[A kritika az első három rész alapján íródott.]
46 éve már, hogy bemutatták az első Alien-filmet, a Nyolcadik utas: a Halált. A film formailag és műfajilag is számos forradalmi újítást vezetett be, amely az alig két évvel korábbi Csillagok háborújához képest egészen másra, elsősorban a zsigeri félelemkeltésre használta a sci-fi nyújtotta lehetőségeket. Azóta szinte folyamatosan bővül a kánon: folytatások, előzményfilmek, crossoverek (Alien vs. Predator), regények, képregények és videójátékok tarkítják a Dan O’Bannon és Ridley Scott által megalkotott univerzumot.
Csakhogy ezek minősége az idő múlásával egyre silányabbá vált. Amikor mindezt megelégelve Scott úgy döntött, saját kezébe veszi az irányítást, és ő maga lehel új életet az általa elkezdett szériába, újabb blamázs következett. A Prometheus, majd az Alien: Covenant bukása egy időre parkolópályára is tette a franchise-t. A filmes jogok időközben a Disney-hez kerültek, akik nagy elánnal vágtak bele az újratervezésbe. Ennek első eredménye a tavaly bemutatott Alien: Romulus volt. Fede Álvarez midquelje (az első két film között játszódik) ugyan nem vált új klasszikussá, de kompetens és szórakoztató módon idézte meg a régi filmek hangulatát, ráadásul anyagilag is sikeresnek mondható eredménnyel zárult a mozis pályafutása.
A pillanatnyi sikert kihasználva a Disney tele is kürtölte a nyilvánosságot a hírrel, hogy hamarosan egy új minisorozatot is bemutatnak, ami a korábbi filmekkel ellentétben nem a sötét világűrben, hanem a mi bolygónkon fog játszódni. Amikor pedig kiderült, hogy a projektet Noah Hawley vezeti, talán azok is felkapták a fejüket, akiket már rég hidegen hagy az Alien-univerzum. Sokan úgy gondolták, a Föld hasonló funkciót lesz hivatott betölteni, mint amit az Andor sorozat a Star Wars világán belül. Vagyis egy olyan felnőttebb, „realistább” hangvételű történetet beszél el, amelynek elsődleges célja a világépítés.
Az eddigiek alapján a várakozások teljesülnek is, meg nem is. Rögtön az első epizód elején megtudjuk, hogy a bolygót a 2100-as évekre öt, gigantikus vagyonnal rendelkező nagyvállalat uralja, egyfajta disztópikus tech-diktatúrában, köztük a filmekből már jól ismert Weyland-Yutanival. Élet és halál fogalmai épp végérvényesen elmosódnak, a vállalatok kísérletezései nyomán új életformák jönnek létre: kiborgok (gépekkel feljavított emberek), szintetikusok (MI-vel működtetett androidok) és hibridek (emberi tudattal feltöltött szintetikus testek), akik mind a halhatatlanságért vívott verseny eszközei.
Hawley rögtön az elején világossá teszi, milyen irányból szeretné összekötni az Alient a saját érdeklődésével. Korunk nagy dilemmái és kihívásai, mint a technológiai forradalom és az MI szerepe a jövőben, a modern kapitalizmus kizsákmányoló természete, valamint a világ irányítását egyre inkább megragadó céges elit megalomániás törekvése a halál legyőzésére mind kézenfekvő, ugyanakkor roppant izgalmas lehetőségeket is tartogató témák egy sci-fi sorozat számára.
A történet egy Maginot névre keresztelt űrhajón kezdődik, amelynek retro-futurista dizájnja tökéletesen egyezik az első filmből ismert Nostromóéval, és amelynek legénysége a Föld felé tartva tragikus módon megsemmisül. Talán spoiler-figyelmeztetés nélkül is kitalálható, hogyan. A hajó egyenesen a Földbe, pontosabban New Siam városának egyik felhőkarcolójába csapódik, a hajón tartózkodó xenomorf pedig elszabadul. A világnak ezen szegletét a Prodigy nevű vállalat uralja, akik nemrég jöttek rá, hogyan lehetséges egy ember tudatát szintetikus testbe átültetni.
Az első sikeres kísérlet alanya a 12 éves, halálos beteg Marcy, aki Wendy (Sydney Chandler) néven él tovább halhatatlan új testében. A sikeres beavatkozást követően egyre több gyerek tudatát töltik fel szintetikus felnőtt testekbe, akiket a cég félőrült vezére, a Pán Péter rajongó Boy Kavalier (Samuel Blenkin) csak „elveszett fiúk” néven emleget. Wendy bátyja, az éppen New Siámban katonai szolgálatot teljesítő Joe (Alex Lawther) felcserként vesz részt a mentési folyamatban az űrhajó becsapódása után. Amikor a lány tudomást szerez arról, hogy a bátyja veszélyben van, maga győzi meg Kavaliert, hogy küldje az elveszett fiúkat a városba, hogy a mentésben segédkezzenek.
Már a hosszas felvezetőből is érezhető, az Alien: Föld meglehetősen nyakatekert történetvezetésű sorozat, amelyet olykor kifejezetten fárasztó feladat nyomon követni. Mindezt tovább nehezíti, hogy Hawley már az első epizódban is gyakran játszik flashback-szerű, a későbbi eseményeket megidéző jelenetfoszlányok felvillantásával. Hiába alapoz meg izgalmas történetszálakat már a legelején, azokat rossz tempóban váltogatja, a dramaturgiai aránytévesztések miatt pedig hamar ellaposodik a sztori. Ráadásul – némiképp meghazudtolva az előzetes várakozásokat – a társadalomkritikus és filozófiai témafelvetésekről, mint a test és tudat szétválasztásának kérdése vagy a technológia és erkölcs viszonya, a fókusz nagyon hamar az akcióra kerül.
Jóformán alig ismerjük meg a fontosabb szereplőket, máris beüt a mennykő és elszabadul a jól ismert xenomorf szörny. Márpedig így izgulni is nehezebb értük, legyenek bármennyire is rokonszenvesek a főbb szerepekre kiválasztott színészek, élükön a Wendyt alakító Sydney Chandlerrel. A sorozat egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb aspektusa az, hogyan viselkedik egy felnőtt, tökéletes fizikai adottságokkal rendelkező testbe zárt kiskamasz. Nem pusztán szórakoztató gegek és frappáns párbeszédek kerekednek ebből a helyzetből, de felvetődik az a rendkívül izgalmas kérdés, hogy képes-e a tudat bármiféle fejlődésre és változásra akkor, ha a test sosem változik.
Ahogy a korábbi filmekben, úgy most is fontos szerep jut egy androidnak, akit Kirshnek (Timothy Olyphant) hívnak és ő felel a szintetikusok kiképzéséért. Egyelőre nehéz eldönteni, mennyire önálló entitás, egyes jelenetekben a céghez végletekig hű ,,eszközként” funkcionál, ugyanakkor olykor kifejezetten empatikus jegyeket is felmutat, különösen Wendyvel kapcsolatban. Márpedig egy morális robot bevezetése igazán izgalmas színt hozna a sorozatba.
Remélhetőleg a folytatásban fokozatosan túlsúlyba kerülnek az ehhez hasonló kérdések – mert legyen bármennyire is látványos a sorozat és lendületes az akció, egyszerűen már túl sok hörgést, vicsorgást, vérengzést és savköpést láttunk ahhoz, hogy beérjük ennyivel. A xenomorf felbukkanása továbbra is hidegrázós élmény, de ahogy az Andor bebizonyította, hogy létezik Star Wars fénykardok, jedi lovagok és gigantikus űrcsaták nélkül is, úgy itt az ideje, hogy az Alien sem pusztán a zsigereinkre, hanem a gondolatainkra is hatást gyakoroljon. Ilyenformán a Föld túl későn készült. Legerősebb tulajdonságait elinflálja, hogy már túl sokszor láttunk hasonlót.
Az Alien-univerzumot a Földre szállítani több szempontból is rizikós döntés volt Hawleyék részéről. Egyrészt, némi zavart okoz, hogy megjelenésében Hawley ugyanazt a retrofuturista hangulatot idézi meg, amit a filmek (hatalmas, dobozszerű számítógépeken futó zöld feliratok, ezer meg egy gomb minden járművön, a 70-es évek sci-fi hangulatát megidéző produkciós design), ám a hősök direkt módon reflektálnak a mi világunkra, például Wendy és Joe folyamatosan idéznek a Jégkorszak-rajzfilmekből, amely önmagában is némiképp bizarr (hiszen ugyanannak a stúdiónak a terméke, mint ez a sorozat), de különösen azért problémás, mert a franchise hirtelen elveszti mitikus jellegét. Már nem egy alternatív világ elképzelt jövőjében járunk, hanem a sajátunkban, ez pedig egyelőre nem tűnik kifizetődő döntésnek.
Az Alien: Föld két évvel a Nyolcadik utas: a Halál eseményei előtt játszódik, amely számos kérdést vet fel. Ezek közül a legégetőbb: hogyan érheti a Nostromo legénységét meglepetésként a xenomorf létezése, ha két évvel korábban már komoly ámokfutást végzett a Földön. A későbbi epizódokban persze még magyarázatot adhatnak a kérdésre, mégis aggasztó előjel, mert könnyen előidézhet olyan logikai problémákat, amelyek akarva-akaratlanul az eredeti műveket is megkárosítják.
A logikai buktatók, a nyögvenyelős történetvezetés és a közepesen érdekes karakterek ellenére az Alien: Föld a Romulushoz hasonlóan inkább nevezhető előrelépésnek a korábbi próbálkozásokhoz képest. Látványvilága lenyűgöző, még a nagyköltségvetésű sorozatoknál is ritkán érezni ennyire precíz műgonddal megalkotott, mozifilmes hangulatot. Az elrettentő, tech-vállalatok által uralt jövőt felfestő világa elgondolkodtató kérdéseket vet fel, a xenomorf-akciók pedig továbbra is lendületesek és félelmetesek.
Félelemmel és várakozással vegyes érzésekkel várhatjuk hát a folytatást, mert az eddig felvezetett események alapján erre a sorozatra vagy formabontó, friss és merész vállalásként fogunk hivatkozni, vagy orbitális tévedésként. Az mindenesetre örömteli, hogy Noah Hawley és csapata ezúttal sem próbált biztonsági játékot előadni, így mindenképp érdemes esélyt adni nekik.
Az Alien: Föld elérhető a Disney+ kínálatában.
