Nem fáj? Csak ha nevetek – Petzold vígjátékot rendezett

„Amikor sorozatban és mintázatokban gondolkozol, akkor a különbségeken dolgozol” – egykori mestere és forgatókönyvírója, Harun Farocki tanácsát követve Petzold ismét trilógiát rendez. Az elemekhez kapcsolódva mesél el kortárs történteket szerelemről, víz-filmje, a Hableány (Undine, 2020) után a filmsorozat második részében a tűz motívumával dolgozott. Ezen kívül a trilógia darabjait Paula Beer színésznő is összekapcsolja, aki a mitologikus értelmiségi sellő után most egy sokkal könnyedebb, mégis ugyanolyan titokzatos karaktert alakít, egy jóval realisztikusabb történetben.

A környéken egyre hevesebben terjedő erdőtüzek ellenére két jó barát úgy dönt, hogy kivonul a természetbe, a Balti-tenger partjára. Mindkettőjüknek lenne dolga bőven: Leon a könyvét akarja befejezni, Felix pedig egy művészeti iskolába készíti portfólióját. Pár kilóméterre Felix családjának nyaralójától lerobban az autójuk – gyalog kell folytatniuk az utat a házig. Különös zajok töltik meg az erdőt, repülőgép zúg el a fák fölött, malacok visítanak a távolban, de a hangok forrása nem látható. A házba érve tovább fokozódik a vészjósló hangulat: egy félbehagyott vacsora maradékai az étkezőasztalon, a padlóra hajított piros körömcipő, szétszórt ruhák, beindított mosógép. Nem lesznek egyedül, egy távoli ismerős, Nadja is ott nyaral a házban.

Egyre több dolog fenyegeti Leon nyugalmát, aki ettől egyre arrogánsabban viselkedik a nyaraló többi lakójával. Miközben képtelen rávenni magát az alkotómunkára, görcsösen, infantilis hévvel próbálja bebizonyítani mindenkinek, hogy dolgozik. Eközben pedig amikor csak alkalma adódik rá, igyekszik kifejezni, hogy mindenki más milyen könnyelmű, feladataik mennyire alantasak, haszontalanok. Felix ötlete, amivel a felvételire készül, hogy a tengert bámuló embereket fotózza, értelmetlen. A tenger szemlélése megörökíthetetlen, hiszen a kamera szükségképpen a tekintet útját állja, így a portrék alakjai a messzeség helyett az apparátust nézik. Nadja csak egy fagyiáruslány, aki ráadásul eszeveszett hangosan szexel. Szexpartnere, a vízimentőként dolgozó Devid szép és buta hústömeg. Úsznak, főznek, esznek, szeretkeznek, amíg Leon alkotna.

Leon és Nadja

Se megélni, se megírni nem igazán sikerül az életét, de még az intellektuális fölényét sem sikerül megtartania. És mindez annyira leköti, annyira el van foglalva alkotói válságával, a Nadja iránti, fokozódó érzelmeivel, hogy észre sem veszi az orra előtt lángba boruló életeket. A Leon körül sokasodó veszélyek és tragédiák közben fokozatosan emelik a tétet: a vígjáték egyre viccesebbé, az erdőtűz egyre súlyosabbá, a főszereplő egyre reménytelenebbé válik.

Petzold vígjátékának drámai súlyt adnak Hans Fromm operatőr grandiózus képei. A szürkületben a tetőn letaglózva álló fiatalok, a vörös égbe vesző helikopter vagy a levegőben kavargó, világítóan szürke pernye szimbolikája egy-egy pillanatra elemelik a történetet, hogy Leon aztán egyetlen gesztussal visszarántsa azt a banalitás biztos talajára.

Krimi iránti vonzalma, műfaji játékossága, klasszikus formája miatt a rendező munkáját gyakran vetik össze Claude Chabrol filmjeivel, akit egyébként maga Petzold is fontos referenciaként tart számon. Az Afiret mégis sokkal izgalmasabb a francia új hullám egy másik rendezője, Éric Rohmer művészete felől nézni, különösen mivel Petzold filmjének alaphelyzete, a karakterek egymáshoz való viszonya felidézi A férfigyűjtő (La Collectionneuse, Éric Rohmer) történetét. Az 1967-es filmben két értelmiségi férfi egy Saint-Tropez melletti nyaralóban egy idegen lánnyal, Haydée-val nyaral. Megfigyelik a szabadon szórakozó lányt, férfigyűjtőnek nevezik, olvasottságukkal és tájékozottságukkal hencegnek előtte, pedig az egész nyarat Haydée egzecíroztatásával töltik, virágmintás, színes köntösökben henyélve. 

Leon szerepében Thomas Schubert

Leon ugyan emlékeztet Rohmer önhitt karaktereire, de hiányzik belőle felszabadultságuk: Petzold hőse szorong saját magától. Nem csak pózol, amikor a parton nem vetkőzik fürdőruhára, hanem szégyenlős a kidolgozott férfi felsőtestek mellett, és védekezésképpen, merevsége leplezésére szekálja azokat, akiket kevésbé tart intelligensnek saját magánál. Persze pont emiatt a kellemetlen viselkedés miatt derül ki újra meg újra, hogy mindenki frappánsabb, élesebb, szórakoztatóbb, és főleg sokkal könnyedebb, mint Leon. Míg Rohmer egy közismert viselkedésmintát, attitűdöt karikíroz, Petzold egy személyiséget mutat, aki képtelen kikerülni a nevetségesség spiráljából.

A karakter drámája, hogy pontosan felismeri elviselhetetlenségét és komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ne legyen akkora seggfej – hiába. A főszereplőt alakító Thomas Schubert bátran túloz, nem fél kiállhatatlannak mutatni a karaktert, mert közben egy-egy őszinte gesztussal képes érzékeltetni, hogy Leon nem csak egy középszerű tuskó, inkább csak egy rossz életszakaszban lévő, éretlen de képességes író. Míg a Hableányban Paula Beer szinte mitologikus lénnyé válik, Nadjaként a kiismerhetetlensége csupán abból fakad, hogy Leon túlságosan saját magával van elfoglalva. Beer megjelenése, játéka sokat változott az utóbbi években: szikrázóan éles tekintetét, felszabadultságát egyre kevésbé korlátozza porcelánszépsége. 

Hasonlóan korábbi visszatérő színésznőjéhez, Nina Hosshoz, Petzold Beer alakjára is olyan nőket ír, akik kevésbé mutatják a fájdalmaikat, nehézségeiket, és sokkal jobban viselik az élet kihívásait, mint a mellettük feltűnő, zárkózott és merev férfiak. Ugyanakkor ehhez a rendező részéről nem társul férfias összekacsintás, fejcsóválás megengedő félmosollyal, hogy „nahát, ilyenek vagyunk mi férfiak” – Leon nem egy generációs lenyomat, nem tipizálás, nem kivonat, legfőképpen pedig nem beletörődés egy rossz mintázatba.

Nadja szerepében Paula Beer

Ha a Hableány a víz alatt elmosódó, kísérteties, homályos benyomásokból fakadó szerelem története, az Afire az elvakító vágyódásé és a gyötrelmes önszerelemé. Eközben egy összetett, általános kortárs közérzettel, a klímaszorongással, a magatehetetlenséggel foglalkozik. Megjeleníti a mindenki számára egyértelmű, közelgő veszélyt, azt, hogy valójában nincs is más választásunk, mint látványosságként nézni végig a világ pusztulását. 

Miközben felég a világ, tanulmányozhatjuk saját szenvedéstörténetünket – ironizál a film. Az irónia harsánysággal, börleszkkel, a komikum félelemmel és veszteséggel vegyül, a szélsőséges hangnemváltások pedig tovább árnyalják a szereplők személyiségét. Petzold óvatos, eddig egy-egy jelenetre korlátozódó humora magasztos és durva regiszterek összhangzásában teljesedik ki. Az emberiség jövőjét leginkább meghatározó, nagyszabású folyamatot egy olyan figura jellemrajzával keretezi, aki számára semmi nem lehet fontosabb pillanatnyi, kisszerű viszontagságainál.