Őszintén mondta a dokumentumfilmben, hogy nem jött közel hozzá a halál, erősítette meg a történet főszereplője, Einspach Gábor. „Megkérdeztem-e magamtól, hogy meg fogok-e halni? Számomra a kezelőorvosom, Dr. Bodoky György egy hiteles szakember, és ő soha nem mondta, hogy meg fogok halni kilenc vagy tizenkét hónap múlva. És ugyan még azt sem mondta soha, hogy meggyógyultam, de remélem, fogja.” Elmondása szerint valóban döntő jelentőségű volt, hogy az orvos soha nem mondta, meg fog halni, és a statisztikák is azt írták, van egy nagyon kicsi esély: „Az pedig nekem teljesen mindegy volt, milyen pici. Miért ne legyek én az egy abból a kettő-háromból? Ilyen szempontból nem szembesültem direkt a halállal.

Einspach Gábor éppen öt évvel ezelőtt kapta meg a hasnyálmirigyrákról szóló diagnózist, a betegséggel folytatott küzdelmét Dér Asia és stábja követte végig. Mi történik, amikor a halál leül az ember ágya szélére? Ha nagyon szeretünk élni, elkezdünk-e vele alkudozni? Elkezdünk-e valamilyen alkut ajánlani az életünkért cserébe? – hangzott a beszélgetés felütése a film kapcsán.

Fotó: Mozinet

Azért élni, hogy egészséges legyek, nem érdemes. Azért akarok egészséges lenni, hogy valamit csináljak. Az életkedv nem az egészség – az egészség kell ahhoz, hogy elérjem, amit el akarok élni. Amikor néztem a filmet, emlékeztem a saját betegségemre. Abban a pillanatban, amikor az orvos azt mondja, ez a bajod, olyan mintha egy más világba léptél volna. Olyan, mint egy kivándorlás, száműzetés. Nem csak egy más világba, de más tudatállapotba lép be az ember. Nem tudom, hogy én valaha visszajöttem-e abba a világba, ahonnan elindultam a betegségem előtt” – reagált Feldmár András a filmre, Einspach Gábor pedig elmondta, hogy a betegség utáni tudatállapot tényleg nem azonos a diagnózis előtti és a kezelés alatti tudatállapottal. A filmben többször elhangzik: az operációtól, magától a gyógyulástól valamilyen katarzist vár: „Az egy kérdés még mindig nekem, hogy ez eljött-e, és most már az is kérdés, hogy el kell-e jönnie, vagy pedig maga a folyamat az érdekes” – mondta.

Az első orvos, aki a betegségem kapcsán beszélt velem, azt mondta: te nem vagy beteg, te csak túl öreg vagy, száz évvel ezelőtt már halott lettél volna. Örülj neki” – mesélte Feldmár András, reflektálva arra, hogy Einspach Gábor még fiatal volt, amikor a betegséggel találkozott, ő maga pedig már idős korában lett beteg. Einspach – később elhunyt – édesanyjának évekkel korábban ugyanez volt a diagnózisa, és a férfit és testvérét már ekkor felkészítette az orvosuk, feltehetően lesz dolguk ezzel a betegséggel. „Ez biztos, hogy tudat alatt ott motoszkált bennem, és amikor megvolt a diagnózis, nem voltam felkészületlen. Nagy változás volt, de nem ért teljesen váratlanul.

Fotó: Mozinet

Hogy mi tartotta össze? Nagyon sokat segített a megtartó háló, a családja, gyerekei, barátai: „Ez egy kifeszített, megerősített kötélrendszer, ami megtartja az embert. És azt is hozzá kell tenni, nagyon sok energiát tettem abba, hogy ez a háló erős legyen.” Véleménye szerint nagyon rosszul és nehezen viszonyulnak sokan a rákhoz, a rákos betegekhez, még akkor is, ha a barátjuk, családtagjuk, nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel: „Nem tudunk mit kezdeni a halállal, ha közel jön. És akin láttam, hogy segítségre van szüksége ahhoz, hogy ott legyen a közelemben, neki próbáltam segítséget nyújtani.” Ugyanakkor hozzátette azt is, kevés energia van, amikor kezelés alatt áll az ember, amikor betegség van, és jól be kell tudni osztani – ahogyan a kemoterápiában is: hasson a méreg, de regenerálódjon a szervezet annyira, hogy a következőt is kibírja.

 Einspach beszélt arról is, nem tudta előre felmérni, mennyire szerencsés, hogy ilyen sokat volt mellette a kamera. Dér Asia és stábja több, mint 200 órát forgatott, „szerettek volna többet is, de én sem voltam mindig olyan állapotban, hogy odaengedjem a kamerát” – mesélte a forgatásról. „Hiába dokumentumfilm, ha kamera van az ember előtt, muszáj valamennyire viselkedni. És ez erőt ad valahogy, mégis csak összeszedem magam. Ez nem azt jelenti, hogy végig szerepet játszom, de visszahat. Mint ahogyan az is, ahogyan a konditeremben látom magam a tükörben edzés közben, látom, ahogyan egy kvázi egészséges ember küzd a súlyokkal, a felfele menéssel. Valóság, amit látunk a filmben, de mégis befolyásolja a valóságot, hogy ott van Asia, az operatőr, a hangmérnök” – emlékezett vissza.

A film missziója a tabut megérinteni, mert rossz a magyar társadalom hozzáállása ehhez a betegséghez, és ez nem feltétlenül van így Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában, erről sokat beszélgetett Einspach a filmben szereplő kezelőorvosával, Dr. Bodoky Györggyel is. „Előbb-utóbb mindenki érintett lesz, még sincs normális viszonyunk hozzá, mint ahogyan a halálhoz sincsen igazából normális viszonyunk, pedig törekedni kell rá, hiszen a halál is az élet része. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én ezt a betegséget végig egy élménynek tekintettem” – mondta.

A kórházban töltött időszakról szólva Einspach és Feldmár is kiemelte az önérvényesítés fontosságát, a témához kapcsolódóan Feldmár egy személyes anekdotával is előrukkolt: „Amikor prosztatarákkal diagnosztizáltak, akkor léptem át egy olyan világba, ahol még az identitásomat is elvesztettem. Rád adják azokat a zöld ingeket, amikből kilóg a segged, ott vagy tizenkét öregemberrel, azt sem tudod, kik ők. De az orvosokat, ápolókat nem érdekelte, hogy ki kicsoda, teljesen személytelen volt az egész.” Ők csak csöveket akartak bedugni a testébe, meg akarták nézni, hogy mi van benne. Feldmár ezt degradálónak érezte. Elhatározta, hogy ha már ott van, meg akarja tudni, van-e akarata, lehet-e itt is „válogatni”.

 

Fotó: Mozinet

Volt egy eset, amikor egy nővér nagyon gyengéden tette be a katétert, egyáltalán nem fájt, sőt, jó volt. Két hét múlva, amikor újra mennem kellett, egy óriási, izmos pasi jött ugyanerre a feladatra, mondom: várjon már egy pillanatra! A múltkor itt volt ez a nővér, találják meg, legyenek, szívesek, én őt szeretném. És hozták! Megkaptam! Úgyhogy akkor már nem éreztem olyan rosszul magam, mert ebben a diktatúrában, ami egy kórház, igenis lehet kérni dolgokat. Esetleg nem adják meg, de néha meg igen.”

Einspach Gábor a filmben ugyan nem szembesül ilyesfajta megpróbáltatásokkal, súlyos állapotba kerül, diagnózisa pedig nem kecsegtet jó kilátásokkal. Hogy milyen szakemberekre bízta a sorsát, hogyan alakult át az élete és szinte az összes emberi kapcsolata, végül hozott-e katarzist számára a gyógyulás folyamata, mindez kiderül Dér Asia dokumentumfilmjéből, mely ősszel érkezik a mozikba a Mozinet forgalmazásában.

A cikk a Mozinettel együttműködésben született.