Korántsem egyedi eset, sokkal inkább hétköznapi realitás, hogy az ember, hozzátartozója vagy barátja valamely daganatos betegség diagnózisával szembesül. Einspach Gábornak kevés szerencséje volt betegsége típusát illetően. Az orvosok nem szembesítették túlélési esélyeivel, de mint minden hasonló helyzetben lévő páciens, használta az internetet, és tájékozódott a sovány reménnyel kecsegtető statisztikákról. A film első, teltházas vetítésén az Uránia dísztermének közönsége nem csupán a filmet, de azt is ünnepelhette, hogy annak hőse – hiszen Dér Asia filmje Einspach-ból valódi hőst farag – a diagnózistól számított 5 éves CT idején minden statisztika dacára él és virul.

Nincs semmi rendkívüli abban sem, hogy egy alkotó a daganatos betegséggel folytatott küzdelem hétköznapjait rögzíti, de szerencsére a nagy elődök, mint Esterházy Péter, nem bénítják le és nem is befolyásolják a rendező Dér Asiát. A filmből kiviláglik készítőjének lankadatlan kíváncsisága és munkakedve, mellyel főszereplőjét galériáktól kórházi kezelésekig kíséri. Dér kamerája ott van, amikor Einspach, lenyűgöző parlamenti kilátását szemlélve újra munkába fog két kemoterápiás kezelés között, ott van, amikor hullafáradtan ágyba dől és lekattintja a villanyt, és ott van akkor is, amikor az éjszaka közepén csak hányni tud, vagy amikor már csak a görcs kínozza, de nincs olyan gyomortartalom, amit még fel bírna öklendezni.

A rák nem külön van bennem. A rák én vagyok" – írta Esterházy Péter a Hasnyálmirigynaplóban, a Nem halok meg pedig ékes bizonyítéka annak, hogy ahány páciens, annyi történet. Einspach ugyanis egy pillanatig sem azonosul betegségével, nem is igazán hiszi el azt, s talán ez segít neki a valóban emberfeletti küzdelmet véghez vinni. A filmnek kiemelt szereplője a férfi kezelőorvosa, Dr. Bodoky György onkológus, aki több jelenetben tesz tanúbizonyságot arról, milyen nagyszerűen tud kommunikálni páciensével: amikor döntő jelentőségű eredményeket kell közölni, időhúzás helyett azonnal mondja, amikor ünnepelni kell, szívből gratulál, de azt sem hagyja, hogy Einspach álomvilágba ringassa magát, tapintatosan emlékezteti rá, hogy a küzdelem nem itt ér véget.



És bár a filmben a beteget körülvevő barátok, családtagok, kísérők szép számmal felsorakoznak, az őt körülvevő egészségügyi ellátórendszer hiteles képének felvázolásával egyáltalán nem foglalkozik. A Nem halok meg még nem is jutott el a közönséghez, már a trailert megtalálták a következő kommenttel: „bízom benne, hogy nem csak azt mutatja be majd a film, hogyan győz le egy ilyen betegséget egy milliárdos, korlátlan anyagi és remek kapcsolati háttérrel ahhoz, hogy mindenből a legjobbat kapja, hanem azt is, hogy mi vár ilyenkor egy átlag biztosított magyarra plusz tíz-százmilliók nélkül a jelenlegi magyar közegészségügyben.” Márpedig, ha van olyan feladat, amit Dér filmje nem vállal magára, az a tágabb társadalmi-politikai kontextus felvázolása, sőt felvillantása, pedig tudjuk, hogy a rendező, ha kell, képes megtalálni a helyes egyensúlyt az aktuális közállapotok és az intim közelségből ábrázolt személyes küzdelem között, hiszen sikerrel teljesítette ezt a küldetést a Haragonics Sárával közösen készített Anyáim történetével.

A Nem halok meg olyannyira kizárja a közeg ábrázolását, hogy főszereplőjének – vélhetően persze a kommentelő által is megneszelt privilégiumok által – szobatársai sincsenek, legalábbis nem látjuk őt betegtársak között, nem találkozik a legéletszerűbb helyzetekkel, ilyen-olyan páciensekkel, az egészségügy szokásos rendszerhibáival, félresikerült mondataival. Kezelését, gyógyulását nem halogatja a világjárvány vagy a kapacitáshiány. Einspachnak ilyen értelemben szerencséje van. És persze még sok mindene, szociális hálója, családtagjai, magánápolója, vagyona, hogy Németország első számú rákklinikáján műttesse magát, kapcsolata, hogy azonnal a legjobb kezekbe kerüljön a Szent Lászlóban – bár utóbbiba belejátszik a sors keze is, eredetileg hasnyálmirigyrákban elhunyt édesanyja révén került kapcsolatba az osztállyal, amelynek később képeket is adományozott.

A film nem fest árnyalt – sőt, semmilyen – képet a hazai egészségügy helyzetéről, helyette egy minden szempontból makulátlan gyógyulástörténetet tár elénk. Nem kell hozzá daganatos betegségben érintettnek lenni, hogy szinte túlságosan is döccenőmentesnek érezzük ezt a történetet, pedig hiányérzetünk nem megalapozott, Dér nem ígér többet, mint amit meg is valósít. Helyenként mégsem érezzük teljesnek a képet. Ebben szerepe lehet annak, hogy a dokumentumfilm elején több kérdés is felvillan, majd a levegőben marad.

Az egyik a képek helye, szerepe Einspach világában, ez a téma rögtön a film elején exponálódik: a férfi képekkel foglalkozik, méghozzá többek közt az érték, az eredetiség és a műalkotások szabad szemmel nem látható rétegeinek témáin keresztül. S maga az egészségi állapot is a különböző képalkotó módszerek, felvételek térképén, a fent felsoroltakhoz hasonló minőségeken keresztül kerül mérlegre. Az ezekhez kapcsolódó allegória lehetőségét a film felveti, de nem fejti ki, ahogyan nem szól eleget a főhős és a film alkotóinak érezhetően összetett kapcsolatáról sem.

Einspach magát „tudatos betegnek” vallja, de nem csupán a betegséggel, magával a róla készülő filmmel kapcsolatban is tapasztalható aktív fellépése. Ahogyan a gyógyulással összefüggésben minden követ megmozgat, alternatív gyógymódot, pszichológust keres, a szakirodalmat szünet nélkül forgatja, úgy érdeklődik elhivatottan a róla készülő dokumentumfilm iránt, több jelenetben látjuk, ahogyan otthonában visszanézi a róla készült felvételeket. Hogy a filmezéshez, a róla forgató stábhoz bizalmi kapcsolat fűzi, nem kérdéses, hiszen sokszor elesett állapotában is közel engedi őket.

A film elején, egy kiállításmegnyitón az őt filmező Dérrel együtt egy ablakon lépnek át a teraszra: Einspach szinte csalogatja magával a kamerát. Ez a játékos, dialogizáló kapcsolat a film készítője és alanya között azonban nincs rendesen kibontva, bár helyenként bent maradnak kérdések a jelenetben, csak távolról érzékeljük, jóval többről van szó kérdező és interjúalany viszonyánál, ezt többek közt az a jelent is alátámasztja, ahol Dér a háttérből segít latolgatni, a friss eredményei miatt idegeskedő Einspach smst küldjön, vagy inkább telefonáljon Bodokynak.

A családi halmozódás témája csak a férfi édesanyja történetének révén szerepel a filmben, de a legdrámaibb kérdés, a következő generációnak való továbbörökítésé nem vetődik fel, legyenek bármilyen kedvesek, olykor üdítően humorosak azok a jelenetek, amelyek Einspach és fiai kapcsolatát térképezik fel. Ahogy sok más kérdés is megválaszolatlan marad, többek között, hogy mi történt a férfi és előző felesége között, ha már egyszer láttuk a „rákbuli” jelenetében a frissen különvált asszony megrendítő reakcióit, a pár ölelését, egymás iránti, megtört szeretetét.

Bár maradnak levegőben lógó kérdések, az szembetűnő, hogy Einspaché az utóbbi évek magyar filmjének egyik legkidolgozottabb és egyben legérdekesebb karaktere. A sikeres galériatulajdonos, műgyűjtő a budapesti művészeti világ egyik meghatározó szereplője kiváltságos helyzetben van. A film lazán, nem túlbeszélve, mégis számot ad arról, hogy mindezt saját erejéből érte el, kapcsolataiért, vagyonáért egy személyben felel, és nagy utat járt be, hogy mindezt magáénak tudhassa. Ahogyan reflektál is erre, olyannyira nagy utat, amire most akár az élete is rámehet.


Önismerete, betegségével kapcsolatos önvizsgálata pont odáig terjed – legalábbis ennyit mutat meg magából –, hogy saját nyughatatlanságát, a karrierjét, a sikerességét önerőből fenntartó folyamatos készültségi állapotot, túlzott aktivitást felismeri és foglalkozni kezd vele. A filmben nem hangzik el, hogy a páciens meggyógyult volna, de pontosan érezzük, hogy efelé tart, mint ahogyan azt is, hogy valószínűleg idáig ugyanaz az asszertív, energikus magatartás vitte el, mint aminek a túladagolása a betegséghez.

Valóban árnyalt karakter az övé: nem titkolja gyengeségeit, sőt, hiúságát, nárcizmusát sem, csillog a szeme, amikor vesz magának egy autót, és eltűnik a barátai életéből, amikor szerelmes lesz. Hogy az újrakezdés filmben megtalált lehetőségétől vagy mástól záródik-e be a történet végére, nehéz megítélni. Talán éppen azért, amit kezelőorvosa is feszeget, hogy a páciensek számára az egészséges társadalomba való visszatérés komoly feladat. De ahogy szép lassan visszatalál a betegség utáni életbe, elveszti mélységét, nyitottságát a figura. Nehéz elkapni ennek a történetnek a végét, ahogyan a benne szereplők is csak óvatosan próbálják kitapogatni, hogyan tovább, vagy hogy miként érdemes reflektálni a történtekre.

A 2022-es cannes-i fesztiválhoz kapcsolódó filmvásáron a Nem halok meg nyers vágata A Successful Man címmel szerepelt, és a film nem is szól többről, mint amit az angol nyelvű cím megfogalmazott. Egy kitartó, megállás nélkül megfeszített erővel dolgozó értelmiségi férfi portréja, aki optimizmussal, kisfiús naivitással, olykor cserfes mosollyal áll bele a gyógyulás kudarcosnak ígért folyamatába, és ugyanezzel a mindig megújuló erővel képes visszatérni a munka világába, újra és újra belebolondulni valakibe vagy zárkózott fiait szóra bírni. Dér Asia filmje erről az optimista karakterről, és nem másról szól – végtelen bizalommal.

A film ősszel kerül országos moziforgalmazásba a Mozinet jóvoltából.