Móga Piroska: Mintha a hegedű oda lenne nőve a nyakamhoz

Móga Piroska: A szüleim szerették volna, én viszont éreztem, hogy nem tudnék ezzel foglalkozni. Ha hatévesen elkezdesz gyakorolni, nyilván nem a saját kedvedért csinálod, hanem azért, mert valaki elvárja tőled. Ahogy kamaszodsz, egyszer csak eljön egy pont, amikor döntened kell, hogy ezt választod-e, vállalod, hogy naponta öt-hat órákat gyakorolsz. Van egy darabom, a Kóda, az is erről az aszketikus,életmódról szól, amit egy zenei pálya megkövetel. Arról, hogy mekkora felelősség emellett, vagy ennek ellenében dönteni.

Filmhu: A hegedű visszatérő elem a szerepeidben is.

M.P.: Kicsit olyan, mintha a hegedű oda lenne nőve a nyakamhoz. Sokszor használták egy-egy filmben vagy előadásban a hegedűtudásomat, de legtöbbször csak érintőlegesen volt jelentősége. Ezért döntöttünk úgy Bognár Anita kolléganőmmel, hogy csinálunk egy olyan darabot, a Kódát, amiben mélyére ásunk a kérdésnek. Azt hiszem, ez egy fricska saját magamnak. Én, akinek mindenhol hegedülnie kell, most saját akaratomból fogok játszani. De úgy, hogy a pokol legmélyebb bugyrát is behozzuk a képbe, megmutatjuk, hogy milyen gyerekkorban, egy kicsike szobában, hosszú órákat tölteni gyakorlással, vagy a rettegett szolfézsra járni, miközben mások a szabadban játszanak. A hegedülés nem csak azért fontos nekem, mert van egy ilyen készségem, hanem mert ez volt az első művészeti élményem, amiben azt éreztem, hogy hiába izgulok a fellépés miatt, valójában boldog vagyok tőle. Ezért végeredményben sokat köszönhetek a szüleimnek, hogy nyomták, mert így szembesültem azzal, hogy művészeti pályát kell választanom.

Filmhu: Az Aglaja előtt is volt már forgatási tapasztalatod?

M.P.: Igen, az első főszerepemet Szabó Szonja Komoly dolgok című filmjében kaptam. Ez egy teljesen low-budget történet volt, amiben a szöveg improvizációk alapján született meg. Előtte pedig, 16-17 évesen, volt egy kisebb filmszerepem egy külföldi filmben, a Mrs.Ratcliffe forradalmában.

Filmhu: Ezek szerint angolul játszottál az első forgatásodon?

M.P.: Ami nagyon vicces volt, mert ráadásul német akcentussal kérték a szöveget. Egy felvétel alapján kellet megtanulnom, hogy olybá tűnjön, mintha egy NDK-s diáklány beszélne. Utólag nem tudom, hogy mennyire sikerült.

Filmhu: Kihívásnak élted meg?

M.P.: Az új dolgokkal szemben teljesen vakmerő vagyok. Nem ijedek meg attól, amit még nem is tapasztaltam igazán. Az embernek ilyenkor valahogy nem is jut eszébe, hogy belebukhat. A fura, hogyha valamit sokszor csináltál már, jobban fogsz izgulni. A casting is sokkal nagyobb teher például, ha már több éve jársz.

Filmhu: Neked is az lett belőle?

M.P.: Amikor először voltam, játéknak fogtam fel, de továbbra is, ha lehet, annak élem meg. Az érdekel, hogy jól érzem-e magam abban az adott helyzetben, nem foglalkoztat a végeredmény. Persze amikor már profi színész vagy és ebből kell megélned, akkor ez egy kicsit nehezebbé válik.

Filmhu: Sokat jársz castingokra?

M.P.: Nem olyan sokat. Mindig mondják, hogy a színésznek kell az ügynök. Nekem nincs, és a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogyan kell kezelni az interjú és a casting helyzeteket. Az önmenedzsment alapvetően nehéz, mert itthon nem tanítanak meg rá az egyetemen. Nem tanulod meg, hogyan építsd fel a kapcsolatokat, és csak az tud előrevinni, ha már van egy filmed, amiben láttak, és megismerik a neved. A kezdésben viszont csak a véletlen és a csoda segít.

Filmhu: Olvastam, hogy a Katona ruhatárában dolgoztál, amikor Ascher Tamás beajánlott az Aglajába. Az volt a pont, amikor ténylegesen felfedezett magának a szakma?

M.P.: Akkortájt már játszottam a Szkénében és színjátszóztam is. Tamásnak valóban a ruhatári főnökömtől volt meg a számom, de őt tanárként ismertem már akkor egy színjátszó táborból. Amikor Deák Krisztina tanácsot kért tőle, hogy kit vigyen szereplőként a filmjéhez, Ascher az SZFE rektoraként nem adhatott ki elsőst, így engem ajánlott, mivel már dolgoztunk együtt.

Filmhu: Melyik az a szereped, amiből eddig a legtöbbet tanultad?

M.P.: Az Aglaja. A forgatással, az utazással, a szereppel és a körülményekkel együtt akkora nagy csomag volt, amit kibontottam 19 évesen, hogy jó pár éven keresztül fogyasztgathattam még. Azt is megtanultam belőle, hogy színészként nem ér véget a munkád azzal, hogy megcsináltad a filmet. Az Aglaja esetében három év telt a forgatás és a bemutató között. Bemutattuk, nagyon szépen sikerült a premier, hirtelen azon kapom magam, hogy mindenki gratulál hozzá, aminek nagyon örülök, de már nagyon távol vagyok tőle. Mégis, több év távlatából beszélnem kell azokról az eseményekről, érzetekről, ez pedig fura dolog.

A 15 éves Aglajaként / Kép forrása: Ristretto

Filmhu: Az Aglaja után a Martfűi rémben volt a következő nagyjátékfilm szereped. A köztes időszakban kicsit leestél a radarról?

M.P.: Közben kijártam a kaposvári színi egyetemet. Az Aglaja és a Martfűi rém között egyszer kerestek meg egy olyan szereppel, amit nagyon bánok, hogy nem engedett el rá az osztályfőnököm, mert Törőcsik Marival forgathattam volna együtt. Még a castingra sem juthattam el. Nyilván van abban ráció, hogy nem engedtek ki, mert tanulom kellett, de ebben benne van az is,hogy esetleg megfosztottak egy életre szóló élménytől. Emellett pedig abban az időszakban nem is nagyon készültek filmek. Örültem, amikor újraindult a dolog, és a fiatalabb filmesek számára is sok lehetőség nyílt meg az alkotásra. Szerintem ez jó és fontos is.

Filmhu: Mennyire érzed színházközpontúnak az itthoni színészképzést?

M.P.: Nekem szerencsém volt ezzel, mert előbb filmeztem, mint hogy felvettek volna az egyetemre. De amikor valaki azt mondja, hogy a magyar színészek mennyire színpadiasak, szerintem rosszul ítélkezik. Sokszor a tapasztalat hiányzik, de akinek nincs lehetősége a kamera előtt állni, az lassabban hangolódik rá erre a műfajra. Úgy gondolom, hogy intelligens színésztársadalmunk van itthon, és ha valaki kap elég lehetőséget a filmezésre, és tehetséges, jól meg tudja tanulni.

Filmhu: A színházban vagy a kamerák előtt érzed magad otthonosabban?

M.P.: Jobban szeretek kamera előtt állni. Valahogy a kamera közvetlensége, őszintesége hozzám közelebb áll lelkileg. Jó néha olyat is játszani, ami egy kicsit elvont és nagy gesztusok kellenek hozzá, de a kamera előtt állni nagyon szép intimitással bír. Az őszinteség a színpadon is fontos nekem. Amikor a Kódán dolgoztunk, úgy alakítottuk ki az egészet, hogy közel legyünk a nézőkhöz, ne akarjunk ferdíteni, másoknak látszani, mint amik vagyunk.

Filmhu: Több kisjátékfilmben is vállaltál már szerepet, például a Záridőben vagy az IM Perfectben. Hogyan szoktál belekerülni?

M.P.: Azt hiszem, szájhagyomány útján. Jobbára úgy történik az ilyesmi, hogy dolgoztam az egyik intézményben, és a másik osztály is megkér, vagy ajánlanak nekik. Örömmel szerepelek bennük, amíg Kaposváron tanultam, sokáig irigyeltem az SZFE-sektől, hogy itt vannak Pesten, és mivel van mellettük rendező osztály, sokkal könnyebben kerülnek olyan helyzetbe, hogy forgathatnak. Illetve azért is dolgozom szívesen tanulók filmjeiben, mert megfelelő költségvetés híján mindenki nagy odaadással, szívből-lélekből csinálja, emiatt pedig nagyon jó hangulata lesz a forgatásoknak.

Filmhu: Milyen volt megkapni a Viszkis női főszerepét?

M.P.: Antal Nimród nagyon közvetlen volt már az első casting alkalmával is, a visszahíváskor pedig iszonyú elegáns módon járt el. Megnézett minket Szalay Bencével a kamera előtt, kiment öt percre, majd visszajött, és azt mondta nekem, hogy tiéd a szerep. Nem húzta az agyamat hetekig, hogy majd felhív az egyik asszisztense, ami egy elég szép gesztus volt.

Filmhu: Milyen volt Antal Nimróddal dolgozni? Másfajta munkamódszere van, mint a Magyarországon tanult rendezőknek?

M.P.: Színészként nagyon kellemes és feltöltő élmény vele a munka. Olyan szintű életigenlés és pozitív hozzáállás van a személyiségében, ami sok magyar rendezőből hiányzik. A fő különbség, hogyha valami jól ment, akkor azt ő minden további nélkül kimondja. A legtöbb rendező nem ezzel az attitűddel áll hozzá a színészekhez és a forgatáshoz. Nimród valószínűleg önmagában különleges, hihetetlenül biztonságos érzés vele dolgozni.

A Viszkis barátnőjeként Szalay Bencével / Kép forrása: InterCom

Filmhu: Itthon szokatlan dolog a pozitív visszajelzés a rendezők részéről?

M.P.: Általában valahogy ódzkodnak ettől az alkotók. Talán úgy gondolják, ha azt sugározzák, hogy valami sikerült, akkor onnantól egyedül viselik a felelősséget. Persze önbizalom kérdése is elismerni, hogy ezt fölvettük, jó volt, mehetünk tovább. Ezt a visszajelzést, hogy rábólintani valamire, hogy az megvan, köszönjük, szép volt, valamiért nehezen tudják megadni. Sejtem, hogy hihetetlen nehéz dolog filmrendezőnek lenni, hogy ebben a pozícióban mindig tudnod kell, hogy valami okés-e vagy sem. Fontos jelezni, ha valami nem működik, de sokan nem tudják, hogy a jót is vissza kell igazolni. Az ember az életében sem tudja általában, hogy az adott pillanatban helyesen cselekszik-e, sokszor nincs közvetlen visszacsatolás. Nimród viszont tudja, hogy filmrendezőként csak a végén kapja meg a saját visszaigazolását, de ott helyben, amikor dolgozik, akkor neki kell megadnia ezt a biztonságot a munkatársainak.

Filmhu: A filmben Katát jászod, a Viszkis barátnőjét. Jól tudom, hogy a szerep több valós személyből van összerakva?

M.P.: Nimród nem szerette volna egy valós személyről mintázni, még a nevét sem, így lett végül Kata belőle. Mesélte, hogy eredetileg több női karaktert is bele akart írni a történetbe, de a sokféle karaktertől annyira szétaprózódott, hogy nem alakult ki egy valódi szerelmi szál. Úgy döntött, hogy inkább egybegyúrja őket, és egy kicsit átalakítja a szerepet. Bizonyos szempontból így a filmen keresztül egy párkapcsolat görbéjét is megismerhetjük.

Filmhu: Akkor nem ismerhet magára egyik valódi barátnő sem a vásznon?

M.P.: Nem hinném, hogy bárki is magára ismerhetne a szerepből. Ennek örültem is, mert úgy alakíthattam ki Nimróddal együtt, amilyennek szerettem volna. Biztos furán éreztem volna magam Szalay Bence helyében, hogy Ambrus Attilaként mégiscsak egy élő embert kellett eljátszania, akit ráadásul személyesen is megismert közben. De végsősoron mindenki beláthatja, hogy ez nem egy dokumentumfilm Ambrusról, hanem egy fikciós játékfilm.

Filmhu: Kata tisztában van szerelmének megélhetési formájával?

M.P.: Sejti, hogy nem stimmel itt valami, de nem akar róla tudomást venni, ebben pedig hibázik. Úgy dönt, hogy jobb, ha a homokba dugja a fejét, ami persze egy nagyon gyakori, emberi reakció a problémákra.

Filmhu: Milyen volt Szalay Bencével együtt játszani?

M.P.: Ő eddig még nem filmezett, de ügyesen, pillanatok alatt ráérzett a dologra. Óriási volt, amit megcsinált.

Filmhu: Hogyan élted meg a forgatást?

M.P.: Egyáltalán nem volt egy merev helyzet, egy-egy nap után simán ki lehetett engedni. Azt szerettem a Nimródban, hogy van benne valahol egy kisfiú. Schneider Zolival ezért is értették meg egymást annyira jól, mert ő is egy nagyra nőtt gyerek. Hogyha vége volt a fogatásnak, vagy volt rá alkalom, azért benne voltak a hülyeségben, ahogy Bence is.

Filmhu: Mi volt a legemlékezetesebb ilyen eset számodra?

M.P.: Egy olyan jelenet felvétele, ami végül nem került bele a filmbe. Kint voltunk a városligeti tavon, és egy csónakban fogattunk. Bence folyamatosan rángatta a csónakot, hogy most majd jól beborulunk. A fodrász és a sminkes pedig ugyanezzel a ritmussal mozgatták a fejüket, ahogy rettegve követtek minket, hogy úristen, nehogy beessünk és újra neki keljen állniuk a hosszas procedúrának.

Filmhu: Van a filmben olyan akciójelenet, amiben szerepelsz?

M.P.: Sajnos nincs!

Filmhu: Szerettél volna?

M.P.: Sokáig szerettem volna, aztán amikor mondta a Nimród, hogy a régi Vidámpark fa hullámvasútján fogunk forgatni, akkor egy kicsit visszahőköltem. Nem vagyok oda a hullámvasútért, de mint kiderült, azért sokkal jobban bírom, mint gondoltam. Ment először három próbakör, de mondtam, hogy azokra nem szállok fel, elég lesz nekem, amikor majd fel kell venni. Aztán amikor mégis fel kellett ülni, eléggé rettegtem, de azt kellett játszanom, hogy nagyon élvezem, közben pedig folyt az izzadság a tenyeremről és erősen markoltam a korlátot. A második, vagy a harmadik menetnél jöttem rá, hogy egyébként már nem is félek. Annyira játszottam, hogy élvezem, hogy a végén tényleg sikerült is. Örülök, ha van ilyen feladat, hogy le kell magamat gyűrni. Olyankor megmakacsolom magamat, hogy márpedig én ezt akkor is megcsinálom.

Fotók: Valuska Gábor