filmhu: A filmed témája - tehát a Kelet felől a nyugati államokba áramló menekültek története -, gondolom, nem személyes élményeken alapul. Miért csináltál mégis erről filmet?
Nagy Dénes: Bár én nem vagyok menekült, a történetnek mégis vannak személyes vonatkozásai. Pár évvel ezelőtt Olaszországba látogattam, ahol a filmben szereplő fiatalokhoz hasonló sorsú srácoknál laktam. Nagyon rendesek voltak, hiszen az első szóra szállást adtak, majd később persze sokat meséltek az élményeikről. Legtöbbjüket a család indította útnak, miután a szülők nem tudták eltartani őket. Bár sok menekült nem Magyarországon keresztül jut el Nyugatra, mégis jelentős tranzitország vagyunk e két világ között, érdekes tehát éppen itt beszélni arról, miket élnek át, akik vándorlásra kényszerülnek.
filmhu: A film előkészítése során a legnagyobb kihívást a megfelelő szereplők kiválasztása jelenthette. Hogy leltél rá a két orosz fiúra?
N. D.: Igen, azt gondolom, hogy minden film előkészítése a megfelelő szereplők megtalálásával kezdődik. Az egész történet súlyát elveheti, ha nem a megfelelő arcok jelennek meg a vásznon. Hosszú folyamat volt a szereplők kiválogatása, majd fél évig kerestem őket. Igyekeztem eljutni a Budapesten élő orosz közösségekhez; voltam például egy boltban, ahol többnyire oroszok vásárolnak, és megbíztam a pénztáros-nénit, hogy figyelje a vásárlókat. Végül sikerült megtalálnom Alekszejt, és a félig orosz Márkot, aki a filmben a báty szerepét alakítja - jól is jött, hogy tud magyarul, hiszen a történet szerint is itt él egy ideje - hitelesebbé válik a karakter ezáltal.
filmhu: Miért éppen oroszok a menekültek?
N. D.: Nekem az orosz kultúráról nem elsősorban a négy évtizedes elnyomás, vagy a sztálini diktatúra jut eszembe, hanem a Dosztojevszkij-regények izzása. Könnyebben tudtam gondolkodni a történeten, formálni a karaktereken, úgy hogy egy olyan néphez kapcsoltam őket, amiről tudok egyet s mást. Azt hiszem, jól döntöttem, hiszen a fiúk olyan ösztönös gesztusokkal színesítették a figuráikat, amiket én sosem tudtam volna kitalálni. Remélem, a nézők számára is érzékelhető az őket feszítő szenvedély...
filmhu: A film képi nyelvét hosszú beállítások, lassú kameramozgás jellemzi. A történethez kerested a formást, vagy magához a formához a történetet?
N. D.: Igyekszem minél rugalmasabb lenni, és az adott történetekhez megtalálni a megfelelő képi kifejezésmódot. Az ezt megelőző filmem például kézikamerával készült, teljesen más ritmusban - igaz, szintén Dobos Tamás operatőrrel. Az Együtt című filmbe fontosnak éreztem belevinni azt az érzelmi többletet, hogy a kamera úgy legyen jelen, mintha egy érzékeny személy lenne, s nem csak mint egy ember által kezelt gépezet. Ezért a hosszabb beállítások és a megfontoltabb tempó.
filmhu: A bemutatón hallhattuk, hogy a film éppen egy francia fesztiválon szerepelt, ezért nem láthattuk 35mm-es kópiáról. Folytatódik a fesztivál-karrier?
N. D.: Igen, sajnos a kópia nem érkezett meg, remélem a vasárnapi rövidfilm blokk nézői már azon nézhetik - nagy a különbség. A film sorsáról még nem sokat tudok, azt a Filmpartners vette kezébe, remélhetőleg Franciaország után minél több helyre eljut.
filmhu: Milyen tervek foglalkoztatnak mostanában? Nagyjátékfilm?
N. D.: Gondolkodom nagyjátékfilmeken, az egyetemen is ezt adták feladatul, de konkrét forgatókönyvem még nincs. Ezt a tanévet Berlinben töltöm, ott igyekszem minél több tapasztalatot gyűjteni a későbbi feladatokhoz.
