- Miért ezt a filmet csináltad meg, mi izgatott benne?

Már a nyolcvanas évek eleje óta járok a Vajdaságba, mert izgatott annak a világnak a magyarországitól jelentősen különböző, példaadóan progresszív művészeti élete. Ott műfaji határok nélkül szervült egymással az irodalom, a képzőművészet, a zene és a tánc, amely rendkívül rokonszenvesnek tűnt, és ezen szemlélet jelentős nyomokat hagyott későbbi szervezői munkáimon (MEDIWAVE, Bilibáncs, Bakonyalji vigasságok, stb.). Először főleg Újvidékre jártunk. Az ottani Magyar Telep volt a szellemi központ. Ott lakott Tolnai Ottó, Balázs Attila, Sziveri János, Bicskei Zoltán és a többiek, akik közül ma már senki sem él ott. A Telep kiüresedett, a háborúk és a zaklatások (kulturperek – Új Symphosion, katonaság) következményeként a többség Szabadka és környékére, vagy Magyarországra költözött. Ezen zaklatott, ma már tudni, jelentékeny történelmi időszakot örökítette meg a közel hét év forgatott anyagait tömörítő “Valahol Közép-Európában” /1993/ című, Grencsó István muzsikus-fotográfussal közös filmünk.

Jelen film – A flamingó térde – rendhagyó portré a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb alkotójáról, Tolnai Ottó költőről, íróról, drámaíróról, műfordítóról, aki e kör összefogó szellemi vezéregyénisége volt, aki a nyolcvanas években az újvidéki Virág utcában lakott. Jelenleg Palicson él, a tóhoz közeli Pionirska utcában. 1996 óta járunk hozzá – Villányi László költővel, a Műhely folyóirat főszerkesztőjével - e film elkészítésének szándékával, abbéli igénnyel, hogy ne direktben, hanem írásaiban szereplő figurákon, helyszíneken keresztül mutassuk be művészetének gyökereit. Így forgattunk otthonában, a Homokvárban, Szabadkán, Palicson, szülővárosában, Ó-Kanizsán, a tanyán és az Adrián. Megörökítettük találkozásait, beszélgetéseit a ludasi túrósbácsival, a szabadkai porcelángyűjtővel, a szomszéd házaspárral (akik azóta sajnos meghaltak), a tanyasi emberekkel (sajnos ketten már közülük sem élnek), a kanizsai vasgyári munkásokkal és az ablakából reggelente a tengert figyelő nyolcvanéves nőcsábásszal. Ebben a folyamatban Tolnai Ottó néha színész, néha beszélgetőtárs, néha narrátor. Ezért a film rendhagyó, hol költői, hol pedig egyszerűen dokumentarista, mint az élet, amely körülvett bennünket.

Szeretem hosszasan, több éven át körüljárni az engem érdeklő problémákat, jelenségeket. Felvetődött, hogy e film is folytatódik (a végtelen film fogalma izgat bennünket), de azt természetesen nem tudjuk, hogy miként és mikor teremtődik meg képi lenyomata.

- Hogyan állt össze a stáb és a film anyagi háttere?

A stáb két főt jelentett: Villányi Lászlót, mint szerkesztőt és Hartyándi Jenőt, mint operatőrt. Az utómunkában természetesen már többen részt vettek.

A anyagi hátteret a Magyar Történelmi Filmalapítványtól, 1996-ban elnyert 1mFt-os támogatás – köszönet, hogy kivárták a film elkészültét, ha nem is nagyon bíztak benne -, valamint saját pénztárcánk biztosította. A több mint 10 forgatási alkalom – Bácskától Dalmáciáig – piaci árát nem érdemes firtatni.

- Mi tette emlékezetessé a forgatást?:

A forgatás alatt mindvégig érzékeltük a jugoszláviai háborúk nyomasztó hangulatát. Furcsa módon szétlőtt házakat, településeket már a háború után, a tenger felé láttunk. A fenyegetettség közepette ugyanakkor megélhettünk, rögzíthettünk kis idilleket Tolnai Ottóék teraszán, s a felsorolt helyszíneken. A dalmát tengerparton felfedezett “kanizsai Casanova” pedig egy új film lehetőségét villantotta fel. A filmben több derűs anekdota is elhangzik, nehéz lenne közülük választani, így inkább azt ajánlom, mindenki hallgassa meg magától a szereplőtől.

Hartyándi Jenő
(kiegészítette, pontosította: Villányi László)