2023. 11. 01. Kovács Kata

A feszültség, ha bent marad, rombolja az immunrendszert is

Orvos-Tóth Noémi és Einspach Gábor beszélgetése

Dér Asia dokumentumfilmje, a Nem halok meg a budapesti galériatulajdonos, műgyűjtő Einspach Gábor hasnyálmirigyrákkal folytatott küzdelmét kíséri végig a diagnózistól a sikeres gyógyulásig. A Mozinet premier előtti vetítése után Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológust, az Örökölt sors című kötet szerzőjét és Einspach Gábort, a film főszereplőjét kérdezte Veiszer Alinda.

Ahogyan a beszélgetésből kiderült, Orvos-Tóth pszichológusként elkísérte Einspachot a gyógyulás folyamatában, éppen emiatt csak általánosságokban fogalmazhatott a betegséggel kapcsolatban, a konkrét esetről nem beszélhetett. Azt azonban megtudtuk, hogy a páciens az Örökölt sors című kötete miatt kereste fel, ugyanis nála is fennáll a családi halmozódás esete. Nem sokkal a betegség felismerése előtt kezdett pszichoterápiára járni, és már több, mint öt éve dolgozik különböző szakemberekkel.

Az, hogy én pszichológusokkal kezdtem beszélgetni, a betegséggel összefüggő dolog volt. Előtte azt gondoltam, hogy nekem pszichésen semmilyen problémám nincs, hogy fantasztikus állapotban vagyok, és ha valakinek nincsen szüksége pszichológusra, akkor az én vagyok. Be kellett látnom, hogy ez rám nem igaz, sőt, feltehetően senkire sem. A pszichés, mentális egészségünkkel ugyanúgy kell foglalkozni, ahogy jó esetben sportolunk, a testünkkel foglalkozunk minden nap” – mondta.

Szubjektív, de hiteles narratíva

De hogyan állt össze a film? Mit jelentett a betegség állapotában a kamerák jelenléte és milyen érzés visszanézni az anyagot ennyi idő után? Einspach hangsúlyozta a dokumentumfilm szubjektivitását, hiszen bármennyire is róla szól, magáénak érzi, ez a narratíva mégis a film alkotóinak döntéseit, választásait tükrözi. „Több száz óra forgatott anyag van. Sok forgatott idő nem került be a filmbe, ez tehát ennek az öt évnek, vagy a filmben feldolgozott három-három és fél évnek egy narratívája, ami elejétől végéig hiteles, de mégis egy fajta olvasata ennek az időszaknak, van egy dramaturgiája, van egy rendezője, van egy vágója.

Nem halok meg / Fotó: Mozinet

A számoknál maradva: Einspach ötször látta a filmet, az első két-három alkalommal feszengett tőle, nehéz volt ilyen nagyban látni saját magát: „sok olyan dolog van benne, amit, az elején azt gondoltam, jobb lenne, ha nem látnánk, nehéz nézni magamat bizonyos helyzetekben, és nem feltétlenül a hányós részekre gondolok. De az utóbbi alkalommal már kifejezetten jó érzés volt megnézni.” A szakemberek és Einspach is egyetért abban, hogy a film megnézése, az események „újrajátszása”, a közönségtalálkozók, beszélgetések, a történtek sokszori felidézése segít a feldolgozásban.

Ahogyan maga a forgatás is előrevitte a küzdelemben: „Tényleg sokat segített, hiszen akármennyire természetes is egy idő után, hogy ott van egy rendező, egy operatőr, egy hangmérnök, és szűk területen együtt vagyunk, sokszor az autóban négyen, vagy a hálószobában, a nappaliban négyen, öten. Viselkedik az ember a kamera előtt, és viselkedtem én is, muszáj erőt mutatni, ha ott van más is. És ez visszahat.

Einspach ugyanakkor azt is kiemelte, a filmmel kapcsolatban gyakran hallható az a kritika, miért nem mutatja meg a halálfélelmet, miért nem jön annyira közel a halál benne. „Azért szerintem a szememben sokszor látszódik a rettegés, még ha ezt nehezen ismerem is be. Nem feltétlenül volt ott a stáb, amikor éjjel felébredtem, vagy amikor álmatlanul forgolódtam éjszakákon át” – mondta.

Kamerák körülötted, amikor éppen a legnagyobb traumát éled meg

Sajnálja-e, hogy nem volt vele a stáb, amikor az éjszaka közepén, halálfélelemben felriadt? Erre Einspach nemmel válaszol, de hozzáteszi, elkérte a stábtól a teljes, vágatlan anyagot, mert egyszer, ha sok ideje lesz, szeretné visszanézni. „Annak örülnék a legjobban, ha mindenkinek az élete, filmje folyamatosan forogna, és bármit vissza lehetne nézni belőle. Ez szerintem fantasztikus lenne, mert elfelejtjük a dolgokat, nincsen rálátásunk a saját életünkre, a saját döntéseinkre, a viselkedésünkre. Ilyen szempontból sajnálok minden egyes pillanatot, ami nincs megörökítve.” Azt is elmondta, hogy nem húzott határt a forgatás, a vágási folyamat során, nem kért olyat, hogy valamit szedjenek ki, és elmondása szerint ez nem is az ő döntése volt, hanem az alkotóké.



Veiszer szerint filozófiai dilemma, hogy amint egy kamera rögzít egy helyzetet, az a helyzet már nem ugyanaz, mintha nem lenne ott kamera, hiszen önkéntelenül is reagálunk. Ennek kapcsán tette fel a kérdést, Einspach hogy érzi, a stáb jelenléte mennyit változtatott a viselkedésén. „A kemoterápia, főleg az utolsó időszakban, sok mindent felülírt” – válaszolta Einspach. „Amikor tényleg nagyon rosszul voltam, akkor nehezen tudtam volna viselkedni. Akkor az mindent elnyomott. Ráadásul Asia és a stáb annyira intelligensen és a háttérben maradva forgattak, annyira jó volt ez a dinamika, hogy sok esetben egyáltalán nem vettem észre, nem éreztem, hogy ők ott vannak, de nyilván nem is voltak velem a nap 24 órájában.”

A titok nem jó

Vajon a traumák – legyen az történelmi vagy egyéni trauma – kapcsán mi a helyes megküzdési stratégia? Veiszer szerint ez két szélsőség között mozog: az egyik azt mondja, hogy beszélek róla, mert az segít nekem, a másik pedig teljesen eltemeti magában és egy szót sem szól. Mit mond a pszichológia, létezik helyes stratégia, vagy ez teljesen személyfüggő? – tette fel a kérdést. „Az elhallgatás biztos, hogy nem tesz jót senkinek” – mondja Orvos-Tóth.

Miközben elhallgatsz, nem csak az történik, hogy a tényekről nem beszélsz, hanem az érzelmeidet is valahogy el kell titkolni, hiszen azokról sem tudsz beszélni. Ezt pedig úgy hívják, hogy elfojtás. És amikor elfojtás van, az egy idő után megbosszulja magát, hiszen maga a feszültség már eleve azáltal keletkezik, hogy egy nagyon nehéz élethelyzettel szembesülsz. Ha ezt nem tudod megosztani, nem tudod kirakni, nincs segítséged, aki veled együtt elhordozná, legalább egy részét, az nagyon nehéz. A feszültség, ha bent marad, az nyilván rombolja az immunrendszert is. Tehát hosszú távon a titok nem jó.



A filmet nézve láthatjuk, Einspach milyen sok emberrel osztja meg, ami vele történik – nem csak barátokkal, ismerősökkel, de a stábbal és végső soron a nézővel is. „Azt gondolom, hogy ebben valahol belül mélyen mégis van egy elrejtés, illetve az, hogy nem akarod komolyan venni a problémát. Ezt rosszul érzem?” – tette fel a kérdést Veiszer. Einspach számára ez nagy váltás volt. A diagnózis előtt volt egy magánéleti krízise, arról is nagyon könnyen és szívesen beszélt, viszont ez nem volt rá jellemző korábban.

Sokkal könnyebb volt attól, hogy elkezdtem beszélni, és elkezdtem mutatni a dolgokat, amik bennem vannak, a betegséggel kapcsolatban is sokkal könnyebb volt beszélni. Sokkal könnyebb volt megosztani a családommal, a barátaimmal, megpróbálni bevonni őket, megpróbálni segíteni nekik abban, hogy valamiféle viszonyuk legyen ehhez a betegséghez, ebbe sok energiát raktam. Ennek nagyon fontos része volt, hogy igyekeztem elmondani és megmutatni mindent, ami bennem volt és valahol a film is ennek az eredménye. Persze, ehhez kellett egy szerencsés összetalálkozás a rendezővel is” – mondta.


Valóságból játék

A legújabb terápiás módszerek közé tartozik a gamification, amikor elkezdjük a gyógyítási folyamatot egyfajta játékként felfogni – avatta be a nézőket Orvos-Tóth. A szakember szerint maga a filmforgatás is erre a módszerre emlékeztet, mert a betegséggel való küzdelem közben lehetőség nyílik kilépni a helyzetből, valami mást csinálni, aminek van összetartó ereje is, a beteg nyilván erősebben tartja magát, mint, ha senki nem lenne ott vele.

Igazságtalan lenne, ha most kiderülne, hogy van áttétem” – mondja Einspach a filmben. Veiszer fejben úgy folytatta a mondatot: hiszen annyit küzdöttem, annyiszor volt rossz, mindent megtettem, most tényleg nem érhet baj. Einspach megerősíti, tényleg nagyon küzdelmes nyolc hónap volt, és van, aki sokkal hosszabb, még durvább küzdelmet csinál végig, legalább akkora erőfeszítéssel, vagy nagyobbal, a végén mégis rossz eredményt kap. Szerinte a nagy sokk nem is feltétlenül az, amikor hosszú küzdelem után azt mutatja a CT vagy az operáció, hogy mégis sok áttét van, és nagyon kicsi az esély a túlélésre, hanem, amikor az ember a diagnózist először megkapja, és felteszi a kérdést magának: miért pont én?

Szerinte nagyon sok minden dől el itt, sok múlik azon, hogy az ember milyen stratégiát választ. Ő maga hisz abban, hogy bármiféle betegségnél sok dől el fejben, így őszintén feltette magának azt a kérdést, miért éppen vele történik mindez. „A genetika egy a sok válaszból, de ott van az életmód, a lelki alkat, a stresszre való reagálás, a párkapcsolatában való létezés, a családhoz való viszony, sorolhatnám ezeket.

Ezt Orvos-Tóth is megerősítette, amikor azt mondta, a rákbetegségeknek cirkulális oksága van, illetve kiemelte, hogy ez egy multikauzális betegség. Einspach a diagnózis pillanatától igyekezett ezt a sokféle okságot feltérképezni, összerakni azokat a dolgokat, amelyek miatt viszonylag fiatalon, 50 évesen oda jutott, hogy hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála: “Azt gondolom, ha azonnal elkezdünk változtatni, és nem akarunk várni arra, hogy előbb meggyógyuljunk, hogy az utolsó kezelés is lemenjen, és ha nem azt akarjuk, hogy minden ugyanolyan legyen, mint előtte, hanem azonnal elkezdjük a változtatást, akkor egy kicsivel nagyobb esély van meggyógyulni, mint, ha ezekre a kérdésekre nem keresünk válaszokat.

A Nem halok meg 2024. január 4-től látható a mozikban.

A cikk a Mozinettel együttműködésben született.

Még több magazin

magazin

Nem mindig jó, ha győz a megalománia

Kritika a Megalopolis című filmről

Az idei cannes-i fesztivál egyik legjobban várt versenyfilmje volt a Megalopolis, ami Francis Ford Coppola személye, valamint az évtizedek óta…

tovább

magazin

Nem baj, ha zaklat, legalább figyel rám

Kritika a Szarvasbébi című sorozatról

Áprilisban debütált a Netflixen a Szarvasbébi című minisorozat, amely egy humorista és zaklatója kapcsolatát követi végig. Az egyszerű alaphelyzet…

tovább

Lefkovicsék gyászolnak

Breier Ádám első nagyjátékfilmje egyszerre nevetett és ríkat meg, miközben egy sokak számára ismeretlen világba kalauzol el. Ha csak egy kellemes vasárnap délutáni családi dramedy lenne, akkor is szeretnénk, de a Lefkovicsék gyászolnak ennél sokkal többet ad és fontos űrt tölt be a magyar filmek között.

Filmhu podcast #87: Szabó Kimmel Tamás

Filmhu podcast #86: Breier Ádám

Három pasi és a nagy córesz – végre láthatóvá válik a 21. századi magyar zsidó sors

a teljes dosszié

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Nők, akik áttörték az üvegplafont, és rendezőkké tudtak válni a sokáig férfiak uralta magyar filmszakmában. Honnan jöttek ezek az úttörő nők? Hogyan jutottak el az első filmjükig? És hogyan folytatódott a pályájuk? Szederkényi Olga exkluzív portrésorozata a kezdetektől a rendszerváltásig új megvilágításba helyezve vizsgálja a magyar filmtörténetet.

Dr. Balázs Mária, aki öt percig gondolkodhatott, hogy lesz-e ő az első magyar filmrendezőnő

Filmhu podcast #88: Szederkényi Olga és a magyar filmrendezőnők

Riedl Klára, a filmrendezőnő, aki “magyar népi filmmel” futott be 1939-ben

a teljes dosszié
 
hirdetés
 
hirdetés
 
Elmondom a következő életemben, ha mindketten macskák leszünk.

Vanília égbolt

Oszd meg! Az összes idézet