Szakmai eszmefuttatásokkal és személyes benyomásokkal emlékezünk Zsigmond Vilmosra, aki június 16-án lett volna 90 éves. 26 évesen, 1956 novemberében hagyta el Magyarországot. 1978-ban Oscar-díjat kapott a Harmadik típusú találkozások fényképezéséért, több amerikai filmklasszikus (McCabe és Mrs. Miller, A szarvasvadász, Halál a hídon) operatőre. Olyan rendezőkkel, mint Robert Altman, Steven Spielberg, Brian De Palma és Woody Allen, illetve olyan színészekkel, mint Jack Nicholson, Jodie Foster, Robert De Niro, Al Pacino és Michelle Pfeiffer dolgozott együtt.
Ragályi Elemér
Zsigmond Vilmos és Ragályi Elemér
Válogatott filmográfia: Magasiskola (1970), Fotográfia (1973), Talpuk alatt fütyül a szél (1976), Dögkeselyű (1983), Kukoricasziget (2014), 1945 (2017)
Mikor találkozott először Zsigmond Vilmossal?
A hetvenes évek elején, amikor Robert Altmannal készítette a McCabe és Mrs. Millert. Az akkori élettársa mutatott be, elvitt a stúdióba és a házába is meghívott, rendkívül szívélyes volt velem, mint fiatalabb kollégával. Kilenc év korkülönbség volt köztünk. Hamarosan a segítségére is rászorultam.
Egy-két évvel később forgattuk a Régi idők focija című filmet, és egy speciális ködszűrőt akartuk használni, amit csak Los Angelesben lehetett kapni. A Vilit kértem meg, hogy küldjön belőle egy sorozatot. Ő megvette a saját pénzén, és elküldte nekünk Magyarországra. Négy darabból állt a szűrősorozat. A forgatás ötödik napján, az Astoria szállóban pont az a szűrő pottyant ki a segédoperatőr kezéből és tört össze, amelyet a leggyakrabban használtunk.
Régi idők focija
Akkoriban nem volt olyan egyszerű Amerikába telefonálni, mint most, éjszaka, a Mafilmből hívtuk Vilit, hogy segítsen rajtunk. A Sunset Boulevardon megvette a hiányzó, kettes fokozatú szűrőt, odaadta a Frankfurtba tartó repülőgép pilótájának, aki pedig továbbadta a Budapestre tartó gép pilótájának. Három vagy négy nap alatt megérkezett.
Később többször járt Magyarországon, emlékszem, forgatásokon is meglátogatott. Az Álmodó ifjúság munkálataira is eljött, és teljesen lehidalt a mennyezetre fellógatott húsz kilós lámpák láttán. Szörnyűlködött, hogy milyen ócska felszereléssel kényszerülünk dolgozni. Aztán hosszú évekig nem találkoztunk.
Mi történt később?
A legfontosabb dolog, ami összefűzött vele, az operatőr mesteriskolák voltak. Két évente tartották őket a Panavision szponzorálásával az etyeki filmstúdióban, a világból bárhonnan lehetett rá jelentkezni, nagyjából 50 résztvevője volt és négyet csináltunk közösen. Két hétig tartott, abból egy hetet csinált a Vili, egyet pedig én.
Több szempontból is borzasztó érdekes volt. Többet tanultam ebben a mesteriskolában, mint bármikor máskor. Egyrészt kiderült, hogy mennyire homogén ez a szakma. Az indiai operatőr ugyanúgy nézett bele a keresőbe, és ugyanúgy kereste az aranymetszést, mint a mexikói vagy a japán. A másik pedig, hogy bejártunk egymás óráira, és figyeltem, ő hogyan csinálja.
Egy alapvető különbséget fedeztem fel. Mindegyik diáknak le kellett forgatnia egy etűdöt. Ő nem avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki a saját feje után menve világítsa be és vegye fel a jeleneteket. Én viszont nem hagytam, odamentem, beleszóltam, próbáltam meggyőzni, hogy miért nem jó az, ahogy ő csinálja. Nem tudom, hogy melyik hozzáállás a jobb, Vili úgy gondolta, hogy a vetítőben úgyis látszani fog a diák tévedése, és majd a saját hibájából tanul. Én pedig nem akartam, hogy eljusson a vetítőig, és csak ott derüljön ki a hiba.
Ez a nyolc éven át tartó mesteriskola volt a leghosszabb és a legmélyebb kapcsolat vele. A negyedik után azt mondta nekem, hogy a következőt már csináljam egyedül. De nélküle nem akartam, és a szponzor is kiment a tanfolyam alól, így fel sem merült, hogy legyen több.
Melyik filmjét szereti a legjobban?
A McCabe és Mrs. Millert. Kovács Lászlóval pionírok voltak abban az értelemben, hogy bevitték az európai mentalitást Hollywoodba. Nagyon bátran hágták át a Hollywoodban bevett technológiai és filmcsinálási szabályokat. A McCabe stúdiófilm volt ugyan, de minden szabályt felrúgtak benne, és ebben Robert Altman partner volt. Nehéz meccs volt, a stúdió le akarta állítani a forgatást, ki akarta rúgni Vilit, de a rendező nem hagyta. Próbálja egyszer a McCabe-et a többi, 1970-ben készült híres amerikai film mellé rakni. Fényévnyi távolság van köztük látványvilágban és gondolkodásmódban. A szarvasvadász a másik kedvencem, hatásosan és gyönyörűen van fényképezve, és a gyönyörű alatt itt sem azt a látványt kell érteni, amit Hollywoodhoz kapcsolunk.
Julie Christie a McCabe és Mrs. Miller című filmben
Önre hatott Zsigmond Vilmos szabályszegő, kísérletező mentalitása?
Amire én megnéztem ezeket a filmeket, itthon már megszegtem minden szabályt. 1968-ben csináltam az első játékfilmemet úgy, hogy a kamerakocsi egy Pobeda személyautó volt, és még statív sem volt a csomagtartóban, az egész filmet kézből vettem fel.
Nagyon tudtam értékelni, hogy ő a hollywoodi közegben hagyta figyelmen kívül a szabályokat, nekem ezt könnyebb volt megtennem itthon, mint neki kint. Később, amikor az első amerikai filmemet csináltam, a fővilágosítóm látva a fényeket egy alkalommal a félelmének adott hangot, túl nagynak gondolta a kontrasztot. Közepes elképzelésekkel nem lehet meghódítani Hollywoodot – mondtam neki. Ez angolul jobban hangzott.
Nagy formátumú, kedves ember volt. Bírtuk egymást, nekem ő Vili volt, és nem Vili bá. Ami még nagyon fontos, hogy elképesztően kíváncsi ember volt a szó jó értelmében. Mindig ott lógott a nyakában a fényképezőgép, és minden kutyafülét lefényképezett.
Pohárnok Gergely
Valeria Golino és Pohárnok Gergely (fotó: Andrea Pirrello)
Válogatott filmográfia: I Love Budapest (2001), Hukkle (2002), Fekete kefe (2005), Taxidermia (2006), Egy csendes élet (2010), Utóélet (2014)
Szerinted miért lett szakmája egyik legelismertebb tagja?
Tehetséges és felkészült operatőr volt. Kelet-Európából jött, ahol a filmeseknek sokkal kevesebb pénzből és egyszerűbb technikákkal kellett dolgozni. Ez rugalmasabbá és gyorsabbá tette az amerikai rendszerben. Talán ezért is szerethettek vele forgatni, sok jó lehetőséget kapott. amiket remekül oldott meg. Persze sok cseh és lengyel operatőr is kivándorolt abban az időben, szóval nem tudom, hogy ez valójában mekkora előnyt jelentett. Az biztos, hogy az amerikai film izgalmas korszakában kezdett el ott dolgozni, és sok nagyon jó rendezővel hozta össze a szerencse.
Hogy érzed, operatőrként, emberként inspirált téged?
Nem ismertem, de többen mondták róla, hogy sokat segített főleg pályakezdőkön, és ez szimpatikus. Operatőrkent rengeteg olyan dolgot csinált, amit nagyon eredetinek és jónak tartok.
Volt olyan forgatás az életedben, ahol szóba jött Zsigmond Vilmos, ahol az ő filmjei alapján világítottatok be, vettetek fel egy jelenetet?
Pár hónapja fejeztem be a La terra dei figli című olasz filmet, aminek a nagy része vízen játszódik, a Pó-deltában forgattunk, csónakokon. Az előkészítés alatt a Gyilkos túrából is mutattam beállításokat a rendezőnek, azt szemléltetve, hogy egyszerű eszközökkel is lehet hatasos jeleneteket felvenni egy ilyen viszonylag nehéz forgatási terepen. A film egyik főszereplője Valeria Golino.
Gyilkos túra
Melyik filmjét szereted a legjobban?
A harmadik típusú találkozásokat. Van néhány olyan képi ötlet benne, ami elképesztő. Olyan kameramozgások, amikhez nem speciális technika kellett, hanem csak egy eredeti ötlet. Ezeket nagyon csodálom.
Ki tudsz emelni egy beállítást bármelyik filmjéből, amit csodálsz?
Amikor a főhőst berakják egy helikopterbe, ő nem egy leíró képet vett fel a helikopterről, amibe valaki beszáll, hanem egy sokkal izgalmasabb utat választott arra, hogy ezt megmutassa. Egy embert látunk felénk jönni, és ahogy a kamera hátrál hirtelen a helikopter utasterébe kerülünk bele, majd kilépünk belőle a másik oldalon. A szereplővel együtt csodálkozunk rá az ott ülő arcokra, majd amint a gépből a mozgást folytatva kijön a kamera, megint egy leíró jelenetbe érkezünk vágás nélkül. Egyenes vonalú pár méteres hátramozgással nagy perspektívaváltásokat ér el képileg és narratív értelemben is.
Találkoztál Zsigmond Vilmossal? Van egy személyes történeted róla?
Még az egyetemre jártam, amikor a Camerimage nemzetközi operatőri fesztiválon voltam, ahol a világításról tartott workshopot. A Q&A alatt egy diák megkérdezte tőle, hogyan tudja egy olyan menő operatőr, mint ő, összeegyeztetni a munkát a családdal. Kicsit elkomorult az arca, és azt mondta: sehogy. Azóta van két gyerekem, és ez a pillanat sokszor eszembe jut.
Becsey Kristóf
Válogatott filmográfia: A kamaszkor vége (2015), Fényképezte Zsigmond Vilmos (2018), Rossz versek (2018)
Mikor találkoztál először Zsigmond Vilmossal?
2010-ben forgattuk A halálba táncoltatott lányt, amelynek ő volt az operatőre, én pedig kameratechnikusként dolgoztam mellette. Ami számomra elképesztő volt, hogy 80 évesen is mennyire agilis és kitartó volt. A forgatáson napi 12 órákat dolgoztunk, ennek ellenére ő minden reggel, a műszak kezdete előtt lement úszni a Gellért szálló medencéjébe. Amikor Magyarországon volt, mindig a Gellértben szállt meg, később egy lakosztályt is elneveztek ott róla. Jó érzés volt megtapasztalni a belőle áradó energiát. És nem csak ő pörgött, hanem az embereket is pörgette maga körül. Ez az emberi oldal is biztosan szerepet játszott abban, hogy nagy karriert futott be Hollywoodban. Az egy dolog, hogy valaki szép képet csinál, de az is fontos erény, hogy eközben odafigyel másokra, motiválja őket.
Goldie Hawn és Zsigmond Vilmos a Sugarlandi hajtóvadászat forgatásán
Hogy érzed, operatőrként, emberként inspirált téged?
Emberként nagyra tartom őt, a mozgóképeihez viszont nem nyúlok vissza, ha egy filmen dolgozom. Az ízlésem eltér az övétől, illetve szerintem azóta sokat változott a filmek fotografálásának a módja. Néhány éve kiállítás nyílt a Ludwig Múzeumban a fényképeiből. Az viszont inspirált, hogy nem hagyta abba a fotózást, és sokat foglalkozott vele.
Melyik filmjét szereted a legjobban?
A McCabe és Mrs. Miller tetszik nekem a legjobban operatőri szempontból. Bátran fényképezett, egyedi hangulatú, koszos film, ami a többi westernhez képest sokkal kevésbé romantikus. Szimpatikus számomra, hogy a kísérletezésével a határokat feszegette, ami egyben azt is jelentette, hogy a karrierjével játszott. Az is benne volt, hogy tönkremegy a felvett anyag. Az érettségi után nem sokkal egy fesztiválon láttam először Székesfehérváron, ahol Zsigmond Vilmos is ott volt.
Ki tudsz emelni egy beállítást vagy jelenetet tőle bármelyik filmjéből, amit csodálsz?
Nagyon izgalmasnak tartom a Sugarlandi hajtóvadászat egyik jelenetét. Ez egy vágás nélküli körsvenk egy mozgó kocsi belsejében. Ezt először a Vilmos csinálta meg, magyar filmesekre mindig is jellemző volt a találékonyság. Az autós jelenetek miatt ebben a filmben debütált a Panavision cég kisméretű Panaflex gépe, így Vilmos avathatta fel azt a kamerát, ami aztán évtizedekig Hollywood első számú választása volt. Ezt a körsvenket emelték később egy magasabb szintre Az ember gyermekében.
Van egy személyes történeted róla?
Nagy koncentráció jellemezte forgatás közben. Egyszer azonban meghallotta, hogy lángost árulnak a környéken. Ez kizökkentette, kiderült, hogy nagyon szereti a lángost. A munka egy kis időre háttérbe szorult, elintézte, hogy a stáb minden tagja és köztük ő is kapjon egy lángost. Jó humora volt, lehetett vele együtt nevetni, egy szerethető személyiség volt.
Fecske Flóra
.PNG)
Válogatott filmográfia: Ecce Homo (2015), A nyár leghosszabb éjszakája (2019)
Szerinted miért lett szakmája egyik legelismertebb tagja?
Azt gondolom, benne valahogy megtestesült minden olyan tulajdonság, amely egy operatőrt naggyá tehet. Művész és egyben rendkívül nagy tudású szakember volt. Nincs két egyforma filmje, hihetetlen pontossággal találta meg az egyes történetek esszenciáját. Igazi gondolkodó, elképesztően érzékeny ember volt. Ezen felül pedig olyan alkotói attitűddel rendelkezett, ami kiemelte az átlagból. Amitől pedig nekem különösen szimpatikussá vált, az a szenvedély, ahogy még idős korában is beszélt a szakmáról.
Hogy érzed, operatőrként, emberként inspirált téged?
Mindkét értelemben inspirált, sőt inspirál a mai napig. Operatőrként a motivált világítási metódus került a legközelebb a szívemhez. Mivel világszerte ez az egyik kiemelkedő trend a világításban, az egyetemen (SZFE) is nagyon sokat foglalkoztunk vele, tulajdonképpen a tananyag gerincét képezte. Zsigmond Vilmos az egyik úttörője ennek a módszernek, így a filmjei és a stílusa sokszor szóba kerültek.
Zsigmond Vilmos (bal felül) A mennyország kapuja forgatásán
Példaértékű, az az összeszedett és mégis könnyed magatartás, ahogy ő a világítást megközelíti. Nem egy interjújában említi hogy sokszor improvizál, hogy csak a helyszínen dönti el, milyen konstrukciót rak fel, miután a rendezővel és a színészekkel megnézi a próbát. Nyilván ehhez már szükséges egy bizonyos szintű rutin, de ez az a fajta flexibilitás és alkalmazkodó készség, amire operatőrként fontos lenne törekednünk. A hangulatteremtő képessége pedig egészen különleges. Filmjeit nézve olyan érzése van az embernek, mintha az eszköztára kimeríthetetlen volna. Számomra a legmeghatározóbb ezek közül, ahogy a felületeket használja valamint az effektlámpás és ambient világítás keverésének technikája, amit számos filmjében megvillantott.
Emberként alapvetően az életútja, ami nekem rendkívül inspiratív. Mindenki, aki ebben a szakmában dolgozik, tudja, hogy mennyire kompetitív, mennyire nehéz fiatal operatőrként elindulni. Számomra sokszor ez lélektanilag is komoly megpróbáltatás. Amikor nagyon elkeseredem, végig gondolom a történetét, és az erőt ad.
Volt olyan forgatás az életedben, ahol szóba jött Zsigmond Vilmos?
Egyetlen forgatásomon került szóba konkrétan a munkája. Skóciában egy bolgár rendező osztálytársammal (Dimitar Kutmanov) forgattunk egy kisjátékfilmet szuper 16mm-es nyersanyagra. Hatalmas kihívásnak éltem meg: ez volt az első alkalom, hogy filmre forgathattam, illetve ez valójában egy áprilisi vadkempingezés volt a Skót-felföldön, így nagyon izgalmasak voltak a körülmények. A helyzetet csak fokozta, amikor az előkészítés során elérkeztünk a vizuális ábrázolás témaköréhez. A rendezőm ismerte Zsigmond Vilmos munkásságát és nagyon tetszett neki a hangulat, amit a westernfilmjeiben teremtett, különös tekintettel a táj ábrázolására és a színhasználatra. Szinte bepánikoltam, hogyan fogok felnőni a feladathoz.
A mennyország kapuja
Beleástam magam a filmjeibe, és azt hiszem sikerült pár alapelvet ellesnem tőle. A színdramaturgia fontossága, a természetes fények irányának és karakterének ismerete és használata, a szín telítettsége és a fény összefüggése mind olyan fontos tanulságok, amik azóta is kísérnek szakmai utamon.
Melyik filmjét szereted a legjobban?
Nagyon nehéz kérdés. Furcsának hangozhat, de talán A mennyország kapuját. A történet is érdekes, operatőrileg pedig egészen zseniális. Imádom a színeit és a kompozíciókat – feszes totálok, gyönyörű közelik. A képek nem dominálnak, nem tolakodnak, a színészi játékkal és a zenével képeznek egy szép egészt.
Ki tudsz emelni egy beállítást bármelyik filmjéből, amit csodálsz?
Egy jelenetet emelnék inkább ki. Ella táncát A mennyország kapujából. Egy nagy táncteret látunk, folk zenészek játszanak, majd a férfi és a női főszereplő körbetáncolja a teret. Ennyi történik. Hihetetlenül érzékeny operatőri munkára vall, ahogy ebben a nagy térben mégis létrejön az intimitás a szereplők közt.
A kamera légiesen követi őket, körbe körbe körülöttük, ahogy táncolnak, nézőként szinte velük mozgunk. A tetőt és a falakat bevonta silk anyaggal, és mint egy nagy egybefüggő felületet használja, így a lágy, szórt fény betölti az egész teret. Ez nem csak, hogy megteremt egy meleg, anyaméhszerű környezetet, de lehetőséget nyújt arra is, hogy a kamera 360 fokban láthassa a teret és a színészek szabadon mozoghassanak. Ez a konstrukció igen előremutató, hiszen a film 1980-ban készült, ez a fajta világítási metódus (nagy felületek, felső, oldal irányú, naturalisztikus hatás) a mai napig bevált módszer a világítás gyakorlatában. Ezen túl nekem személyesen is valami megfoghatatlan varázst hordoz ez a jelenet.
Találkoztál Zsigmond Vilmossal? Van egy személyes történeted róla?
Sajnos nem találkoztunk élőben, mégis van személyes történetem róla. Pár éve a Ludwig Múzeumban volt egy retrospektív fotókiállítása. Nagyon sokat jelentett nekem, emberileg és szakmailag is. Életútja reményt ad, a fotós és filmes tudása pedig elképesztő inspiratív erővel bírnak. Ez a kiállítás olyan volt, mint egy jó film, utána napokig velem maradt és azóta is sokszor eszembe jut.
Reich Dániel
(fotó: Szőke Dániel)
Válogatott filmográfia: Drága besúgott barátaim (2012), Isteni műszak (2013), Záridő (2016), Drakulics elvtárs (2019)
Szerinted miért lett szakmája egyik legelismertebb tagja?
Szerintem egy rendkívül sokoldalú operatőr volt, aki attól volt különleges, hogy minden műfajban tudott kiemelkedőt alkotni, legyen szó westernről, sci-firől vagy film noirról. Bátor és kreatív volt világítás és kameramozgatás terén is, de ami a legfontosabb szerintem, hogy a képein keresztül nagyon jól tudta vezeti a nézőt, jól tudott történetet mesélni. Ebben nagy szerepet játszhatott, hogy az Illés György vezette magyar operatőri iskolából indulva hódította meg Hollywoodot.
Hogy érzed, operatőrként, emberként inspirált téged?
Számomra egy példakép volt, akire nagyon felnéztem. Sokszor úgy tekintettem rá, mintha a magyar operatőröknek egy nagyatyja lett volna, akit mindenki tisztel és szeret, aki mindenkit inspirál.
Fekete Dália
Volt olyan forgatás az életedben, ahol szóba jött Zsigmond Vilmos, ahol az ő filmjei alapján világítottatok be, vettetek fel egy jelenetet?
Az ő képei és munkái inkább beivódnak az ember agyába, tudalattijába és így visszük tovább és kreálunk belőlük újakat. Az egyetem alatt készítenünk kellett dokumentumfilmeket és én Salgótarjánban egy üveggyárban forgattam, amihez bizonyos szempontból A szarvasvadász gyárban forgatott képei és hangulata sok inspirációt adott.
Melyik filmjét szereted a legjobban?
Mivel a film noirnak nagy rajongója vagyok, ezért a Fekete Dália című Brian De Palma filmet szeretem tőle a leginkább. Elképesztően kreatív és játékos, ahogy azt a filmet összerakták a rendezővel. Sok szempontból a klasszikus noir filmek stílusát idézi, de mégis formailag nagyon sokszínű.
Ki tudsz emelni egy beállítást tőle bármelyik filmjéből, amit csodálsz?
Hirtelen főleg emblematikus totálok ugranak be tőle, amiben fantasztikus volt. Ilyen az egyik snitt a Szarvasvadászból, amikor De Niro kiáll a sziklaszirtre és az alakja egy tengerszem vizében tükröződik, miközben a távolban gomolygó kék és fehér felhők veszik körbe. Ez a kép szinte olyan, mint egy Caspar David Friedrich festmény.
.png)
A szarvasvadász
Találkoztál Zsigmond Vilmossal? Van egy személyes történeted róla?
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkozhattam vele többször is. Ráadásul, érdekes módon ezek a találkozások mind nagyon meghatározóak voltak az életemben, karrieremben. Az első találkozáskor az általa létrehozott díjat vehettem át tőle, amivel fiatal, pályakezdő, még egyetemista operatőröket támogatott. Emlékszem szinte remegtem, annyira zavarban voltam és alig bírtam megszólalni, már az elképesztő élmény volt, hogy egy színpadon állhattam vele.
Amikor az első játékfilmemet, a Drága besúgott barátaimat készítettük, és egyik este a Centrál Kávéházban forgattunk, ő is ott volt. Persze nem miattam jött ki, hanem a barátját látogatta meg, Romwalter Richy fővilágosítót, akivel éppen együtt dolgoztunk, de engem nagyon felvillanyozott pusztán a jelenléte. A forgatás előtt leültem én is hozzájuk és egyből szakmázni kezdett, kérdezősködött, hogy milyen lámpákat, kamerát használunk és egy-két jó tanáccsal azért ellátott. Pár évvel később, amikor a második filmemet, az Isteni műszakot csináltam, megint megjelent. Egy hideg téli éjszaka a Kozma utcában forgattunk, épp egy átállásban voltunk, amikor Romwalter Richyt meglátogatta, de pár jó szava hozzám is volt, ami ilyenkor rengeteg erőt tud adni az embernek.
Zsigmond Vilmos (középen) és Reich Dániel (jobbra) az Aranyszem fesztiválon 2009-ben (fotó: Szabó Adrienn)
Számomra fontos találkozások voltak ezek, ezért amikor a halála után a Gellért Szállóban forgattuk a Drakulics elvtársat, elhatároztam, hogy most én fogom a forgatás szünetében tiszteletemet tenni és felszaladtam a róla elnevezett szoba ajtajához egy fotó erejére, mert nem akartam, hogy a jó szokásunk megszakadjon. Nekem olyan volt, mintha köztünk lett volna. Nagyon fájó volt egy ilyen legendát elveszíteni, de a képei itt élnek tovább bennünk.
A második rész itt olvasható.
