Simonyi Balázs: A kétértelmű filmcím (Terminál) egy, az elkerülhetetlen hanyatlás felé tartó demens nő egy napját meséli el. Azt, ahogyan mindig minden ugyanolyan, mégis néha felszínre tör a tudat a betegség alól.
Filmhu: Milyen műfajú a film?
S.B.: Nyomasztóan drámainak mondanám, de erre épeszű néző nem ül be. Akkor legyen realista abszurd, de mégsem humoros. Nem is lehet: az Alzheimer-kór és az egyéb demenciák képezik a XXI. század legjelentősebb egészségi és társadalmi krízisét. A valóságot dramatizáltuk, egy létező intézményről forgattunk. Így tulajdonképpen maga az élet az, ami abszurd.
Filmhu: Ha egy mondattal kellene leírnod a film hangulatát, mi lenne az a mondat?
S.B.: Krasznahorkait idézném: Telik, de nem múlik.
Filmhu: Mi inspirált mikor megírtad a forgatókönyvet?
S. B.: Pár évvel ezelőtt a Narancsban olvastam a Pesti úti intézményről, ahol kísérleti jelleggel átvettek egy skandináv modellt, és a demens lakóknak egy olyan hamis illúziót teremtenek, amivel megpróbálják könnyebbé tenni az életüket. Például felállítottak egy régi telefonfülkét, hogy akivel akarnak, beszéljenek. Amúgy ha felveszik a kagylót, a Classic rádió szól, de ez lényegtelen. Az a fontos, hogy a saját világukon belül létezve kötődhetnek a külvilághoz, múltjukhoz. Többet nem spoilerezem. Egyrészt ez a cikk inspirált, másrészt pedig az, hogy a nagypapám alzheimeres volt. Sokat mesélt róla a nagymamám, arról, hogy milyen furcsa dolgok zajlanak egy demens fejében. Ritkán és rövid ideig ébrednek tudatukra, de akkor reflektálnak önmagukra és az állapotukra, még mielőtt visszazuhannának a betegségbe. Ha nem is inspiráló, de az is fontos szerepet játszott a témaválasztásban, hogy a demencia tabu téma ma Magyarországon. A családok titkolják, elkenik, szégyenlik a dolgot, pedig beszélni kell róla: a 60-65 év fölötti lakosság között 10%-nyi az előfordulási gyakoriság. 160 ezer emberről beszélünk. A demencia nem betegség, csupán tünet: szellemi hanyatlást jelent. Azaz a szellemi leépülés különböző betegségek tünete, hasonlóan a fájdalomhoz. Leginkább a memória, az ítéletalkotás, a tanulási képességek és a figyelem zavarával jár. Körülbelül olyan, mintha óvodás, majd bölcsödés szintre lépne vissza egy felnőtt ember.
Filmhu: Ki a film célközönsége?
S.B.: Például az, aki szeretné Venczel Verát egy olyan szerepben látni, ami nem az Egri Csillagok Vicuskája. De bárkinek ajánlanám, akinek van a családjában demens beteg, vagy aki csak szeretné megnézni, hogyan folyik az élet egy normális demens intézményben. Kevés ilyen van. Van egy kis dokumentarista jellege a filmnek, valódi bentlakókkal és nővérekkel forgattunk, a szereplők közül egyedül Venczel Vera az, akit külsősként integráltunk. Ez a film egy érdekes bepillantás, de semmiképpen sem akar egy egészségügyi kiáltvány lenni. Inkább egy fokozatosan romló állapot pillanatfelvétele, időmetszete.
Filmhu: Mennyiben lesz más ez az alkotás, mint a korábbi rövidfilmjeid?
S.B.: Az elmúlt 15 évben inkább humorosabb filmeket készítettem, mostanában pedig szomorúbbakat. De, ahogyan a korábbi filmjeimben, a Terminálban is van egy abszurd vonal, és van benne csavar. Viszont ez az első filmem, amiben csak nők szerepelnek.
Filmhu: Kikből áll a film alkotógárdája?
S.B.: Venczel Verával már régóta szerettem volna együtt dolgozni. Nagyon markáns, fáradt-szép arca van, egy rezdüléssel tudja leírni egy belső problémával küzdő idős asszonyt. Neki egyébként nagy megrázkódtatás volt a kórházi forgatás, az együttlétezés még arra a pár órára is. Tényleg megrendítő látni az igen alacsony órajelen működő nénik leépülését, akiket még a nővéri szeretet és a törődés sem gyógyítja meg. Volt olyan ápolt, aki annak idején nővér volt a kórházban. A film operatőre Lovasi Zoltán volt, akivel már készítettem mindenféle filmet; nagyon szeretem a munkájának és karakterének is úriemberi finomságát, tudatosságát. Még az is lehet, hogy ő írja a film zenéjét - azért ritkán kap ilyen felkérést operatőr. Nyár végén forgattunk két napot, sűrű időszakban, úgyhogy az utolsó pillanatokban tudtuk összerántani a stábot, de jól tudtunk együtt dolgozni. Alföldi Nóra volt a gyártásvezető, ő már sokszor közreműködött Csokonai-projektekben. Nóra férje, Tausz Gábor pedig a B operatőrünk volt, aki szintén nagyon érzékeny képeket csinált.
Filmhu: Miért szeretsz rövidfilmeken dolgozni?
S.B.: Karbantartják az embert. Egy-egy ötlet hamarabb megvalósítható, mint bármi. Költséghatékony, jó az országimázsnak, tehetség-megvillantó. Nem mindig igényel túl nagy büdzsét, csak ambíciót, ütemérzéket, rugalmasságot és sokoldalúságot. A nézők is szeretik: változatos stílusú, témájú filmeket nézhetnek egy rövidfilmes blokkban egy jegyért. Ha az egyik vacak, mindjárt jön egy jobb. Forrest Gump azt mondaná: a rövidfilm olyan, mint egy bonbon, sosem tudhatod, mit veszel ki belőle. Mindenféle kis témát becsomagolhatsz és a néző kibonthatja.
Filmhu: Hogyan segíti a munkádat a XV. kerületi Önkormányzat és a Csokonai Művelődési Központ pályázata?
S.B.: Évek óta bámulom, hogy baszki, itt tényleg leforognak filmek! Én is minden évben lelkesen beadtam a tervemet, idén pedig sikerült is meggyőznöm a zsürorokat egy pitchelésen, és így közelről tapasztalhattam meg azt a tüzet, amivel hozzáállnak a készülő filmekhez. Kell hozzá a Művelődési Központ lelkes, féltő, güzü hozzállása - nagyon tetszett, hogy szinte lázban égtek, amikor a megvalósításról beszélgettünk, vagy ahogy a forgatást segítették. Nagyon jó dolognak, de egyben alapnak tartom, hogy egy állami szerv, jelen esetben önkormányzat felismeri, hogy szolgálnia kell, sőt, hogy kultúrát teremteni érték. Rövidfilmekre adnak pénzt, mindenféle cenzúra nélkül - nem is tudok más példát mondani ilyen mecenatúrára, pedig az a 3 x 1millió forint, amit a három rövidfilmre felajánlanak nem egy horribilis összeg. Máshol is át lehetne venni ezt a modellt, mert... mert valahol ez a normális. Mert helyi és nemzetközi szinten is bevonzhat közönséget, mert alkotások megszületését támogatják, mert löketet tud adni egy-egy alkotónak, és mert jó visszaigazolás egy kulturális intézménynek illetve egy önkormányzatnak.
Lovasi Zoltán Olgával, a stáb kedvenc ápoltjával
Filmhu: Milyen további filmterveid vannak a jövőre?
S.B.: Rengeteg egymondatos ötletem van, de hálistennek eddig a kifejtetteket meg tudtam valósítani. A Terminállal párhuzamosan fejeztem be a másik új rövidfilmemet: az Indián a 70-es években játszódik egy úttörőtáborban. Nemsokára két dokumentumfilm utómunkájába is belekezdek: egyiket közösségi finanszírozásból csináltam teljesen egyedül, és Földessy Margit drámastúdiójáról szól. A másik munkacíme Ultra, ezt pedig az HBO Europe támogatásával készítem már két éve. Szorgosan gyűjtőmunkázok, írogatok egy nagyobb lélegzetű játékfilmtervhez, ami egy 17. századi német hóhérról szól, hamarosan pedig az Inkubátor program keretében pitchelem másik nagyjátékfilm-tervemet, ami egy veszettség körül forgó suspense-dráma. És egyszer nagyon szeretnék egy Mikszáth-regényt megfilmesíteni: mély és szórakoztató, szóval eléggé klasszikus moziban gondolkodott jó Kálmánunk.
A címlapfotón Simonyi Balázs és Venczel Vera
