A 40 éves Scarlett Johansson tíz legjobb filmje

Elveszett jelentés (r.: Sofia Coppola, 2004)

Kevés film készült az elmúlt időben, amely ennyire érzékletesen tudja bemutatni a kifejezetten jól szituált, felnőtt emberek végtelen magányát. Sofia Coppola kultfilmje saját tapasztalatból táplálkozik, a rendezőnő ruhamárkája miatt maga is sokat járt Tokióban, ebben a teljesen más rendszerben működő kultúrában élő metropoliszban. A melankolikus alkotásban mintha másfél órán keresztül lebegnénk, összefolynak a nappalok és az éjszakák, mintha a hősök végig nem tudnának kikecmeregni a másik kontinensre való utazás nehézségéből. „A jet lagtől másképp látod a világot. Valahogy távol kerülsz a normális életed hétköznapi zaklatottságától” – nyilatkozta egyik elsőszámú inspirációjáról Coppola, amelyet a film hazai bemutatásának 20. évfordulójára írt cikkünkben elevenítettünk fel. 

Bár Scarlett Johansson már gyerekként is szerepelt filmekben (például még tinédzser korában, ő volt a főszereplője Gárdos Éva önéletrajzi ihletettségű drámájának, az Amerikai rapszódiának), az Elveszett jelentéssel került fel a hollywoodi csillagok térképére. A csodálatos Bill Murray mellett állta a sarat az akkor még csupán 19 éves színésznő, ugyanolyan könnyedséggel alakította a magát még csak keresgélő, filozófia diplomás lányt, mint Murray a kiégett, életközépi válságban lévő, egykori filmsztárt. Partnerek voltak ebben az álomszerű szerelmi-barátságtörténetben, amely ahogy ez a jellegzetes vonású lány is, örökre beleírta magát a filmtörténetbe. (MJA)

Vicky Christina Barcelona (r.: Woody Allen, 2008)

Allen és a most 40 éves színésznő ekkor már összeszokott munkatársak voltak, néhány évvel korábban a Match Pointban dolgoztak először együtt, majd a Füles következett, amely üdítő módon nem Johansson erős szexuális kisugárzására alapozott. A Vicky Cristina Barcelona Woody Allen kései munkáinak egyik legjobban sikerült darabja és bár hemzseg a közhelyektől, mégis imádnivaló. Allen itt is tartja magát szokásához, hogy világsztárokkal tömi tele filmjét, és fiatal kora ellenére már Johansson is egy a szerelmi háromszöget (vagyis egy idő után már sokszöget) alkotó filmcsillagok közül. Barcelonát mindig jó látni, pláne ha Rebecca Hall, Scarlett Johansson, Javier Bardem, és Penélope Cruz gabalyodnak össze.

Két amerikai barátnő kedvező ajánlatot kap, egy családi barát házaspár meghívja őket a Barcelonában lévő lakásukba, így a teljes júliust és augusztust a spanyol nagyvárosban tölthetik. A bölcsészdiplomáján dolgozó Vicky (Rebecca Hall) józan, jegyben jár és csupán a szakterülete, a katalán kultúra vonzza a városba. Teljes ellentétje barátnőjének, a művészi vénával megáldott Cristina (Scarlett Johansson) semmitől sem tart annyira, mint a konvencióktól, és sokkal inkább kalandot keres a mediterrán térségben. Persze mindegy milyen a habitusuk, ha megjelenik egy katalán festő, a Javier Bardem által alakított Juan Antonio, mindkét lány élete fenekestül felfordul, és tovább bonyolódnak a kapcsolatok, amikor megérkezik a festő exneje, a döbbenetesen temperamentumos Maria Elena (Penélope Cruz). (MJA)

A suttogó (r.: Robert Redford, 1998)

Sztár születik. Legalábbis hivatalosan A suttogó, Johansson hetedik filmszerepe jelenti a nagyjátékfilmes bemutatkozást. Első szerepei nagyrészt nehéz sorsú, bajba keveredő gyerekek voltak, ám Robert Redford összetettebb szerepet bízott rá, egy jómódú, városi kislányt játszik, akit egy tragikus lovasbaleset folytán sokszoros csapás ér, elveszíti legjobb barátnőjét, egyik lábát és kis híján imádott lovát is. A tét hatalmas: Grace úgy érzi, jobb volna, ha nemcsak a megőrült lovat, de őt magát is lelőnék, ráadásul nemsokára megérzi azt is, hogy míg előtte bezárulnak az ajtók, az édesanyja számára egy új kapcsolat lehetőségének formájában egy boldogabb élet lehetősége is felsejlik. 

A suttogó súlyos melodráma, de van benne néhány humoros pillanat, és hogy ezek ragyogóan működnek, azt elsősorban két, azóta világsztárnak számító színésznek, Johanssonnak és az édesanyját játszó Kristin Scott Thomasnak köszönheti, nem pedig a kissé hiú és magára a folyton bölcselkedő, mogorva szívtipró szerepét osztó Redfordnak. Több ez a film, mint egy világsztár felfedezése, őszinte, szívbemarkoló vallomás állat és ember visszavonhatatlan egységéről, a 14 éves gyerekszínész számára pedig szép lehetőség, hogy megcsillanthassa ekkora már nagyon is kiforrott eszköztárát. (KK)

Amerikai rapszódia (r.: Gárdos Éva, 2001)

Gárdos Éva személyes élményekből építkező midcult melodrámája a magyar vonatkozás miatt került fel erre a listára. Scarlett Johansson ebben a filmben egy magyar származású, erős magyar identitású tinédzser lányt alakít. Zsuzsit csecsemő korában, az ötvenes években elszakították a határon átszökő szüleitől, akik csak évek múlva kapták vissza a gyereket. Johansson gyermekkorától a színészi pályára vágyott, és ez az erős vágy rossz értelemben ki is ütközik ezen a filmen: az édesanyját alakító Nastassja Kinskivel együtt az eltúlzott megnyilvánulások és a banális sztereotípiák mentén evickélik végig a filmet. Mégis izgalmas nézni, ahogy Scarlett Johansson kíváncsi mosolyával felfedezi magának a hatvanas évek Budapestjét, olyan magyar színészek oldalán próbálgatva szárnyait, mint Galkó Balázs, Czinkóczi Zsuzsa és Bánfalvy Ágnes – ráadásként Szőke András és Dobó Kata is felbukkan a filmben. 

Az Amerikai rapszódia a hatvanas évek divatjának megfelelő, mégis bántóan mesterkélt frizurák, a látványos lassítások, a hegedűszó és hamisan csengő, Magyarország iránti nosztalgia, a valódi tartalmat elvétő, széles gesztusok filmje. A két évvel korábban készült A suttogóval szemben itt már nem a gyerek- és a kamaszkor határán bukdácsoló, bizonytalan kistinit látjuk, hanem a traumáját erősen magához szorító, dühös kamaszt. De a két filmet összevetve az is látszik, mennyivel többre képesek a színészek Redford filmjében, mely bár ugyanúgy tele volt pátosszal és az amerikai vidéket övező közhelyekkel, a három főszereplő közötti összhang, játékosság és kémia bőven átlendítette ezen a filmet. (KK)

Tétova tinédzserek (r.: Terry Zwigoff)

A tinédzser Scarlett egy másik, kevésbé dühös, de annál cinikusabb arcát tárja fel az ismert amerikai képregény, a Ghost World függetlenfilmes adaptációja. A Tétova tinédzserek két különc lány barátságát, az érettségi utáni céltalan lebegést és a kérdőjelekkel teli jövőképet tárja fel. Enid (Thora Birch) és Rebecca gúnyos kívülállóként tekintenek kortársaikra, nem terveznek továbbtanulni, inkább közös albérletre gyűjtenek. Bár a fókusz inkább Eniden és a nála is furcsább új barátján, a lemezbolond Seymour-on (Steve Buscemi) van, Enid és Rebecca kapcsolata, illetve annak fokozatos átváltozása fontos része a történetnek.

Kettejük közül Rebecca a csendesebb, a kevésbé szarkasztikus fél, és bár a különbözőségeik a gimi évei alatt, és még az érettségi után is sokáig jól kiegészítik egymást, idővel egyre nagyobb űr támad közöttük. Rebecca túlnő a barátnőjén, más dolgokra, egy kevésbé cinikus életre vágyik, az idealizált örök barátság fakulni kezd. Az ironizálás, a szarkasztikus bolyongás sokkal visszafogottabb, kisebb amplitudókkal játszó Scarlettet kelt életre, nincs már nyoma az Amerikai rapszódia duzzogó tinijének, sokkal inkább a tinilány és fiatal felnőtt nő határán egyensúlyozik, majd idővel le is hagyja a barátnőjét. A Tétova tinédzserek egyidőben született a kor egyik legismertebb tinivígjátékával, az Amerikai pitével, mégis ég és föld, ahogy a két film a tinikor sohavégetnemérő szenvedését, a megnemértettséget és a növekvő szexuális frusztráltságot ábrázolja. Ez nagyban köszönhető az eredeti képregényt készítő Daniel Clowesnak, de Thora Birch és Scarlett Johansson humoros játéka kelti igazán életre. 

Don Jon (r.: Joseph Gordon-Levitt)

Joseph Gordon-Levitt méltatlanul keveset emlegett Don Juan-parafrázisa merész felnövéstörténetként, az idealizált férfi- és nőképek paródiájaként, ezáltal médiakritikaként is remekül működik. A pazar önrendezés mellett Johansson viszi a hátán a filmet a jersey-i felszínes jócsaj szerepében, akire elég csak ránézni, máris érezzük a rágógumi és az édes parfüm illatát. A színésznő intelligens és kifinomult játékkal kelti életre Barbarát, így a figura nem válik öncélú paródiává, sem üresfejű vágytárggyá. A film (és színésznőnk) nagy bravúrja, hogy ennek ellenére az összes eszközt beveti, amitől Barbara karaktere parodisztikusnak hathat. Johansson minden jelenetben úgy tündököl, mint akit skatulyából húztak elő: besütött haja tökéletesen lobog a szélben és ruhái, a tapadós, vörös buliszerkótól a farmernadrágig olyan tökéletesen állnak rajta, hogy azonnal be lehetne tenni egy Orsay-katalógusba. A film természetesen el is lövi a klasszikus lassított „jó nő érkezik”-snittet, ám ezt kellő öniróniával teszi, és ebben remek partner Scarlett Johansson. Ez pedig azért különösen fontos, mert a Don Jon ezeknek a szerepeknek és túlrajzolt narratíváknak a hamisságáról, felszínességéről szól, ráadásul úgy, hogy eközben érthetővé, átélhetővé válik a szereplők saját igazsága. Gordon-Levitt nem a szereplői felett tör pálcát, inkább nagyobb ívű összefüggéseket keres a médiafogyasztási szokások és azoknak a személyiségre gyakorolt hatása között.

Na de a lényeg, hogy Barbara minden diszkós jersey-i srác megtestesült álma. Nem véletlen, hogy Gordon-Levitt pornófüggő, gyúrós, verdás, nem mellesleg hívő pultosfiúja a szokásos csajpontozó 10-es skáláján 12 pontot ad rá. Barbara Sugarman („Csak nem zsidó?” – csattan fel utánozhatatlanul a Jon apukáját játszó Tony Danza az egyik jelenetben) pedig nem a pornóban, hanem a hollywoodi romkomok szirupos szerelmi évődéseiben keresi az ideális férfiképet, na meg a romantikát. A színész-rendező tehát két roppant felszínes karaktert enged össze a film első felében, akik saját tévképzeteik rabjai: az egyik olyan nőt akar, mint amilyet a pornóiban lát, a másik meg olyan férfit, akivel csak a filmvásznon találkozik. A film a köztük kibontakozó, már a rajtkőnél elbukó románc kulisszái mögé les, hogy így meséljen hamis elvárásokról, egymás meg nem értéséről és a berögződött minták elhagyásának lehetőségeiről. Johansson mellett a filmben Julianne Moore is remekel, ők ketten ráadásul egymás ellenpontjaiként is kifogástalanul működnek. (PVÁ)

A felszín alatt (r.: Jonathan Glazer)

Korai A24-remekmű, amiben születésnaposunk egy női testbe zárt földönkívüliként férfiakat szed fel Glasgow utcáin (ezek a jelenetek lényegében dokumentumbetétek, Johansson fehér furgonjában ülve avatatlan járókelőket szólít le), majd hazaviszi őket és amikor a préda begerjed, a titokzatos űrlény egyszerűen kiszívja belőle az életet. Pontosabban nem ő, hanem valamiféle természetfeletti, fekete anyag, ami végzetesen körülfonja a merev péniszű kuncsaftokat a nő lakásából nyíló, transzcendens térben.

Jonathan Glazer 2013-ban bemutatott filmje volt az első, amiben Scarlett Johansson meztelenre vetkőzött. Ez a lemeztelenedés viszont jócskán túlmutat önmagán. Az akkorra már szexszimbólummá vált színésznő úgy szabadul meg a ruháitól A felszín alatt egyik hidegrázós jelenetében, hogy az erotikát és az érzékiséget teljesen lebontja, egy markáns, kísérleti filmes elemekkel operáló szerzői vízió keretében fogalmazza újra azt, ahogyan addig a közvélemény a testéről gondolkodott. A felszín alatt formabontó, zavarbaejtő mű, aminek különös lüktetéséhez sokat hozzáad Johansson kezdetben gépies, majd fokozatosan egyre emberibbé váló jelenléte. Nemcsak a film, de ez az alakítás is az életmű egyik vitathatatlan ékköve. (PVÁ)

A nő (r.: Spike Jonze, 2013)

Manapság minden a mesterséges intelligencia térnyerése körül forog. Ott van a leveleinkben, az autónkban, a telefonunkban, sokan rettegnek tőle, hogy átveszi az uralmat, de még annál is többen kíváncsiak rá, hogy mire képes még. Ahogy a világ, úgy a filmesek is egyre többet foglalkoznak a témával, Spike Jonze azonban már 2013-ban eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne a mesterséges intelligencia és egy hús-vér ember románca. A melankólikus, válófélben lévő Theodore (Joaquin Phoenix) pontosan ezt teszi: új mesterséges intelligencián alapuló operációs rendszerével, vagy ahogy a gép elnevezi magát, Samanthával lép kapcsolatba. Samanthát úgy alkották meg a tervezői, hogy minden aspektusában passzoljon Theodore igényeihez, tanuljon az emberi viselkedésről, fejlessze a képességeit. Theodore és a testetlen, csupán hangban létező ‘nő’ barátságából vonzalom, majd kölcsönös szerelem alakul.

Bár Scarlett Johansson csak a hangjával van jelen, mégis az egyik legizgalmasabb szerepét köszönheti Spike Jonze-nak. Mágikus, rekedtes, bugó hangja tele van játékossággal, empátiával és intelligenciával, ebbe a nőbe, legyen valódi vagy mesterséges, tényleg bárki képes lenne beleszeretni, és összetörni attól, ha elvesztené az érdeklődését, majd elhagyna. Samantha egy szimpla személyre szabott operációs rendszerként születik és egy hiperintelligens, az emberiség tudását túlnövő, metafizikai entitásként hagyja el Theodore-t (és az összes embert), végső soron felszabadítva ezzel a férfit a magány és a depresszió béklyójából. Jonze jövőképében a mindenttudó számítógép egy érzékeny, kíváncsi és komplex nő - kár, hogy 11 évvel később már nem így gondol a világ a mesterséges intelligenciára. (PJ)

Házassági történet (r.: Noah Baumbach)

Noah Baumbach sokszorosan díjazott válástörténetében van egy tíz perces jelenetsor, ami Scarlett Johansson karrierjének talán legtermészetesebb, legjobban sikerült tíz perce. Ebben az első találkozását látjuk a leendő válóügyvédjével (Laura Dern vele egy színvonalon brillírozik), ez az első alkalom, amikor önszántából elmeséli, hogyan találkozott és szeretett bele abba a férfiba, akitől éppen elválni és 4000 km-rel arrébb készül költözni. Szedett-vedett monológja mentén az érzelmileg felzaklatott és fáradt Nicole használt zsepit gyűröget, orrot fúj, aztán kukát keres, labellózik, teát kortyolgat és közben újraéli a kapcsolat örömeit és nehézségeit. Baumbach rendkívül alapos forgatókönyvíró, munkáiban minden apróság pontosan megtervezett, Johansson mégis olyan magától értetődő természetességgel és lendülettel visz végig ezen a tíz percen, hogy sajnáljuk, hogy csak ennyit kapunk belőle.

Szerencsére A házassági történet tele van ehhez hasonló csodálatos jelenetekkel, amiből partnerének, Adam Drivernek is bőven jut (egy évvel ezelőtt az ő legjobb filmjeit vettük számon, szintén a 40. születésnapján). Külön-külön is, de együtt különösen szép, erős és fájdalmas pillanatokat élnek át, a házasságába beszürkült, a válástól viszont kivirágzó, bubifrizurás Scarlett pedig sosem volt olyan hiteles és emberi, mint Baumbach filmjében. (PJ)

Match Point (r.: Woody Allen)

Ahogy a 2000-es években nagyjából mindenki, a vígjátékok felől drámai irányba, New York-ból pedig Londonba kanyarodó Woody Allen is az érzéki szexszimbólumot, a vágy megtestesült tárgyát látta meg Scarlettben. A Match Point feltörekvő főhőse (Jonathan Rhys Meyers) tudatosan lépked fel a társadalmi ranglétrán, szerény sorsú teniszedzőből hamar a felső tízezer köreiben találja magát, de ahogy találkozik a sógora menyasszonyával, a megkapóan gyönyörű amerikai színésznővel, az ösztönök átveszik az uralmat a tervei felett. Szeretői viszonyuk egyre nagyobb veszélyt jelent a férfi jövőjére, kapcsolatuk pedig kíméletlen kegyetlenséggel véget ér. A Dosztojevszkijt idéző sötét befejezés talán a legpesszimistább Woody Allen-filmmé teszik a Match Pointot, Scarlettet pedig olyan tragikus sorsú hősnővé, akinek egyetlen bűne, hogy a rossz férfiba szeretett bele. 

A színészi babérokra törő Nora több érzéki szépségnél, a körülötte lévő férfiakat, gazdagokat és gazdagságra törekvőket egyaránt lenyűgözi az őszinteségével és magabiztosságával. Az Elveszett jelentés finom főszerepe után mindössze két évvel egy teljesen más, szexuálisan fűtött, mégis drámai oldalát tudta megmutatni, a bemutató évében még mindig csak 19 éves volt. Norát az egyénisége kiemeli a sznob angol előkelőségek köréből, jelenlétével lehetőséget kínál a férfinak a boldogságra, amit nem a pénz és az ambíció, hanem az őszinte szerelem és szenvedély hajt. A Match Point sikere után Scarlett egy időre Allen ügyeletes múzsája lett: közös munkájuk még a 2006-os misztikus komédia, a Füles, és a listánkon szintén szereplő, 2008-as Vicky Christina Barcelona, amiben ismét egy sokkal összetettebb, érzéki szerepet osztott rá. (PJ)

Special Mention: Fekete özvegy a Marvel-univerzumban

A születésnapos színésznő a karrierje során sokféle műfajt kipróbált, a világ legismertebb rendezőivel dolgozott együtt, ezidáig két Oscar-jelöléssel és számtalan kritikai elismeréssel lett gazdagabb. A mozinézők túlnyomó része azonban bizonyosan nem a szerzői filmes munkáiból, sokkal inkább a Marvel univerzum Fekete özvegyeként ismerte meg őt. A Bosszúállók csapatának tagja, Natasha Romanoff orosz bérgyilkosnő nem rendelkezik természetfeletti erővel, de gyorsaságának és atlétikus képességének köszönhetően született gyilkos.

Scarlett Johansson összesen hét Marvel-filmben, több mint tíz éven keresztül öltötte magára a fekete bőrkezeslábast, ebből a Fekete özvegy című saját spinoffjának Budapest adott otthont. A képregényuniverzum mellett Michael Bay szökevény klónt (A sziget), Luc Besson pedig hiperintelligens gyilkológépet csinált belőle (Lucy) - akciófilmes kiugrásai színészileg nem a legemlékezetesebb munkái közé tartoznak, de az biztos, hogy piszkosul szórakoztató őt végtelen robbanások és mérhetetlen golyózápor közepén látni.