Fogcsikorgató hideg, soha jönni nem akaró fesztiválbuszok, és erős politikai felhang jellemezte a Sundance Filmfesztivál nyitónapjait. Mintha idén álmosabban indult volna az egyébként szervezettségéről és gördülékenységéről híres esemény, amely új kezdeményezéseinek köszönhetően idén egyszerre ad lehetőséget múltidézésre és marad nagyon is aktuális azáltal, hogy az alkotók személyes perspektíváján keresztül feltérképezi napjaink társadalmi és politikai problémáit.
Idén 24. alkalommal rendezik meg az amerikai függetlenfilmesek legnagyobb fesztiválját, a fő patrónus Robert Redford legendás szerepéből kölcsönzött név alatt. A szokásosnál is fagyosabb levegőjű és vastag hótakaróval borított Wasatch hegység lábánál fekvő, alig tízezer lelket számláló bányászváros, Park City (Utah) ad helyet ismét a mustrának. Egyre bővülő infrastruktúrája ellenére évről évre szembetűnőbb, mennyire kezdi kinőni az esemény a helyszínt. Az ingyenes fesztiválbuszokon egy gombostűt sem lehet leejteni, a parkolók zsúfolásig teltek és még a kényelmességükről híres amerikaiak közül is egyre többen vágnak neki az egyik mozitól a másikig tartó gyalogtúrának, dacolva a farkasordító hideggel és a járdákra fagyott jéggel (már ahol egyáltalán van járda), vagy éppen az autók közt manőverezve küzdenek az ilyen körülmények között még jelentősebbnek tűnő távolsággal.
 |
| Az Oscar-díjas rövidfilmrendező, Martin McDonagh munka közben |
Sokan azt hiszik, ez maga ’A Sundance’, valójában a Sundance falu innen körülbelül negyven mérföldre fekszik és ott zajlik a munka legnagyobb része, aminek az eredményét láthatják Park Cityben az idelátogatók a fesztivál tíz napja alatt. A Sundance műhelyekben egész évben lázasan zajlik a munka, forgatókönyvek születnek, zeneszerzők sajátítják el a filmzeneírás csínját-bínját, operatőrök és rendezők cserélnek tapasztalatot egymással. A fesztivál pedig büszkén mutatja be saját ’gyermekei’ munkáját, bízva abban, hogy évről évre egyre több tehetséggel gazdagítják az amerikai filmipart. Ha csupán az elmúlt huszonnégy év legnagyobb Sundance felfedezettjeit nézzük, valóban nem túlzás azt állítani, hogy a ma legnépszerűbb és legizgalmasabb rendezők legtöbbjének innen indult pályája. (Gondoljunk csak Quentin Tarantinóra, aki idén zsűritagként tér vissza a Sundance-re, Steven Soderberghre, a Coen testvérekre, Kevin Smithre, hogy csak egy néhányat említsek közülük, nem is beszélve Jim Jarmuschról, aki 1984-ben itt aratott először jelentős sikert a Florida a paradicsommal, vagy Hal Hartley-ról, aki szintén itt debütált.)
Ennyi eseménydús év után elérkezettnek látszik az idő, hogy a fesztivál változtasson, pontosabban alkalmazkodjon az ez idő alatt alaposan megváltozott körülményekhez. „Elképesztően gyorsan változó és nem feltétlenül a legjobb irányba tartó világban élünk és hatalmas élmény számunkra azt látni, hogyan ragadják meg a filmesek a körülöttük lévő változásokat, miként reagálnak a nagyvilágban zajló eseményekre. A fesztivál pedig kellemes kötelességének tekinti, hogy fórumot teremtsen mindennek.” Mondta Robert Redford a fesztiválnyitó sajtótájékoztatón válaszolva arra is, miért olyan feltűnően sok a politikai film az idén. Redford szerint ez a filmeseken múlik, mert a fesztivál válogatásának továbbra is elsősorban a kreativitás és egyéni hangvétel a legfőbb szempontja.
 |
| Vérben tocsogó, politikai korrektségtől mentes feketekomédia |
A fesztivál kezdettől törekszik arra is, hogy a felfedezések fesztiválja legyen, éppen ezért az idén bőségesen csemegézhetünk az elsőfilmes rendezők munkáiból, akik mindig is a szemle dédelgetettjei voltak és amint azt a fent említett névsor is mutatja, sokan ’meghálálták’ a beléjük vetett bizalmat.
Mindezek jegyében esett a választás a többszörös díjnyertes dráma és forgatókönyvíró, valamint Oscar-díjas rövidfilmrendező, Martin McDonagh első nagyjátékfilmjére, az In Bruges-re a választás, hogy megnyissa az idei Sundance Fesztivált. A vérben tocsogó és gyakran könnyel áztatott, minden különösebb politikai korrektségtől mentes feketekomédia, mellesleg turistacsalogató városfilmnek sem utolsó.
Colin Farrell szinte csak úgy lubickol az önsajnálatba merülő, a kultúra és a történelem iránt érzéketlen, a figyelmességet és empátiát teljesen nélkülözni látszó, ám mégis érzékeny lelkű bérgyilkos szerepében, akinek szókimondó bunkóságát ellenpontozza idősebb bérgyilkos társának (Brendan Gleesen remek alakítása) kultúra rajongó széplelke. A film alapkérdése, hová is lesznek a látványos utcai lövöldözéseken kilőtt golyók, mert azt ugye senki sem hiheti, hogy a vad lövöldözésnek csak a pisztolyhősei eshetnek áldozatul, az ártatlan áldozatok pedig kitörölhetetlen nyomot hagynak a gyilkosokban. „A film mondanivalója napjaink politikai eseményeire is átvihető. Töltények ezreit lőjük ki mi is nap, mint nap a háborús övezetekben és az ártatlan áldozatok száma rohamosan nő. Itt az ideje más szögből is megvizsgálnunk az eseményeket és ebben segítenek nekünk a filmek.” – mondta a nyitófilm kapcsán Robert Redford.
Hogy valóban mennyire sikerül a filmeknek árnyalt képet festeni erről a változó világról, az még ezek után derül ki igazán, az azonban biztos, hogy mosolyra ingerlő vagy könnyfakasztó pillanatokban bővelkedő tíz napot ígér a program, amihez remek nyitány volt az In Bruges fanyar humora és keserű valósága.
