A felejtés borzalmára emlékeztet – A Szerelmem, Hirosima az HBO Maxon

Az HBO Max februári felhozatala vegyes. Ami tök jó. Akadnak a listán olyan nagyszerű filmek, mint a Traffic, a Minden jót, Leo Grande!, a Spencer, a Kisasszonyok, a Holtodiglan vagy a Tesó-tusa. Meg olyan fantasztikusan közepes dolgok, mint a legújabb Sikoly, a Jumanji: A következő szint és Az egészség ellenszere. Van a leosztásban persze jó pár kifejezetten rossz film is, de azokat hagyjuk.

A rokonszenves katyvaszból azonban egy név hatalmas erővel emelkedik ki. Alain Resnais. A francia új hullám legnagyobb kívülállójának, a filmtörténeti modernitás úttörő atyaúristenének három filmje is szerepel az HBO Max újdonságai között: az 1959-es Szerelmem, Hirosima, az 1963-es Muriel és a számunkra most kevésbé érdekes 1983-as Az élet kész regény. A legfontosabb természetesen a Szerelmem, Hirosima, Resnais első nagyjátékfilmje, minden idők egyik legmellőzöttebb alap- és mesterműve.

Túlzásnak hathat mellőzöttnek nevezni, elvégre a Szerelmem, Hirosima alapvetően változtatta meg azt, ahogy filmeket nézünk, ahogy filmekről gondolkodunk. Túlzásnak hat, mert a Szerelmem, Hirosimát – ahogy az azt követő 1961-es Tavaly Marienbadbant is – addig elemezte, rágta és gyűrte és forgatta ítészek sokasága, hogy abból a végére nem maradt semmi más, csak tananyag. Akár tetszik, akár nem, a Szerelmem, Hirosima nem vált ismert filmmé. Ellentétben sok más hasonlóan vaskos „művészfilmmel”, Resnais remeke közel sem gyakori beszédtéma, nem lett kultfilm, nem vetítik le egy-két évente a művészmozik, nem látunk senkit „hirosimás” pólóban, nem referál rá Quentin Tarantino, és még csak nem is parodizálják, noha bőven lehetne.

Szerelmem, Hirosima

Ezért fontos, hogy a Szerelmem, Hirosima most ott figyel a legfrissebb sztárságok és legnépszerűbb kasszarobbantó cuccok között, várva, hogy valaki, akinek ez sosem volt tananyag, merő kalandvágyból rákattintson két The Last of Us epizód között, mert miért is ne, hátha.

Az első tíz percben ki fog derülni, hogy ez a valaki mennyire bátor, mennyire nyitott, érdeklődő és kitartó. Mert ez nem „olyan” film. Ez „filmebb”, mondhatnánk. Amellett, hogy sajnos máshogy nehéz beszélni a Szerelmem, Hirosimáról, még igazunk is lenne. Mert hát, semmiféle „szokásos”, avagy „történetmesélős” közérthetőség nincs Resnais művében. Forma van, de az nagyon. Annyira nagyon, amennyire előtte soha. Resnais Sötétség és köd című holokauszt-rövidfilmjét és A múlt emlékezete című könyvtári dokumentumfilmjét leszámítva nincsenek igazi előképei. Mindeközben a mai napig eredeti és lenyűgözően újszerű.

Nehéz dolga van ezért annak, aki a Szerelmem, Hirosima cselekményét fel akarja mondani. Nem is biztos, hogy cselekménynek kellene hívni. Nem úgy cselekmény. Egy francia nő (Emmanuelle Riva) és egy japán férfi (Eiji Okada) egyéjszakás kalandjuk után beszélgetnek, emlékeznek, felednek, tehetetlenül vergődve valamiféle abszurd-egzisztenciális zsákutcában. A nő a világháborúban meghalt katonaszerelmére emlékezik, a férfi Hirosimára. A nő magánéleti traumája a férfi emlékeivé válik, a férfi városának történelembe égett villanásnyi elmúlására a nő akar emlékezni, a személyes és a kollektív borzalmak emlékei pedig egybefolynak, miként a múltbéli bombapusztítás sokkoló dokumentum- és archív felvételei összecsúsznak az emlékezés jelenének intim képeivel (ebből a film bemutatója után lett is némi botrány).

 

Az emlékek megosztásának, megélésének és megértésének illékony határai között elveszejtett hősök képtelen szituációját tovább torzítja a feledés: egymás karjaiba omolva rettegnek attól, hogy emlékeik nélkül saját identitásuk, saját történetük is a felejtésben ér véget.

Ha van tételmondata a Szerelmem, Hirosimának, akkor azt a férfi mondja ki: „Történeted örökké a felejtés borzalmára fog emlékeztetni”. Mekkora mondat ez. És csak egy a sok közül. Marguerite Duras ismétlődésekre és sulykolt kérdésekre épülő elbeszéléspusztító forgatókönyve – ami inkább egy prózavers – kerüli a tettek, a szereplők, az emlékek kontúrozott illusztrálását.

Resnais és Duras filmjét a fentiek okán valamiféle álomszerű rejtélyesség járja át. Ez az álomszerűség a szürrealizmus álomszerűsége. Ezért tűnhet úgy, mintha ki kellene csomóznunk a filmet. Pedig nem is annyira bonyolult. Resnais fogta a szereplők és emlékeik idősíkjait, egymásra pakolta és kivasalta azokat. Több síkból lett egy sík. Egy homogén idő van, nincs különbség múlt és nincs jelen közt, nincs hárfaciripeléssel jelzett flashback, nincsenek viszonyítási pontok. Ez a pillanat van. Az emlékezés és az emlékek (át)értelmezése ebben a megragadhatatlanságig szétfeszített, végtelen mostban történik. Ez a történés pedig maga a cselekmény. Mindez akkor – még a „papa mozijának” elbeszélésmódját lázadozva felbolygató új hullámban is – radikális húzás volt. Most is az.

Abban, hogy a Szerelmem, Hirosima nem olyan (vagy annyira?) rideg, műtárgyszerű és személytelen, mint Resnais rákövetkező – egyébiránt baromi jó – „emlékezőfilmjei”, nagy szerepe van annak, hogy a Szerelmem, Hirosimában még vannak emberi érzelmek, méghozzá jó nagyok. Ez a film még lobog, még szenvedélyes és meleg. A Szerelmem, Hirosima – Duras írásából és a színészek odaadó alakításából eredő – melodramatikus hangvétele emellett szépen ellenpontozza Sacha Vierny nem létező szögekből lőtt gyönyörű statikus képeinek komorságát, a Sötétség és ködben és A múlt emlékezetében látott sejtelmes lassúsággal osonó, kutakodó-kereső hosszú gépmozgások baljóslatát, valamint a kocsizásokkal feleselgető, Eisensteint és Abel Gance-t is meghaladó zseniális gyorsmontázsok üvöltésjellegét.

A Szerelmem, Hirosima rigorózusan kiszámolt, bravúros formanyelvi precizitása a Tavaly Marienbadbanban csak még tökéletesebb lett, noha az élvezhetőség és megfejthetőség kárára (ami nem feltétlenül baj). Az HBO Maxon is elérhető, jóval „újhullámosabb” és realistább Murielben viszont Resnais egyedi eszköztárával már csak a cselekményvezetés elbizonytalanítására koncentrál. A Murielben kizárólag beszélnek – ráadásul mennyit! – a múltról, de az képekben nem jelenik meg, igazán kibogozható pedig a röhejesen meddő, félbehagyott-megszakított süketelések, valamint a tudatosan bonyolított-homályosított karakterviszonyok miatt soha nem lesz. Csak nagyjából tudjuk, mi a helyzet a régi szerelmekkel, a soha nem látott címbéli lánnyal és a megállt órákkal, eladásra ítélt antikvitásokkal didaktikusan telepakolt lakásból apránként eltűnő, elmenekülő, elűzetett, elfelejtett alakokkal.

Muriel

A Szerelmem, Hirosima tisztább, érthetőbb, sodróbb és – bizony ám – szórakoztatóbb. Félreértés ne essék, ettől még elsőre terhelő élmény lesz mindenki számára. Másodszorra is. Nem csak érdemes ezért többször megnézni, hanem kell is. A filmkurzusok hallgatói kénytelenek, kaparják is tőle az arcukat rendesen – jelen sorok írója is kaparta –, aztán idővel vagy beleszeretnek, vagy többé bottal se piszkálnák meg.

A fontos kérdés most az, hogy az a fent említett valaki, akinek nem kellett szemeszterenként újranéznie, hogyan végzi majd? Mi esik le a Szerelmem, Hirosimából annak, aki bárminemű előismeret nélkül vág bele? Annyi feltehetően biztosan, hogy „ez filmművészet...”. Lehet a végén akár felkiáltójel is, ahogy jólesően csettentünk a nyelvünkkel: ez aztán filmművészet! Vagy kérdőjel, mint amikor Beavis és Butt-head nézik a U2 One című slágerének klipjét és értetlenül felteszik a húsbavágó kérdést: is this art?

Igen, az. Annyira ijesztően és dicsőségesen hatalmas filmművészet, hogy nem kárhoztatható senki azért, ha esetleg idejekorán sikonyálva elszalad előle a Sárkányok háza rejtekébe. Ezért nem lesz soha igazán ismert film. Csak elismert. Pedig lehetne mindkettő. Ahhoz, hogy a Szerelmem, Hirosima minél több emberhez eljusson, és hogy ne csak a felejtés borzalmára emlékeztessen, most megtörtént egy szükséges és üdvözlendő lépés.