Máriapócson elterjed a hír, hogy lehetőség van Németországba menni, egy tanyán dolgozni. A férfiak a kocsmában összedugják a fejüket, és még a vonakodó Fábián Andrást (Koncz Gábor) is meggyőzik, hogy vállalkozzon velük az egy éves vendégmunkára. A magyar parasztok feleségeikkel vonatra szállnak, és megérkeznek a sivár, szinte lakatlannak tűnő német vidékre. A birtok magyar intézője, Brainer rögtön figyelmezteti őket, hogy ne érdeklődjenek a közeli barakkok felől, ami persze egyből felkelti András érdeklődését. A Brainerrel való beszélgetésekből hamar világossá válik, hogy a magyar parasztok nem tudják, pontosan ki áll háborúban kivel, Hitler nevét csak hallomásból ismerik, azt viszont érzik, hogy valami nincs rendben a birtokon.
Forrás: Alapfilmek
A Magyarokhoz hasonlóan Fábri a Körhintában vagy a Dúvadban is nagyobb hangsúlyt fektetett a lelki élet, a parasztok érzelemvilágának megmutatására, mint a munka és a hétköznapok állandóságának megfigyelésére. A szerelmi dráma mellett a két korábbi filmben szintén felmerülnek fontos politikai kérdések, a téeszesítés, a parasztok új termelési formákhoz való viszonya. A konfliktusokban összeérnek a személyes és közösségi dimenziók, többek között épp a meggyőződésbeli ellentétek lehetetlenítik el a szerelmet.
Míg ezekben a történetekben a parasztok életmódjukat és földjeiket közvetlenül érintő változásokon keresztül szembesülnek egy történelmi helyzettel, a Magyarok szereplői a második világháborút érthetetlennek, nemzetközinek és fenyegetőnek látják, arról pedig alig van elképzelésük, hogy a világháború az ő életükön, falujukon, a védelmet és korlátoltságot jelentő izoláltságon is végigsöpör majd. A bensőséges megfigyelések és a történelmi kontextus épp a fokozatos eszmélés fájdalmában válnak elválaszthatatlanná, a legtöbb érzés, amit a máriapócsi parasztok megosztanak egymással, a látóterüket erőszakosan tágító élmények hatására fogalmazódik meg bennük.
A vendégmunkások jó barátok is egyben, harmonikusan mozognak együtt, sosem kérdőjelezik meg egymást és a belső ellentétek ellenére is mindig összezárnak. Vágyaiknak és félelmeiknek leginkább Fábián András ad hangot, mint ereje teljében lévő, határozott fellépésű férfi. Személyisége nem csak a barátai és a felesége számára vonzó, a magyar falu és a német birtok bolondja is hozzá kötődik a legjobban. András összetett személyisége ugyanis nem csak a durvaságot és a kérlelhetetlenséget hordozza magában, szeretetteljes és figyelmes is tud lenni, amit nem csak a felesége, de a gyengék felé is kimutat olykor.
Az érdekérvényesítésért tehát András felel, viszont azzal mindannyian tisztában vannak, hogy a birtok intézője és ura is veszélyes emberek, akiktől nem hogy kérni, de még kérdezni sem szerencsés. Az egész életében elnyomott és kizsákmányolt ember alázatával tűrik – a lehetőségekhez mérten mérsékelt – alárendeltséget, azzal pedig, ami a birtokon a termelés mellett folyik, csak nagyon lassan alakul ki valamiféle viszonyuk.
Az elejétől kezdve kíváncsisággal vegyes félelemmel figyelik, mi folyik távol, a barakkokban, értetlenül nézik, ahogy a kúria egyik termébe nőket és gyerekeket terelnek, vagy a szántóföld mellett a félholt francia hadifoglyok vonszolják magukat a munkatábor felé. Bizonytalanok, de érzik a gonoszságot és a torzságot, ezekben az ügyekben azonban nem szólalnak fel. Olyan igazságtalanságok ellen viszont, amelyeket értenek és átlátnak, amelyekért számonkérhető valamifajta személyes felelősség, András váratlan vehemenciával lép fel, ilyenkor barátai fogják vissza. Ezeket az igazságtalanságokat egymástól elválasztva élik meg, a kihasználtság egyes megnyilvánulásait tudatosítják, de nem konkrét élethelyzetüket illetően kapcsolják össze ezeket, hanem a magyarságot sújtó általános sorscsapások vonatkozásában.
Az előbb említett riasztó megfigyelések esetében amellett, hogy a társadalom ezen rétege hallgatásra volt kondicionálva, a nemtudás nyomasztó béklyója is közrejátszott némaságukban. Ezt a tájékozatlanságot a film sosem kritizálja nyíltan, és nem is társadalmi szinten problematizálja – Fábrit sokkal jobban érdekli, milyen terheket ró ez az egyénre. Fábián András nem csak akkor jön zavarba, amikor nem tudja megmondani pontosan, ki az a Hitler, de komolyan küszködik akkor is, amikor nem tudja megválaszolni felesége kérdését, hogy melyik tengerhez vitte el őket az intéző.
A tudatlansággal összefüggő tétlenséget tehát nem ítéli el dogmatikusan a Magyarok, inkább ábrázolja azt. Sokszor úgy tűnik, mintha a rendező és a szereplők nézőpontja egy lenne, a parasztok fojtott rálátását épp az közvetíti rendkívüli kifejezőerővel, hogy a film nem egészíti ki vagy ellenpontozza didaktikusan azt egy szélesebb képpel. Fábri árnyaltsága, gondolatébresztő gesztusai ugyanakkor így is világossá teszik, hogy a tudatlanság nem lehet felmentés egy olyan történelmi helyzetben, ahol mindenki számára kötelesség lett volna az emberiesség oldalára állni. Saját ítéletének nyomatékosítása helyett teret enged, hogy megéljük a helyzet konfliktusosságát, különösen Fábián András vívódásain keresztül, ugyanakkor eszközöket is ad, hogy mindezt kritikusan szemléljük. A legdirektebb ilyen jelenet, amikor Fábián elképzeli apját a fehérterror kiszolgálójaként, amint egy hintót és a hozzákötözött elítélteket hajtja, így kínozva halálig hat régi ismerősét, mert „Lenin-gyerekek” voltak. Ezzel a képsorral Fábri nem csak a Fábián család gyötrő örökségére reflektál, de a kiszolgáltatottság és a tétlen vagy tevőleges kiszolgálás összefüggésének tudatosításával egyetemes folytonosságot teremt története jelenideje és a múlt között.
A tudatlanság nem csak a tájékozottsággal kapcsolatban merül fel, a paraszti lét általános ábrázolásához is köthető. A Magyarok szinte teljesen mellőzi a mezőgazdasági munkafolyamatok sajátosságainak megfigyelését, amelyekben megmutatkozhatna a karakterek szakértelme, így a világ dolgaiban való járatlanságot látszólag nem ellensúlyozza semmilyen praktikus tudás.
Bár a hétköznapok monotonitását és a munka fortélyait nem követi nyomon, Fábri kiemeli a parasztok egyszerű megfigyeléseit, kerülve a népi bölcsességek negédes, bukolikus bemutatását. Ezt a gesztust a film működésmódja teszi igazán különlegessé.
A történetmesélés követi a magyarok, legfőképpen Fábián András perspektíváját. Koncz Gábor tiszta tekintetének tompaságába kíváncsiság keveredik. Amit lát, számára érthetetlen, számunkra viszont többletinformációt hordoz, ez a disszonancia adja a szereplők és a néző számára is a film feszítő kényelmetlenségét. A képeket a karakterek kíváncsisága motiválja, a tudatlanságuk korlátozza, de nézőként minden esetben az ő megfigyeléseiket követjük. Ezek rendszerint a háború körülményei, az erőviszonyok feltérképezésére irányulnak, ebben az összefüggésben pedig váratlanul megindítóan hatnak azok a benyomások, amelyek a mindennapi élet szépségéről szólnak.
Fábri ezzel a technikával a film csúcspontjává teszi a legegyszerűbb pillanatokat, drámai erővel mutatja meg a rutinba férkőző szépséget, így gazdagítva a szereplők érzelemvilágát. A Magyarok legkülönlegesebb jelenete, amikor egy nehéz éjszaka és egy dolgos nap után az asszonyok leheverednek a földeken. Fábián András az alvó feleségét nézi. Hazafelé tartva munka után beszélgetnek, énekelnek a szekéren, majd Szabó János megjegyzi: „Ez jó nap volt, ez a mai nap.” Egy másik jelenetben Gáspár Dániel (Molnár Tibor) fogalmazza meg ezeknek a megfigyeléseknek a jelentőségét. A beteges fiúval, Kondor Ábrissal (O. Szabó István) való beszélgetésben az őt vezető kíváncsiságról beszél: „Én mindig csodálkozom, hogy a napok milyen egyformák. Az ember élete meg mindennap más.”
A hétköznapok egyformaságát, kényszerű pragmatizmusát az ismeretlen fenyegetése álom- és emlékképek formájában töri meg. Ábris álma Németországban az emigráció különös tapasztalatát összegzi; egy kietlen erdőben a fák között bolyongva keresi a magyarokat. Fábián András saját emlékeiként idézi fel édesapja történeteit.
Leszámítva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység! (József Attila: Magyarok, 1924, részlet)
A Magyarok József Attila azonos című versének utolsó versszakával indul. Bár Fábri empátiával, sőt, szeretettel mutatja be a történet szereplőit, különös figyelmet tanúsítva egyéni nehézségeiknek, ez az idézet előrevetíti az ironikus hangvételt, amit a film is olykor megüt. A vendégmunkások a faluba visszatérve a kocsmában megkapják behívóikat, reggel onnan támolyognak el az állomásra, részegen énekelve a Szózatot.
A dolgok egyenes, egyszerű néven nevezésének kötelme feloldhatatlan feszültséget okoz, ha nem ismerjük ezeket a dolgokat, megnevezni sem tudjuk őket. Innen nézve, a bizonytalan formájú terület mellett didergő magyarokról egy másik vers jut eszembe.
Pilinszky János: Költemény
Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.
Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.(1973-1974)
A Magyarok december 23-tól elérhető a Filmión.
