Hálás dolog a múltba tekintés, mert nem csak a hibákat lehet újraélni és újragondolni az eltelt évek távlatából, de a romantika is felfokozódik általa, a volt idők volt (vagy talán sosem volt) erkölcsei felett pedig jól esik újra-meg újra elmerengeni. A 80-as évek angol filmjéről írt tanulmánykötetében John Hill ugyan elmarasztalja az ilyesfajta ’mindent megszépítő’ múltba tekintést, a filmkészítők és főképp a közönség úgy tűnik nem osztja ezt a nézetet.
Kitűnő példa erre a fesztivál nyitófilmje, Joe Wright Atonement-je (a magyar cím: Vágy és vezeklés - a szerk), ami minden tekintetben méltó folytatása a 80-as években felfutó és a mai napig népszerű angol kultúrörökség filmeknek. Mivel a műfaj koronázatlan királya James Ivory néhány éve elhunyt, az elsősorban romantikus komédiáiról híres Tim Bevan producer vezette Working Title vette át a Merchant-Ivory Productions-től a stafétabotot. A profi csapat vezényelte munka pedig ismét kiváló munkát végzet. A történet érdekes, időkezelése olyan, hogy véletlenül se lankadjon a figyelmünk, de azért egy pillanatra se veszítsük el a fonalat, a mise-en-scene pedig olyan aprólékosan komponált, mintha minden életre kelt festményeket peregnének a filmkockákon. Ezek után kukacoskodásnak tűnik bármi rosszat is mondani a filmről, de éppen ez a perfekcionizmusa és túlcsorduló szentimentalizmusa teszi émelyítővé, amin csak tovább ront a gyenge szereplő gárda. Ez utóbbi pedig mindig is a kultúrörökség filmek egyik legnagyobb erőssége volt. Wright rendezésében egyedül Brenda Blethyn és Vanessa Redgrave játéka felejteti némileg fiatalabb kollégáik, különösen Keira Knightley égbekiáltó tehetségtelenségét. (Ian McEwan kitűnő regénye jobb adaptációt érdemelt volna.)
 |
| Giccs, mint amilyennek én éreztem az Atonement-et |
Ha műalkotások vagy filmek beszélnek az érzelmekről, egyeseket óhatatlanul giccsesnek érezünk, mint amilyennek én éreztem az Atonement-et, míg másokat szívbemarkolóan és lelkünk mélyéig hatolóan igaznak, mint a Se, jie-t (Lust, Caution). Ang Lee már a Barátságon túl-al is megmutatta milyen kiváló érzéke van az érzelmek adagolásához, és ennek az arányérzéknek köszönhetően ismételten remekművet alkotott. A Se, jie egy kémtörténetbe ágyazott szenvedélyes és mindkét felet felemésztő szerelem története. Az első perctől az utolsóig lebilincselő a film, ami, ha a 156 perces játékidejét tekintjük, már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény. Az 1942-ben kezdődő cselekmény három évet ugrik vissza a történetben, hogy előkészítse a drámai végkifejletet és ne csak felvázolja, de az apró részletekig megfesse, hogy miként is keríti, akarata ellenére, mindkét felet hatalmába a pusztító érzelem. Láthatjuk hogyan változtatja a japánok által megszállt Kína politikailag robbanásig feszült légkörében a gyanakvás, a bosszúvágy, a valós félelem és a túlzott paranoia olyan macska-egér játékká a szenvedélyt, amiben az egyik félnek buknia kell. A másik fél győzelme pedig inkább csak kiüresedést hozó keserves csalódássá degradálódik.
 |
| Szívbemarkolóan és lelkünk mélyéig hatolóan igaz |
Mindkét fent említett film évtizedeket megy vissza a múltban, ami azonban közös bennük, az a koruknál jóval előrehaladottabb erotika, illetve annak merész ábrázolása jellemzi őket. Különösen igaz ez Ang Lee filmjére, amely valószínűleg úgy írja be magát a filmtörténet tabudöngető alkotásai közé, mint Bernardo Bertolucci Utolsó tangó-ja. Aki azonban megnézi a filmet, maga is meggyőződhet róla mennyire nem csak üres polgárpukkasztásról, vagy hatásvadász botránygerjesztő közönségcsalogatásról van szó. A túlfűtött és leplezetlen erotika itt az elbeszélés szerves részét képezi, ami nélkül az ok-okozati viszonyok nagy része eltűnne a narratívából.
Optimizmusra bíztató lendületes kezdő lökést adott e két film, a tegnap este hivatalosan is megnyitott fesztiválnak. A programot elnézve további optimizmusra adhat okot Kenneth Branagh legújabb rendezése a Sleuth Jude Law-val és Michael Caine-nel a főszerepben és hamarosan az is kiderül Peter Greenaway filmje a Nightwatching segít-e visszaállítani a 80-as években zseniális filmeket alkotó, ám azóta inkább csak csalódásokat hozó rendező kissé megtépázott hírnevét. Az is kiderül majd milyenre sikerült Takeshi Kitano meditációja az ötletekből kimerült és új utakat kereső rendezőről Kitanóról. Aki pedig már ismert mesterműveket szeretne újra mozivásznon látni, azoknak ott van az olasz western filmekből összeállított retrospektív. Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című felújított klasszikusa egyszerűen kihagyhatatlan!
