2014. 04. 14. Ruff Orsolya
„Őrültnek kell lenned ahhoz, hogy filmet forgass”
Interjú a Titanic Hullámtörők-díjas rendezőjével, Maya Vitkovával
Gyerekkorában elhitette társaival, hogy a kommunista pártfőtitkár a rokona, a régi rendszer bukását pedig alig tudta elhinni. Akkori élményeiből és családja történetéből filmet forgatott (életében amúgy az elsőt), melynek hősei leginkább a hallgatással kommunikálnak. A Viktoria igazi családi mozi, ha azt vesszük, hogy a címszereplő kislány fiatalabb és idősebb „kiadását” hosszas casting után Maya Vitkova végül a saját rokonai között találta meg. A Viktoria volt az első bolgár film, melyet bemutattak a Sundance-fesztiválon, vasárnap pedig elnyerte a Titanic Hullámtörők-díját. A rendezőnővel budapesti tartózkodása alatt, de még az eredményhirdetés előtt beszélgettünk.
Filmhu: A Viktoria a kommunista Bulgáriában játszódik, és az események a kommunizmus összeomlásával vesznek új fordulatot. Milyen személyes emlékeket őriz a kommunizmusból, illetve a rendszer bedőléséből?
Maya Vitkova: Most 35 éves vagyok, tehát világosan emlékszem az utolsó kommunista évekre. Van egy nagyon élénk emlékem arról a napról, amikor összeomlott a kommunizmus. A híradóban bemondták, hogy a bolgár kommunisták vezetője, Todor Zsivkov váratlanul benyújtotta lemondását. Ez 1989. november 10-én volt, egy nappal a berlini fal leomlása után. Ez a bejelentés óriási hatással volt rám… Alig akartam elhinni. Addig ugyanis az osztálytársaimat azzal szívattam, hogy Todor Zsivkov a rokonom. Mindig, amikor egy tanár olyan feladatot adott, amit én nem akartam megcsinálni, akkor azzal jöttem: „Tudod mit? Zsivkov a nagymamám unokatestvére!” És elhitték, nem értem, hogy! Nevetséges volt. Aztán amikor hallottam a híreket, nem akartam elhinni. Odamentem a telefonhoz, hogy felhívjam a nagymamámat, és azt mondtam: „Tudod, mi történt? Todor Zsivkov lemondott!” És akkor az apám odalépett hozzám, és letette a telefont. Kérdeztem akkor, hogy miért tette, de csak később jöttem rá, hogy félt a lehallgatástól.
„Mert nekem ez nem hobbim, és másnak sem az a hobbija, hogy filmet készítsen. Ez egy szakma”
(fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: A Viktoria cselekménye igaz történeten alapul – kinek a történetét filmesítette meg?
M. V.: A sajátomat! (Nevet) A sajátomat, és a bolgárokét természetesen. A személyes történetnek ugyanis Bulgária történelmének legnagyobb szabású politikai és társadalmi változása ad keretet. A történet 1979 és 1994 között játszódik, ez volt a bulgáriai kommunizmus utolsó évtizede, és a bolgár demokratikus átalakulás első évtizede. Ami egyébként a mai napig nem ment végbe, holott eltelt huszonöt év, de még mindig nem értünk a végére. A személyes történet középpontjában az anya és a lánya kapcsolata áll, ami megfelel az én kapcsolatomnak az anyámmal, valamint az anyám kapcsolatának a saját anyjával. Tehát nagyon sok személyes szál van benne, de persze fiktív pillanatok, részek is, amelyek mind a sztori gördülékenységét szolgálták.
Filmhu: A filmben a legmeglepőbb, hogy mennyire nincs kommunikáció az anya és a lánya között, az anya és a nagymama között, aminek a legfőbb szimbóluma talán a köldök hiánya…
M. V.: Teljes mértékben, ez ennek a metaforája. Ez Viktoria traumájának is a metaforája, nevezetesen, hogy nincs része szeretetben. A kommunikáció hiánya jelenti a legnagyobb problémát a történetben, egészen pontosan azt, hogy nem tudnak szóba elegyedni egymással. Nem azért nem beszélgetnek, mert a nagymama néma, és nem tud beszélni, hanem mert nem értik meg egymást. De ami még fontosabb, hogy nem akarják megérteni egymást. Ez vezet aztán ahhoz, hogy akkor érzi magát az anya a legközelebb a saját anyjához, amikor az meghal. Ez nagyon szomorú.
Filmhu: Említette, hogy ez egy nagyon személyes film, de mit szólt az édesanyja a filmhez?
M. V.: Még nem látta a filmet. (Nevet) Azt akartam, hogy moziban lássa. De végigkövette a filmkészítés folyamatát: olvasta például a forgatókönyv különböző változatait, szerkesztőként dolgozik amúgy, tehát a sztorit nagyon jól ismeri. Azt gondolom, hogy számára nagyon érzelmes lesz látni ezt. Amikor a filmet bemutatták a Sundance-fesztiválon, a három színésznőm kísért el: az anyát, és a fiatalabb, valamint az idősebb Viktoriát alakító színésznők, az unokahúgaim az apjukkal. Tiszta őrület volt, mert a bátyám nagyon sokszor elsírta magát a vetítésen. Először azt hittem, hogy ivott valamit, aztán láttam, hogy sír. Nagyon megindító volt. Tehát azt hiszem, anyám is sokat fog sírni.
Filmhu: A Viktoria az első nagyjátékfilmes rendezése. Miért pont ezt a nagyon is személyes témát választotta hozzá?
M. V.: Mindenki azt tanácsolta, hogy készítsek rövidfilmet, ami egy vagy két helyszínen játszódik: azt mondták, legyen benne csak néhány színész, és aztán majd kiderül, milyen rendező is vagyok, de számomra ez a lehetőség szóba sem jöhetett. Én nem akartam gyakorolgatni, filmet akartam forgatni. És ha filmet akarok készíteni, akkor egy olyan történetet akarok elmondani, ami nagyon szívből jön. Ezért készítek filmeket.
„Minden rendező egocentrikus” (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: A filmben nagyon erős női karaktereket szerepeltetett – hogyan találta meg őket?
M. V.: Ez nagyon vicces volt. Nagyon hosszú ideig keresgéltem, vagy másfél hónapig kutattam, szinte mindenkit megnéztem. Vagy ezer gyereket megnéztem, de nem találtam Viktoriát, és ez eléggé aggasztott. A családommal nagyon sok mindent megosztok, és mondtam is nekik, hogy istenem, nem találom Viktoriát, mi lesz most. Akkor épp az unokahúgommal, Dariával forgattam egy rövidfilmet, és tudtam, hogy ő nagyon jó, de kétségeim voltak, hogy vajon megállja-e a helyét egy játékfilmben, mert az ő karaktere legalább húsz forgatási napra számíthatott. Végül megpróbáltam, és tökéletes volt, pontosan olyan, amilyenre vágytam. Aztán meg kellett találnom ugyanennek a karakternek az idősebb kiadását, és ez talán még nehezebb volt. És valahogy így jött a képbe a nővére. Boryanát, az anyát pedig az utcán pillantottam meg. Fogalmam sem volt, hogy színésznő. Amikor megláttam, rögtön arra gondoltam, hogy ő Boryana, megtaláltam. Mégse léptem oda hozzá, mert arra gondoltam, milyen hülyén venné ez ki magát. Aztán egy rövidfilmben láttam, és felismertem őt. Kiderült, hogy színésznő, még főiskolán tanult. Nem volt könnyű dolgunk a kisbabával sem. Őt is castingolnunk kellett, találtunk is egyet, aztán a forgatás előtt felhívott az anya, hogy meggondolta magát. A játszótéren állítólag azt mondta neki a többi anyuka, hogy óriási pszichés problémákat okozhat a gyerekének, ha bekerül a filmbe. Abban a pillanatban gyűlöltem őt, most már megértem. És hálás is vagyok neki, mert ennek köszönhetően megtaláltuk az ideális kisbabát a filmhez. Ez is vicces volt, mert egy ügynökség segítségét kértük azzal, hogy sürgősen szükségünk van egy csecsemőre, aztán a személyes találkozásnál kiderült, hogy a gyerek anyja a családunk egyik közeli barátjának a lánya. (Nevet) Ez egy karma-film.
„Végül megpróbáltam, és tökéletes volt, pontosan olyan, amilyenre vágytam”
Filmhu: A rendezés előtt sokáig rendezőasszisztensként, casting directorként, producerként dolgozott. Jó iskola volt ez, vagy inkább a szükséges rossz, amin végig kellett menni ahhoz, hogy végül azt csinálhassa, amit szeretne?
M. V.: Ez a legjobb iskola volt. Bár rendezőasszisztensnek lenni nagyon hálátlan feladat. Az ember beleteszi szívét-lelkét valakinek a filmjébe, aztán gyakran a filmről kiderül, hogy elég rossz, és senki sem emlékszik arra, hogy te dolgoztál benne. Ha rendezőnek állsz, ego-problémáid vannak. Komolyan. Minden rendező egocentrikus.
Filmhu: Ehhez a munkához talán annak is kell lenni, nem?
M. V.: Igen, őrültnek kell lenned ahhoz, hogy filmet forgass – ahogy az apám szokta mondogatni. De a rendezőasszisztensi munka azért fantasztikus iskola, mert az ember nagyon sokat megtanul a gyártásról. Az embernek fegyelmezettnek kell lennie, tudnia kell kontrollálni a dolgokat, egy nagy csapat embert kell ugyanis mozgatni. Tudni kell összehangolni a dolgokat, így nagyon sok mindent meg lehet tanulni a tervezésről. Ami nagyon fontos. Ha mindezeket nem tapasztaltam volna meg korábban, akkor azt hiszem, nem lettem volna olyan magabiztos a forgatáson.
„Boryanát, az anyát pedig az utcán pillantottam meg. Fogalmam sem volt, hogy színésznő”
Filmhu: Évekkel ezelőtt megalapította a Viktoria Films nevű produkciós céget, miért volt erre szükség?
M. V.: 2009-ben alapítottam a céget, egyszerűen azért, mert független akartam lenni. A saját lábamra akartam állni, én akartam meghozni a döntéseket. Két rövidfilmet készítettünk, aztán belevágtunk a Viktoriába.
Filmhu: Bulgáriában egyébként milyen lehetőségeik vannak arra, hogy pénzt szerezzenek a filmek gyártásához?
M. V.: Csak egyetlen lehetőség van rá, na jó, legyen másfél. A támogatás legfőbb forrása a kulturális minisztérium, a pénzt a Bolgár Nemzeti Filmközponton keresztül osztják szét. Ez egy ügynökség, a verseny pedig óriási. Minden kiírásra legalább nyolcvan pályázatot nyújtanak be, és ebből kettő nyer. El tudja képzelni, milyen lehet… Bulgáriában minden második ember rendező, vagy az akar lenni. Nagyon nehéz. A másik forrást a bolgár állami televízió biztosítja, utóbbi olyan produkciókban vesz részt, melyet az ügynökség finanszíroz. Aztán persze ott a lehetőség, hogy az ember nulla pénzből csinál filmet. Ez történt az Eastern Plays című filmnél, amelynek executive producere voltam, és Kamen Kalev rendezte. Ennek Cannes-ban volt a premierje, 2011-ben Bulgária ezt a filmet nevezte az Oscarra. Tehát van rá lehetőség. És tudja, hogyan? Felajánlásokból. És elhivatottságból.
„Független akartam lenni, a saját lábamra akartam állni” (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: A mostani Titanicon is bemutattak egy magyar filmet, amely közösségi finanszírozásban készült…
M. V.: Megvan rá a lehetőség, de szerintem ez rossz módszer. Mert nekem ez nem hobbim, és másnak sem az a hobbija, hogy filmet készítsen. Ez egy szakma, amivel pénzt is kell keresned. És normális körülményekre van szükség ahhoz, hogy az ember dolgozni tudjon. Persze az ember készíthet gerillamódszerrel filmeket, lehet totálisan független, de közben meg teljesen függeni fog attól, hogy nincs egy fillérje sem a filmre. És emiatt a sztorit is vissza kell nyesni egy olyan történetté, melyet ily módon meg lehet filmesíteni. A Viktoriát nem lehetett volna pénz nélkül leforgatni. Egy csomó számítógépes grafika van benne, drága helyszínek, gyártás szempontjából nagyon összetett produkció.
Filmhu: A Viktoria volt az első bolgár film, melyet valaha bemutattak a Sundance-en – hogyan élte ezt meg?
M. V.: Nagyon jó érzés volt, és nagyon hálás is voltam. De azt gondolom, ez csak a kezdet.
