Luis Bunuel: Viridiana
Az együtt ritkán emlegetett témákat (film, kereszténység, Európa) egybefogó beszélgetést a mindennapi kereszténységről való diskurzussal vezették be a résztvevők: Zanussit nem rémíti meg a nyugati civilizációhoz való csatlakozás, mert nem következik be gyökeres szemléletváltozás, a tulajdonviszonyok szemlélete már így is elnyugatiasodott. A piarista Jelenits az elmúlt évszázadban az ateizmus és a kereszténység találkozása során a megkísértett hitű és a hittel megkísértett ember harcáról beszélt, amely az elvesztett és újra megtalált hitnek ad értelmet. A beszélgetést Zalán Vince terelte vissza a filmes mederbe: amikor az elhangzott két hozzászólás után arról kezdett elmélkedni, hogy hogyan kerül az ezeréves kereszténység és Európa mellé a százéves film az asztalra? Európai film mint terminus létezik, megvan a sajátos karaktere, és konstituáló elemei, de a kerekasztal tagjai számára az lehet érdekes, hogy vajon keresztény film létezik-e? Abban egyet értettek a résztvevők, hogy Mel Gibson botrányfilmje, a Passió nem tekinthető keresztény filmnek, ezek szerint a keresztény film nem tematikusság, hanem szemléletmód kérdése. Zalán Fellini Országútonját hozta fel példaként, ahol Gelsomina történetében nem esik szó az egyházról, mégis Fellini az áldozathozatal értelme mellé teszi le a voksot -  ugyanezt a felfogásmódot olvassa ki Zalán Tarkovszkij filmművészetéből is. Zalán arra is rámutatott, hogy bár Bunuel egyértelműen egyházellenes volt, mégis ebben a témakörben kell tárgyalni Viridiana című filmjét, amelyben a spanyol egyházzal gonoszkodik, és a jócselekedet hiábavalóságáról elmélkedik.

Az európai film kérdésfeltevései mindig az ember végső kérdéseihez kapcsolódtak: a jó, rossz, a szenvedés és a megtisztulás problémai körül forogtak és próbáltak meg válaszokat adni. Kieslowski Tízparancsolatának sikere is azt jelzi, hogy megvan a szomjúság, az igény az értékek ilyen formában való újrafogalmazására. Zanussi nem volt ennyire elnéző az egyházakkal szemben, derűsen rámutatott arra, hogy az egyház hajlamos túl negatívan reagálni a keresztény tematikájú (szemléletű) filmekre, és a cenzúra ködében sokszor elsiklanak az artisztikum és a mondanivaló felett, ahogyan tették ezt Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjének kapcsán is. Zanussi egyenesen a túlérzékeny (oversensitive) és a vak (blind) jelzőket használta az egyházzal szemben, amiért felemeli a szavát keresztény témájú, de igényesen megformált és tartalmas művekkel szemben, ahelyett hogy a kereskedelmi televíziókból folyó tartalmatlan szemét ellen emelne szót. Nem kanonizálni kell a filmművészetet: az Utolsó megkísértés minden szempontból apokrif, de nem szabad értetlenséggel fogadni. Jelenits is egyet értett, de védelmébe vette az egyházat: a filmművészet egy új problémákat felvető új nyelv és kifejezési forma, az egyház még a tiltakozás és a megértés zavarával szemléli. Érdekes módon Jelenits is Bunuel Viridianájához tért vissza, és kiemelte, ahogyan a frivol vonatkozások segítségével elmélkedik a spanyol rendező a jócselekedet értelméről. A lényeget Jelenits is az evangéliumi igazság receptszerű alkalmazásának elutasításában látja: az ő olvasatában Bunuel a kételkedés és gondolkodás nélküliség helyett a valódi elmélyülést ajánlja a nézőjének -  a hittel való játékkal mutatja meg annak fontosságát, hogy merjük elveszíteni és újra megtalálni a hitünket. Jelenits értelmezésében a keresztény művészet feladata ennek a játéknak a kezdeményezése: ez vonatkozik a keresztény filmművészetre is. Zanussi szerint a jócselekedeteket nem lehet mindig jutalmazni a filmekben (így van ez saját filmművészetében is), mert az egyszerűen hazugság lenne. A valóság igazságtalan, és büntetlen marad a gonosz. Az élet mély ismeretéről tanúskodó filmek kerülik a didaktikus, hollywoodi jellegű happy-endet.

Zalán Vince az európai film érzékenysége kapcsán hozta szóba a cenzúra intézményét, ami közelről érintette mindkét nép művészeteit. A rendszerváltás előtti ideológiai cenzúra gazdasági cenzúrává szelídült. A keresztény filmművészet értékeit is fenyegeti ez a gazdasági kényszer, ezért is nagyon fontos a filmművészet védelme, hiszen a filmgyártás nem olcsó mulatság. A keresztény film értelmezési nehézségei a film konkrétságában gyökereznek: ahogyan Fellini fogalmazta meg: „a metafizikához képest mindannyian vidékiek vagyunk”.


Fellini: Országúton
Arra a kérdésre, hogy mit nyerhet a közép-kelet európai film az uniós csatlakozással, Zanussi úgy felelt, hogy az egykori szocialista országoknak a kapitalizmus hálójában vergődve nem a gazdaságukkal kell benyomást kelteniük, hanem azzal a másfajta identitással, látásmóddal, amit magukban hordoznak. Ezt kell megjeleníteniük filmművészetükben is, nagyobb szellemi mélységeket kell felmutatni. A filmgyártás költségei kapcsán Zanussi is kiemelte a magyar filmtörvényt, hogy talán ilyen módon biztosított a lehetősége a túlélésre.

A keresztény filmművészet kérdései kapcsán jött létre a filmművészet B-betűs triptichonja: Bunuel, Bergman és Bresson. Mindhárom rendező életművében jelentős szerepet kapott a transzcendenssel való kapcsolat, ami azt jelenti, hogy az igazán nagy és jelentős művészek előbb-utóbb szembekerülnek ezekkel az intellektuális problémákkal.

A bemelegedő beszélgetésnek Zanussi induló repülőgépe vetett véget, aki sajnos nem tudott tovább részt venni a kerekasztalban, mert másnap már Szentpéterváron volt jelenése, így „csak” filmjeit hagyta a továbbgondolkodóknak.