Titanic retrospektív

A Julianne Moore főszereplésével készült Megmaradt Alice-nek az egyik legnagyobb húzónév volt az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon. A szerep nem véletlenül hozta el az 54 éves színésznőnek a legjobb női főszerepért járó Oscar szobrocskát és a BAFTA díjat: Moore mindenfajta szentimentalizmus és túlzás nélkül alakítja a tragikus sorsú, bátor nőt. Alice Howland, a középkorú nyelvészprofesszor sikeres karriert tudhat maga mögött, gyerekei (Kristen Stewart, Kate Boswoth, Hunter Parrish) már kirepültek a családi fészekből, férjével (Alec Baldwin) még mindig gyengéd a kapcsolatuk, mondhatni tökéletes az élete. Alice azonban nyugtalanító jeleket vesz észre magán, olyan szavakat felejt el, amelyeket azelőtt számtalanszor kimondott egy-egy előadása során, eltéved a városban, ahova nap mint nap kijár kocogni. A nőnél korai stádiumú Alzheimer kórt diagnosztizálnak. Hiába a sport, hiába az agytorna, a genetika közbeszólt, Alice-nek pedig el kell fogadnia, hogy nincs kontrollja az események felett, az agya cserben hagyja őt. Élete munkája, a kutatásai és az emlékei lassan mind odavesznek. A nő memóriájának helyét az iPhone-ja veszi át, jegyzetekben kezdi elraktározni gondolatait, de tudja, hogy eljön a nap, amikor már ez sem lesz elég. “Bárcsak inkább rákos lennék.” - mondja Alice a film egy pontján férjének. Alice helyzetében pedig tökéletesen érthető ez a rettentő kemény mondat, hiszen egy bátor és önálló nővel, aki egész életében az intellektusára támaszkodott a legszörnyűbb dolog, ami történhet, hogy kiszolgáltatottá válik. Vajon elveszti mindazt, ami addig volt, vagy megmarad belőle, bármi is a testén kívül?

A Megmaradt Alice-nek egyik nagy erénye, hogy nem válik egy tipikus hollywoodi, érzelgős tragédiává. Egy igen kemény alapszituációt dolgoz fel, úgy, hogy nem fokozza túl az eseményeket és nem teszi pofátlanul hatásvadásszá a történetet. Nem uralkodik el a szenvedés és a dráma a filmen: sem a sztori, sem Julianne Moore játéka nem válik színpadiassá. Pedig Alice, akárcsak névrokona, igen mély “nyúlüregbe” pottyan, és az az abszurd Csodaország, ahova kerül, bármennyire is álomszerű: valóságos. Alice küzd, hogy megélje azokat a pillanatokat, amelyet még megélhet és hogy részese maradjon a családjának, ameddig csak lehet. Ez a küzdelem tárja fel a történet másik oldalát, ami nem a fájdalomról és a veszteségről szól, hanem a hétköznapi örömökről és egy család egységéről. A film rendezőpárosa, Wash Westmoreland és Richard Glatzer, Lisa Genova 2007-es bestsellerét adaptálta a vászonra, a házaspárnak azonban megvolt a saját személyes indíttatása is arra, hogy elkészítsék a filmet. Richard Glatzernél négy évvel ezelőtt ALS betegséget diagnosztizáltak, a rendező, pár héttel a 2015-ös Academy Award  - és a film sikere - után hunyt el, 63 évesen.

Magam ura

Nem azért hatalmas vállalás a Magam ura című film, mert Ole Giaever maga írta, rendezte és még a főszerepet is ő játssza benne, és nem is azért, mert bizonyos jelenetekben félmeztelenül fut vagy egy fa mögé bújva maszturbál benne. A történet szerint egy midlife-válsággal vívódó férfi családját maga mögött hagyva néhány napra beveti magát a norvég vadonba, ami főleg szélfútta dombokból, tiszta vizű patakokból, alattomos lápvidékből és egy csomó sziklából áll. Miközben pedig hegynek föl és völgynek le bandukol, a fejében zajló monológot hallgatjuk: eszmefuttatásai időnként bárgyúak, néha azonban kimondottan egzisztencialista kérdések is felvetődnek benne.

Martint (őt játssza Ole Giaever) érezhetően nem elégíti ki a norvég középosztály kellemes, felelősségteljes és kiszámítható élete. Kollégáit, akik munka után beülnek egy kocsmába meginni valamit, könnyedén lepattintja, és szintén nem ütközik akadályba akkor, amikor otthon a feleségének bejelenti, hogy néhány napra a hegyekbe megy. A természet öle azonban nem feltétlenül az a kellemes, idealizált helyszín, amelynek az indulás előtt tűnhetett. Már csak azért sem, mert Martin nagyon sokat fantáziál, és fantáziaképei azután be is népesítik azt a zugot, ahol éppen tartózkodik.

Giaever nagyon jól ügyelt az arányokra, így a Magam ura nem fulladt bele az öncélú pszichoanalízisbe: képeket villant fel a múltból (például a gyerekével kommunikálni képtelen apáról), amelyek magyarázatot adhatnak a felnőtt Martin jellemhibáira is, ezzel azonban mégsem ugrasztja ki a nézőket abból a flow-ból, melyet a gyönyörűen fényképezett norvég táj (operatőr: Oystein Mamen), valamint a főhős komoly és banális gondolatainak együttese teremt meg.

A Magam uráról valószínűleg még sokat fogunk hallani, hiszen a Scope50 közösségi filmforgalmazási projekt résztvevői ezt a filmet választották ki arra, hogy egy közösen kitalált és elfogadott kampánnyal mutassák majd be itthon (a projektről részletesen ITT írtunk).

Hétköznapi vámpírok

Nem csak a mi, de a közönség is szívébe zárta a barátságos vámpírokat, hiszen a Hétköznapi vámpírok kapta meg szombat este a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíját. Az áldokumentumfilm négy egy fedél alatt élő vámpír életét mutatja be, akiknek felforgatja hétköznapjait, amikor egyik társuk féktelen (vér)szomjúságát képtelen legyőzni, és egy huszonéves hipsztert Nosferatu utódjává tesz. Kénytelenek befogadni a modern szemléletű újoncot, Nicket és be kell vezetniük a vérszívó élet rejtelmeibe, sőt összebarátkoznak a srác halandó barátjával, Stu-val is, akik a modern világ újításaival ismertetik meg őket. Így a két világ - sőt még a farkasemberek csapata is - a film végére egymásra talál.

Taika Waititi és Jemaine Clement új-zélandi filmje sok műfajtársával ellentétben nem titkolja, hogy kitalált történetet dolgoz fel, sőt, bája éppen abban rejlik, hogy a nyilvánvalóan mese és vámpír-legenda elemeket vegyíti a leghétköznapibb történésekkel. Ezek a “fiatal” vámpírok úgy élnek együtt, akár csak a főiskolások közös albérletükben: beosztják, hogy melyik nap ki takarít, összevesznek a mosogatáson, a koránkelő Viago kedvesen ébreszti lakótársait, amint lement a nap - ki a szekrényben lógva tölti az alvásra szánt nappalait, van, aki a pincében, egy súlyos fedelű kőkoporsóban hajtja álomra fejét, egyikük pedig orgiákat tart szobájában -, és a legszebb ruháikat próbálgatják mielőtt elindulnak bulizni. A Hétköznapi vámpírok képi világában is a dokumentumfilmek sajátosságait követi: a szándékosan bizonytalan kamerakezelést és dekomponált képkivágatokat keveri a merev beállításokkal, amelyek alatt a szereplők summázzák az korábban látott eseményeket, és amely sokszor nem is dokfilmes, hanem már-már doku-realitykben felbukkanó elemeket juttathat eszünkbe.

A Hétköznapi vámpírok felhőtlen szórakozást nyújt, amelyben a gazdag vámpír irodalom egyik legbájosabb vérszívóival ismerkedhetünk meg.

Magyarországi bemutató: 2015. április 23.

Kukoricasziget
 
A Titanic, Fesztiválkedvencek szekciójában vetítették a Kukoricaszigetet, amelyet májustól forgalmaznak a mozik. A koprodukcióban készült film operatőre Ragályi Elemér, a fesztivál egyik zsűritagja volt. George Ovashvili második nagyjátékfilmje az Abházia és Grúzia közt határt képező Inguri folyó egy aprócska szigetén játszódik, melyet a folyamatos áradások hoznak létre. Az egyik ilyen kis szigeten épít fel egy kis viskót nagyapa és unokája, ahol kukoricát vetnek el, hogy a tavasztól őszig beért termény biztosítsa a téli megélhetést.

Ragályi kamerája sokszor csak körbe-körbe pásztáz a szigeten, végigkövethetjük, ahogy a semmiből egy puritán, de valamennyire lakható élettér keletkezik. Ezt a romantikus „vissza a természetbe” érzetet erősíti a film költői, meditatív világa, valamint a beszéd minimalizálása. A több mint másfélórás játékidő alatt összesen négy-öt párbeszéd hallható, a néző figyelme mégis fenntartható. Talán annak köszönhető ez, hogy a kamera egy-egy hosszabb fürkészése után megpihen a földön pihenő nagyapán vagy unokáján.

Ezzel a látszólag békés, nyugalmat árasztó légkörrel éles kontrasztot mutat a veszélyt hordozó túlpart, mely már nem abházok, hanem grúzok lakta rész. Vészjósló puskaropogások szakítják meg a nagyapáék monoton, lassú tevékenységét, melyből még az aktuálpolitikai helyzetet alig ismerő néző is arra következtethet, hogy a két ország viszonya közel sem baráti. A másik oldalról érkező kemény, markáns arcú grúz férfiak és a nagyapa közül könnyen kitűnik az unoka, egy, a kamaszkorba épp belépő törékeny lány. Kecsességét, hosszú hajjal keretezett, szeplős arcát többször is hosszan nézhetjük a vásznon. Egyszerre van meg benne a finom nőiesség és a gyermeki sutaság, ahogy a viskó mögé bújva veti le csuromvizes ruháját, és nézegeti a melleit, de a túlpartról izgatottan kiabáló fiatal katonák érdeklődésétől riadtan húzódik a kalyibába.

A végig baljós hangulatot nemcsak a lövések zaja biztosítja, hanem maga a természet sokszínű arca is. Hol verőfényes napsütésben tündököl a folyó közepén kiálló sziget, hol a szél fúj olyan hevesen, hogy az időközben kinőtt kukorica és a szigetet körülvevő, hajladozó nádas táncát látjuk, de előfordul, hogy a tomboló vihartól egyáltalán nem látjuk, mi történik a vásznon (a film végén már színeket sem látunk, csak szürkeséget). Bár a Kukoricasziget kissé vontatott, kontemplatív, mégsem lehet unatkozni közben. A természet és az emberek képeinek váltakozása, a kislány nővé érésének kezdete, a folyamatos veszélyérzet adja a film dinamikáját, amit ha elkap a néző, száz percre ő is ennek a világnak, az apró szigetnek a lakója lehet.

Weng Weng nyomában

A 2013-ban készült Weng Weng nyomában című dokumentumfilm témájának szürrealitása miatt elmenne akár egy áldokumentumfilmnek is, de így hogy valóságos eseményeket mutat be, még sokkal érdekesebbnek bizonyul.  Az ausztrál Andrew Leavold filmrendező a nyolcvanas évek törpe James Bondjaként is ismert Weng Weng keresésére indul, hogy megismerhesse a kultikus szupersztár életének történetét.

Elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy Weng Weng a nyolcvanas évek fülöp-szigeteki filmgyártásának egyik meghatározó alakja volt.  A 83 cm magas filippínó sok olyan – Hollywoodban B-kategóriásnak is nevezhető – kis költségvetésű, ám annál nagyobb közönséget megcélzó alkotásban szerepelt, melyek főleg az amerikai zsánerfilmek utánzataiként tömegesen készültek a korszakban (pl. James Bond – kémfilmek, westernfilmek, szuperhős filmek). Weng Weng egyébként igazán furcsa sztárnak számított, még a helyi közönség számára is. Mára sokan elfelejtették, vagy csak egy múltbéli tévedésként emlékeznek rá. A riportokból kiderül az is, hogy nem feltétlenül csak a méretével és megformált szerepeivel érdemes foglalkozni, hanem azzal is, hogy milyen volt akkoriban a közhangulat és mi az oka annak, hogy ezek a filmek elkészülhettek. A filmkészítő több, akkoriban a szakmában dolgozó filmessel beszélget, és bizarrabbnál bizarrabb helyzetekbe és helyekre keveredik útja során, még a hírhedt first ladyt, Imelda Marcost is utolérik, hogy megemlékezzenek Weng Weng politikai és kulturális jelentősségéről.

Weng Weng szerepeltetése egyébként nem áll messze a freak-showk világától, a megszólaltatottak többsége azonban olyan megértéssel és más megközelítéssel áll a jelenséghez ami old egy keveset a rideg tényeken. Tekinthetjük úgy a helyzetet, hogy valamiféle cirkuszi látványosságot csináltak egy alacsony növésű emberből, de nem árt figyelembe venni azt is, hogy kultikus státuszára is ezzel a tulajdonságával tudott szert tenni. Sokat beszélnek a riportokban arról, hogy milyen volt Weng Weng a való életben, és hogy a filmekben eljátszott szerepek sokat segíthettek neki sorsának elfogadásában.

A rengeteg filmrészlet, amiket körítésként láthatunk, és a nem mindig fókuszált narratíva feloldja valamelyest ezeket a nyomasztó kérdéseket és kitágítja a jelenség értelmezhetőségének keretét. Végeredményül pedig egy egészen elképesztően abszurd legendát ismerhetünk meg melyben még Indiana Jones is legyőzhető a mozipénztáraknál.