Pestonji mintegy tizenöt éves filmrendezői és operatőri pályafutása alatt gyakorta használt Technicolort – és ha már egyszer egy Pestonji hommage-ról beszélünk, Sasanatieng a Technicolor egyetlen színárnyalatát sem spórolhatta ki e moziból. Kedvez is erősen a ma nézőinek, filmjének látványvilága giccsbe hajlóan impozáns: a digitálisan felturbózott színek vakítóan erősek, hangsúlyosak. Rikító rózsaszín, smaragdzöld, türkizkék és mályvaszín váltogatja egymást; a banditák ruházatának látta után már meg sem lepődünk a lehetetlen színű épületbelsőkön. Ehhez képest az Óz, a csodák csodája színvilága maga a hipóban pácolt fakultság.

És mégis, mi kerekedik ki az egészből a néző szemén kívül? Egy besorolhatatlan, excentrikus, egzotikus, felettébb mulatságos thai pastiche. Meg kell hagyni, miután elpereg a vizuális ötletekben és gegekben tobzódó, kirobbanó lendületű első fél óra, visszavált Sasanatieng hármasba, és ritkábban szórja a sziporkákat. De hogy az idézőjelekben gazdag poénokra, no meg a szemceruzával kihúzott bajuszú, felettébb mulatságosan (nagyon-nagyon gonoszul!) kacagó vértestvérre, Mahesuanra emlékezni fogunk, az hétszentség.