[a kritikát szerzőnk az első hat rész alapján írta]
Carol Sturka (Rhea Seehorn) meghasonlott ponyvaíró, aki filléres fantasy regényekből keres pénzt, miközben titkon abban reménykedik, hogy egy nap megjelenteti régóta dédelgetett, valóban személyes és fontos kötetét. Egyetlen támasza és öröme a világon az élettársával (és menedzserével) Helennel (Miriam Shor) való kapcsolatából származik. Egy este azonban minden megváltozik, amikor az egész világra egy időben rászabadul a titokzatos vírus, amely mindenkit értelmezhetetlenül boldoggá változtat, megszünteti az emberek egóját, sőt a teljes tudatukat egybeolvasztja. Minden fertőzött hozzáfér az összes többi emlékeihez, gondolataihoz, tudásához. Nem is használják többé az „én” kifejezést, helyette úgy hivatkoznak saját magukra, hogy „ez az egyén vagyok”.
Az egyetlen érintetlen személy Amerikában látszólag Carol, akit viszont a fertőzöttek folyamatosan azzal zaklatnak, hogy a segítségére szeretnének lenni. Mindenki azt bizonygatja neki, hogy csak jót akarnak, és bármilyen kívánságát azonnal valóra váltják. Minden pillanatban figyelik őt és a kívánságait, miközben a nő kétségbeesett könyörgése ellenére azon dolgoznak, hogy megtalálják az „ellenszert” az ő immunitására is, és beemeljék őt az elégedett egyedek közösségbe. Az eleve mizantróp nő számára így válik egyik pillanatról a másikra a „rohadt élet” egyenesen a földi pokollá. Elkeseredett kísérletek sorát teszi arra, hogy rájöjjön, mi történt és hogyan fordítható vissza minden a régi kerékvágásba, ám mindhiába.
A Pluribus meghökkentő alapkoncepciójában mintha a Black Mirror, a Testrablók támadása és a Truman Show világai lennének összegyúrva: a jövőre vonatkoztatott cinikus és kiábrándult prognózis, valamint a szatirikus él hasonló hangsúllyal jelennek meg. Gilligan számára nem ismeretlen terep a sci-fi, hiszen egyik első nagy szakmai sikerét az X-akták írójaként szerezte, és ez a tudás itt is maximálisan visszaköszön. A Pluribus-ban felrajzolt új világ azonban első ránézésre kevésbé egyértelműen nevezhető apokaliptikusnak, mint a fent említett filmekben és sorozatokban. A fertőzött emberek fizikailag képtelenek például erőszakot elkövetni, hazudni vagy bármilyen más módon kárt tenni a többi élőlényben. Így egy csapásra megszűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, a szegénység, a háborúk, a környezetszennyezés és a rombolás. Gilligan fricskája hogy az általa létrehozott világvégén megvalósul minden, amiről ma reménykedve ábrándozunk.
Látszólag az egyetlen dolog, ami visszatartja az emberiséget hogy elérje céljait és megszüntesse a legégetőbb problémákat a szabad akarat és a személyiség létezése. Ennek feladása, a totális énvesztés nyomán azonban épp az tűnik el, ami az embert minden más földi élőlénytől megkülönbözteti. Gilligan nem figyelmeztetni próbál, nem egy végtelenül nyomasztó jövőképet akar mindenáron felfesteni, hanem izgalmas gondolatkísérletre hív arra vonatkozóan, hogy mivé válna az ember, ha eltűnnének a különbségeink és sajátosságaink, ha az „egyek vagyunk” frázis konkrét értelmében valósulna meg.
A sorozat cselekménye ráérősen, olykor bosszantó lassúsággal gördül csak előre, hosszasan elidőzve egy-egy felvázolt helyzeten. Az sem teszi szórakoztatóbbá vagy könnyedebbé az élményt, hogy Carol karaktere – az egyetlen hős, akivel azonosulási pontot találhatunk – pusztítóan idegesítő és irritáló. Seehorn csúcsra járatja az örökké elégedetlen és goromba középkorú fehér amerikai nő (más néven: Karen) sztereotípiáját, ami egyszerre dícséret a színészi képességeit illetően, ugyanakkor írói aránytalanság ennyire kellemetlenné tenni a főhőst: goromba, arrogáns, sokkal okosabbnak képzeli magát, mint amennyire valójában az, és önző (mégha idővel azért finomodik is az összkép). A komótos tempó és a gyakran kiállhatatlanul viselkedő főszereplő sokakat elijeszthet a sorozattól, mégis érdemes türelmesnek maradni. Leginkább azért, mert Gilligan nagyon alaposan átgondolt és szövevényes sztorit épít, ami folyamatosan dob fel olyan eredeti módon artikulált dilemmákat, amiken élvezetes gondolkodni és pörögni.
Például amikor Carol először találkozik néhány másik „túlélővel”, azzal szembesül, hogy rajta kívül senkit nem zavar különösebben a megváltozott világ állapota. Egyesek előnyükre fordítják a helyzetet és arra használják a fertőzöttek szolgálatkészségét, hogy minden vágyukat valóra váltsák (az egyik szereplő az amerikai elnök repülőjével utazgat egy tucat topmodell társaságában), mások epedve várják, hogy végre megkapják az immunitásuk ellenszerét és „csatlakozhassanak” megfertőződött szeretteikhez. Carol szembesülése a többiek megbékélésével remekül érzékelteti, mennyire relatív és megfoghatatlan dolog a morál az egyéni és a kollektív érdekek egymáshoz viszonyulásában. Hiszen a boldogságvírus értelmezhető akár evolúciós szintlépésnek is, ahol az ember levetkőzi önös érdekeit és az ambíció helyét kizárólag az empátia tölti be.
A sorozatot könnyen lehet konkrétabb, a jelenre élesebben reflektáló szatirikus kommentárként is értelmezni. A fertőzöttekre jellemző kényszeres kedvesség és kötelező boldogság egyszerre reflexió a modern társadalom képmutató, csakis a fogyasztás maximalizálásában érdekelt működésére, ugyanakkor a mesterséges intelligencia megszemélyesített formája is kiolvasható belőlük. Carol frusztrált viselkedése idővel pont azáltal válik egy fokkal érthetőbbé és azonosulhatóbbá, mert a vele interakcióba lépő szereplők úgy beszélnek, mint a Chat GPT. Minden kérdésre ugyanazok az irritálóan udvariaskodó, jellegtelen és semmitmondó válaszok, amik nem tartalmazhatnak semmi kellemetlent, negatívat vagy szomorút.
A sorozat világa nem csak gondolatgazdagsága szempontjából nagyszabású, de kiállásában is érződik, hogy az Apple óriási potenciált látott Gilligan tervében. Epizódonként hozzávetőlegesen 15 millió dolláros büdzséből dolgozhattak, ami kiemelkedően soknak számít, különösen egy olyan sorozat esetében, amely nem egy már jól bejáratott franchisenak a része. Gilliganék gondoskodtak is róla, hogy az elköltött pénz látványosan tetten érhető legyen: a díszletek hatalmasak és színpompásak, az epizódok tele vannak rendkívül látványos jelenetekkel, minden rész óriási statisztériát vonultat fel, néha még nagyszabású akciójelenetek is feldobják az amúgy lassan áramló történéseket.
A Pluribus olyan sorozat, ami sokat követel a nézőtől, de mindenek előtt türelmet, valódi figyelmet és nyitottságot. Noha, olykor már agyzsibbasztóan döcögős és fárasztó a cselekmény, idegtépő a főhős neurotikus pattogása, és nem is mindig világos, hogy pontosan kifut-e bárhová ez az egész, ahhoz kétség sem fér, hogy Vince Gilligan még mindig az egyik legeredetibb és legizgalmasabb amerikai történetmesélő. Fanyar humora, gondolatgazdag, mélyen filozofikus vizsgálódása, amellyel az emberi lét leglényegét kutatja ebben a sorozatban is olyan parádés frissességgel nyilvánul meg, ami minden másért kárpótol.
A Pluribus itthon az Apple TV kínálatában elérhető.
