Pacskovszky József mai Budapesten játszódó varázslatos-realista, ide-oda cikázó történetű, s elbűvölően eleven, Almodováréra emlékeztető színekkel fényképezett A boldogság színe című alkotása végre kiszabadítja a magyar filmet a befelé fordultság gettójából, s az érthető és élvezhető európai filmművészet szintjére emeli azt. A különböző jellemű, de egyaránt a szerelmet vagy a beteljesülést kereső emberek színes kavalkádjával a film 41 éves író-rendezője immár egyértelműen befutottnak tekinthető; bár már egy évtizeden át készített olyan ígéretes alkotásokat, mint az Esti Kornél csodálatos utazása (1995). Ez a film kiszabadul a magyar filmművészet hagyományos sablonjából, s minden bizonnyal mosolyt csal az európai vagy az európaias gondolkozású közönség arcára.

A kezdő képsorok valószerűtlen, kissé álomszerű hangulatot árasztanak, míg végül eljutunk egy csillogó revübe, ahol megismerkedünk Dittával (Györgyi Anna), a Francia Intézetben dolgozó Laurent (Erik Desfosses francia színész alakítja) átlagos külsejű feleségével. Házasságuk szexuálisan már elsekélyesedett, ám amikor Ditta dolgozni küldi férjét, havazni kezd – májusban! –, ami azt sugallja, hogy most valami különös van a levegőben.

A forgatókönyv ezután szinte azonnal rátér a többi szereplő és a köztük fennálló kapcsolatok bemutatására: megismerjük Ildit (Bacsa Ildikó), aki egy galériában dolgozik, s csak nemrég tudta meg, hogy rákos; Mátét (Rátóti Zoltán), az elvált ügyvédet, aki nem meri magát elkötelezni fiatal szeretője, Hanna (Rudolf Teréz) mellett – és a lányról kiderül, hogy Laurenttel is találkozgat; Bogót (Todd Williams), a ghánai buszvezetőt, aki annyira szereti Budapestet, hogy utasainak folyton a városról beszél; Máté szeszélyes lányát, Fannit (Hábermann Lívia), aki még mindig találkozgat volt barátjával, Ákossal (Viczián Ottó), de emellett szexuálisan zsarolni próbálja Laurent-t is a Hannával való barátsága miatt; és így tovább.

Eltart egy darabig, mire megfejtjük a felsorolt szereplők – és néhány további karakter – közti pontos kapcsolatokat, ahogy történetük szervesen beépül az összképbe. Ennek ellenére a film egy pillanatig sem tűnik kuszának vagy véletlenszerűnek, nyilvánvaló a tudatosság a rendezésben és Gozon Francisco pontos, gazdag operatőri munkájában.

Pacskovszky munkáiban mindig is volt némi meseszerűség; ez itt Ditta történetében a legerősebb, aki úgy dönt, egy kicsit felpezsdíti a házasságát, valamint az olyan mellékszálakban, mint amikor Ildi egy szépen berendezett kávézóban megcsókol egy idegent (aki, mint kiderül, Laurent asszisztense, ráadásul nem is igazán Ildi esete). Végül az összes szereplő összejön Bogo buszán, hogy együtt vegyenek részt a vidám, napfényes fináléban.

A kemény, hangsúlyos magyar filmek rajongói nemigen találnak itt olyan kapaszkodót, amelynél fogva be tudnák gyömöszölni ezt a művet a hagyományos skatulyába. A nyitottabb szemléletű nézőknek viszont valószínűleg tetszeni fog az alkotás igazi filmes stílusa, a képek és a zene nagyszerű összeolvadása, és a szereplők érzelmi feltérképezésére fordított, már-már franciás vagy latinos figyelem. A népes, könnyeden játszó színészi gárdából Györgyi Anna, Rátóti Zoltán és Todd Williams (a feleség, az ügyvéd és a buszvezető) emelkednek ki.

A film összetettségét és nagyszerű kivitelezését ismerve egészen elképesztő, hogy a forgatás mindössze 22 napig tartott, és hogy a forgatókönyvbe jelentős beleszólása volt a színészeknek is.

Derek Elley