„Mi történik akkor, ha a halál odaül az ágyunk szélére?” – kezdett bele Huszár Annamária irodalomterapeuta egy történetbe, amelyet már sokszor hallott Feldmár Andrástól. „Ha nagyon szeretünk élni, elkezdünk-e alkudozni, alkut ajánlani az életünkért? Az volt az érzésem, hogy Gábor ezt csinálta, nagyon akart élni.”
Feldmár is hasonló gondolati síkon indult el a film hatására, felidézte egy orvos könyvét, amelyben arról számolt be a szerző, hogy ha három vagy négy embernek ugyanaz a baja volt, ő hiába írta fel ugyanazt a gyógymódot, az egyik meghalt, a másik sokáig volt beteg, a harmadik pedig meggyógyult. Arra jutott, hogy a kimenetel attól függött, hogy mennyire akartak élni. „Azért akarok egészséges lenni, hogy valamit csináljak” – sűrítette egy mondatba Feldmár, szerinte hogy érdemes gondolkodni egy betegség kapcsán. Tehát az nem elég, ha az egészség önmagában a cél, tudnunk kell, hogy mit akarunk elérni, amihez az egészség egy eszköz, tudnunk kell, miért akarunk élni.
A beszélgetés során többször is kihangsúlyozták, hogy a gyógyulás egy komplex folyamat, amely sok mindentől függ, különböző gyógyulási stratégiák is előkerültek, de abban egyetértés mutatkozott, hogy a betegnek tudatosítania kell magában, miért akar meggyógyulni. Olyan célokat kell találnia, amiket élvezni tud.
fotó: Mozinet
Érdekes része volt az eszmecserének, mikor a diagnózissal járó megváltozott tudatállapotról beszélgettek, illetve az is, amikor Heves Andrea pszichológus egy apró részletet emelt ki a filmből: az üvegtálat, amibe sokszor hányt Einspach Gábor, és mégsem tört össze. Ehhez szimbolikus jelentőséget kapcsolt, és kíváncsi volt, a betegség időszakában honnan szerzett elég erőt, hogy ő se törjön össze.
„Nagyon fontos volt az a szociális háló ami kialakult körülöttem, és megtartott engem. Családomból, gyerekeimből és barátokból állt. Amikor baj van, kialakul egy kifeszített, nagyon erős kötélrendszer, ami megtartja az embert – így kellene működnie a szociális hálónak” – emlékezett vissza a Nem halok meg főszereplője, aki arról is beszélt, hogyan viszonyult azokhoz, akik nem tudták kezelni egy rákos beteg közelségét, akik nem tudnak mit tudnak kezdeni, ha a halál a közelükbe jön
Izgalmat példát mondott arról, hogy egy dokumentumfilm esetében is befolyásolja a valóságot a forgatás. Bár ezt előzetesen nem gondolta volna, de Einspachra a kamera jelenléte is pozitív hatással volt: „Muszáj volt viselkednem.” Erőt adott neki, összeszedte magát, ha filmezték. Azt ugyanakkor elutasította, hogy szerepet játszott volna, egyszerűen annyi történt, hogy a forgatás visszahatott rá. Olyan ez, mint amikor a konditeremben látjuk magunkat a tükörben, és ez ösztökél jobb teljesítményre.
A beszélgetés további részében szóba kerül a magyar társadalom hozzáállása a rákhoz, és hogy miért tekinti a film missziójának, hogy ezen változtasson, elhangzik egy tanulságos történet arról, hogy Susan Sontag miért tiltotta meg mindenkinek, hogy pszichoszomatikáról beszéljenek a környezetében, miután mellrákkal diagnosztizálták, és Einspach arról is mesél, mennyire máshogy fogadta a két fia a halálos betegség hírét. Feldmár továbbá a saját betegségére is visszaemlékezett, milyen volt az, amikor személytelenül, degradáló módon viszonyultak hozzá a kórházban, és hogyan harcolta ki a jobb bánásmódot.
A Nem halok meg ősszel kerül fel a mozik műsorára, a Nagylátószög korábbi részei elérhetőek a Mozinet YouTube-csatornáján.
A cikk a Mozinettel együttműködésben született.
