkábban más országok) politikai, gazdasági, kulturális, oktatási és szabadidős intézményeit elemzi hosszú beállításokban, totálképekben, amelyek láthatóvá teszik a vizsgált működésmódok kibontakozását. Hajdú ugyancsak ezt vitte véghez, azáltal, hogy nem egyes személyekre, hanem magára a tárgyalás folyamatára, a bírósági menetrendre fókuszált, az határozta meg filmje ritmusát.
Fliegauf Bence: Csak a szél (2012)
Fliegauf Bence a megtörtént eseményekből kiindulva, játékfilmes formában dolgozta fel a tragédiát. Filmjének legnagyobb különlegessége, hogy a roma és a nem-roma karakterek bemutatásakor is kerül mindenfajta sztereotípiát, miközben érzékletesen mutatja meg a kialakult társadalmi feszültséget, személyes szorongásokat. A film formai különlegessége, hogy alapvetően leginkább realistaként jellemezhető vizuális fogalmazásmódját olyan kreatív közegábrázolással egészíti ki, amely szinte tapinthatóvá teszi a szereplők érzelmeit is.
Ebben a jelenetben a vörös fények, túlzsúfolt szoba, a betűző napfény, a fullasztó meleg érzékelhetővé teszik azt a szavakkal leírhatatlan nyomást, amely a roma lakosságra irányult a gyilkosságok idején. Az áldozatok lakásába besétál az egyik főszereplő, egy roma kisfiú, idegenül járkál, óvatosan nézegeti a halottak tárgyait. A helyszínre rendőrök érkeznek, ekkor a kisfiú egy szekrényben kénytelen elbújni. Rejtőzködése tovább fokozza a jelenet feszültségét. A rendőrök a fiúval ellentétben magabiztosan lépnek be a térbe, gesztusaikból, beszédükből világossá válik, hogy felhatalmazva érzik magukat az ítélethozatalra, halottak és élők felett egyaránt, miközben a párbeszédből a magyar társadalom komplex rasszizmusa is élesen kirajzolódik.
A filmet 2012 februárjában, Berlinben mutatták be, ahol a premiert követő sajtótájékoztató előtt a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium sajtóosztálya közleményt helyezett el a székeken. A minisztérium által fogalmazott szöveg a film fikciós jellegét hangsúlyozta, továbbá a magyar kormány roma integrációs projektjeinek sikereiről számolt be. A közleményről előzetesen nem tájékoztatták a filmeseket.
Ettől függetlenül a film nemzetközileg és itthon is sikert aratott, 2012-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a Zsűri Nagydíját, ezen kívül megkapta a fesztivál békedíját, és számos más elismerést is, itthon pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az év filmjévé választotta, valamint megkapta a filmkritikusok fődíját is.
Bogdán Árpád: Genezis (2018)
A Genezis alapkoncepciója, hogy a bibliai eredettörténetre rímelve a bűn, a megtisztulás és az újjászületés fogalmain keresztül beszél a romagyilkosságokról. A három fejezetre osztott film első része egy kisfiú szemszögéből rekonstruálja a rasszista támadást, mely során elveszíti a hozzátartozóit. A film következő fejezetei azt mutatják meg, hogy egy ügyvédnő és egy tinédzser kislány honyan ismerkednek meg a kisfiúval, az egész üggyel, és milyen hatással van mindez az életükre. Míg az első rész zsigeri hatáskeltésre épít, a másik kettő inkább csendes meditáció a kirekesztésről.
Didaktikus párbeszédei, felfokozott, drámai jelenetei tolakodóan akarnak érzelmeket és gondolatokat közölni, a vallásos pátosz, a sokszor ízléstelen szimbólumok pedig gyengítik a film nyers vizuális világát – mint például amikor a kisfiú a tragédia után megijed az erdőben a vadász lövéseitől, és önként felfekszik a véres vadak mellé egy autó platójára. Ennek ellenére az, ahogyan a három karakter különböző világai egymással átfedésbe kerülnek értékes gesztus Bogdán részéről, mellyel arra utal, hogy ez a tragédia, ha más mélységben és más formában is, mindannyiunk életébe beleíródott.
Daróczi János, Kovács János: Tatárszentgyörgytől Tatárszentgyörgyig (2010)
A Feldolgozatlanul amellett, hogy megszólaltatja Daróczi Jánost, részleteket is használ félórás dokumentumfilmjéből, amely feszesen követi végig a gyilkosságok előtt és alatt a romák kirekesztését tematizáló sajtónyilvános közösségi eseményeket. A Tatárszentgyörgytől Tatárszentgyörgyig már a címében is arra a kapcsolatra utal, amely a Magyar Gárda megfélemlítő felvonulásai és a gyilkosságok között állhatott fenn. A feltételezés alapjául az a tény szolgált, hogy sok településen, ahol a halálbrigád gyilkosságot követett el, korábban megjelent a fekete egyenruhás sereg.
A Tatárszentgyörgytől Tatárszentgyörgyig ismeretében talán még inkább megrázó, amikor a Feldolgozatlanul című filmben Daróczi arról kezd beszélni, hogy saját magán is érzi azokat a tüneteket, amelyeket a társadalom egésze produkál a traumával kapcsolatban: „az agyam igyekszik kitörölni ezeket a dolgokat, mert el akarja felejteni.”
Vágvölgyi B. András: Bőrük volt a bűnük - Romagyilkosságok Magyarországon 2008-2009 (2013)
Az említett filmeken kívül egy rövid sorozat is készült, a Feldolgozatlanulban is megszólaló Vágvölgyi B. András rendezésében, 2013-ban, a roma holokauszt napjára, még a bírósági ítélet megszületése előtt az X Kommunikációs Központ programján belül. Ezekben olyan híres színészek olvasnak fel a bűnügy alapján, az áldozatok szemszögéből írott szövegeket, mint Nagy Zsolt, Kulka János, Fullajtár Andrea és Gryllus Dorka.
„A holokausztról szokták azt mondani, hogy ha egy zsidó halt volna meg így, ha csak egy zsidót visznek a gázkamrába és égetnek el a krematóriumban, arról is ugyanennyi filmet meg könyvet kellene írni. Ez alól a cigányság ellen elkövetett merényletek sem kivételek” – mondja Fliegauf a Feldolgozatlanul című filmben. Ahogy a fenti példákból is látszik, már készült néhány alkotás, amely kísérletet tesz a társadalmi trauma feldolgozására. Ugyanakkor hiába kivételes alkotás az Ítélet Magyarországon vagy a Csak a szél, a filmek önmagukban nem képesek megváltoztatni a közbeszéd alakulását, a többségi társadalom gondolkodását, és ami talán még fontosabb: ez nem is feladatuk.
Addig is, amíg az állam emlékezetpolitikájában nem vállal felelősséget a magyar cigányok sorsáért, magyar állampolgárként egyéni felelősségünk, hogy emlékezzünk a magyar történelem közelmúltjának egyik legsötétebb korszakára. Ebben a kontextusban pedig, ahogyan azt a Feldolgozatlanul is kiemeli, a 2008-2009-es eseményeket bemutató filmeknek felbecsülhetetlen jelentősége van.
