Nem kell dörzsölt pszichológusnak lenni, hogy az apa-gyerek motívum miatt párhuzamot vonjuk a két említett mozi között, és ha a Polley-filmben látott rendezői bátorságból és őszinte kitárulkozásból a kritikusra is ragadt valami, akkor el kell ismernem, hogy ez persze nem véletlen. De ne higgye senki, hogy az Apáim története csak azok számára felkavaró és felszabadító élmény, akiknek volt vagy van elszámolnivalójuk a szüleikkel való kapcsolatot illetően, mert ez egy olyan sokrétegű, sok szinten működő dokumentumfilm, ami jóval túlmutat a családi kapcsolatok vizsgálatán.
Az apáim története filmes önéletírás, mozgóképes családtörténet; első pillantásra nem több mint dokufilmes feldolgozása annak, hogy a kanadai színésznő, Sarah Polley (akit a Váratlan utazás Sarah Stanley-jeként ismert meg az ország a kilencvenes években) felnőttként felfedezi, hogy az apjának hitt férfi nem a vér szerinti apja. Polley 1978-ban született egy kanadai színészházaspár gyerekeként, édesanyja későn, 42 évesen és nagy kihagyás után szüli meg ötödik gyerekét. Sarah még kisiskolás, mikor az anya meghal, a testvérei viszont már kirepültek otthonról, így kettesben marad az apával, akivel szinte összenőnek a veszteség hatására. Húsz évvel később viszont rájön arra, amit még az apja sem tudott, hogy az anyjának volt egy házasságon kívüli nagyszerelme, és lehetséges, hogy valójában ez a férfi nemzette őt. Ezzel a felfedezéssel a színésznő számára kezdetét veszi a váratlan utazás, ami egyszerre zajlik térben és időben, fizikai és lelki síkon.
Az apáim története lecsupaszítva tehát egy olyan mozi, amiben valaki felnőttként rájön, hogy nem az, akinek addig hitte magát. De Polley számára nem is ez az igazán érdekes, sokkal inkább az, hogy megmutassa, mennyire bonyolultak és sokfélék az emberi kapcsolatok, hogy mit jelent és hogy jön létre a kötődés, hogy milyen sajátos és különös képződmény egy család, hogy miként működnek dinamikák egyéni és csoportos szinten, hogy hogyan él és alakul át az emlékezetünkben valaki, hogy mit lehet kezdeni a gyásszal és az elhagyatottság érzésével, vagy hogy miként érdemes szeretnünk és kell tisztelnünk a másikat.
Sarah Polley nem önmagát helyezi filmje középpontjába, sőt, szinte teljesen háttérbe vonul, inkább a többi szereplőn keresztül, mozaikdarabkákból rakja össze a történetet, és kelti életre az anyja figuráját. A filmet nézve felrémlett egy másik egyetemi emlékem, amikor a Színház-Történet-Írás nevet viselő szemináriumon a lelkes tanársegéd (ma már adjunktus) azt magyarázta nekünk Jan Assmann után szabadon, hogy a múlt mindig a történetmesélés jelenidejében konstruálódik, tehát nem lezárt, hanem nagyon is képlékeny valami, ami folyamatosan változik a mesélés szereplőihez és körülményeihez igazodva. Bár Sarah Polley sajnos nem ült ott ezen az órán, ő is valami hasonlót állít múlt és jelen kapcsolatáról. Ahogy a film eredeti címe (Stories We Tell) is sugallja, Az apáim története az emlékezetről, annak viszonylagosságáról és a történetmesélés elemi igényéről beszél önreflexióval és humorral átitatva.
Az Apáim története trailere
Öröm nézni azt a filmkészítői játékosságot és alkotói alázatot, amivel Polley a témához nyúl. Mindvégig baromi komolyan veszi, amit csinál, de üdítően humoros és kellően ironikus marad, ezáltal sikerül megtartania azt a távolságot, ami ahhoz szükséges, hogy egy ennyire személyes történetben ne legyen egyensúlyvesztés. Az apáim története nem billen ki, nem esik túlzásokba, nem lesz giccses vagy szentimentális, a humor mindvégig remekül ellensúlyozza az érzelmileg túltelített részeket. A film igazi kreatív dokumentumfilm: a klasszikus interjúszituációkat és eredeti fotókat és felvételeket fikciós részek tarkítják, a mesélés, a narráció alatt korabeli hatást keltő, a privátfilmek hangulatát megidéző, Super8-as kamerával rögzített, színészek által eljátszott epizódokat is látunk a család és az anya történetéből. A film így képileg is mindvégig izgalmas tud maradni, főleg ott, ahol magára a film készítésére reflektál, és humoros kiszólásokkal, werk-részletekkel mutatja meg, hogy ebben a történetben valahol az alkotó is az egyik főszereplő.
A rendező szerencsés, hiszen a különös történet minden szereplőjének saját változata, jól begyakorolt meséje van: az egyik apja meg is írta könyvben, a másik, mivel producer, a filmet igazítaná a saját verziójához, mert szerinte a művészet célja, hogy elmondja az igazságot, amit viszont csak ő ismer. És akkor még a mellékszereplőkről nem is beszéltünk, akik mind-mind az igazság birtokosainak hiszik magukat. Polley viszont kellően bölcs ahhoz, hogy tudja, valójában nem is az a fontos, hogy kinek van igaza, ha létezik egyáltalán olyan, hogy igazság. Az emlékezők történetmozaikjaiból összerak egy komplett, megfogható figurát, egy hús-vér embert. A saját édesanyját, aki egy kissé szeleburdi, rendkívül energikus, életvidám, de félelmekkel és bizonytalansággal teli nő, feleség, anya és szerető, és aki után még évtizedekkel a halála után is űr tátong a családban.
Sarah Polley filmje jóval több, mint privát történet vagy izgalmas családregény, olyan alkotás, ami mindannyiunkról szól. Arról, hogy vajon hogy fogják elmesélni a mi történetünket, az életünk történetét az utánunk jövők. A film szerint nem dönthetjük el, hogy valaki jól élte-e az életét, vagy rosszul, nem lehet utólag megmondani, hogy mit kellett volna másképp tennie, hogy hol döntött jól és hol rosszul, hogy mikor követett el hibát és milyen árat fizetett érte. Amit viszont megtehetünk, és még akkor sem késő, ha az illető már nincs közöttünk, hogy elfogadjuk a másik esendőségét, és szeretettel fordulunk felé vagy az emléke felé. Furcsa módon gyakran a családtagjainkkal a legnehezebb megtenni, hogy úgy meséljük a történetüket, hogy az egy igazán szerethető mese legyen. Sarah Polley-nak sikerült. Váljék egészségünkre!
