Újra mozikban az 1978-as koncertfilm, amelyben a Neil Young orrszőrére ragadt kokaingalacsint kockáról kockára ki kellett takarni. Az eredmény a groteszk tökéletlensége miatt vicces hatást kelt, de még így is ez volt a legjobb megoldás, ugyanis Young ki akarta vágatni a Nagy Fehér Fika minden egyes képét. A filmet rendező Martin Scorsese viszont – mondván, hogy az baromira rock and roll – hozzá sem nyúlt volna az impozánsan csüngő kokszpölönchöz. Akad néhány hasonlóan meredek történet Az utolsó valcer forgatásáról, amelyeknek – az imént említett esettel együtt – ennek a szövegnek a vége felé lenne a helye. De ha a The Band monumentális búcsúkoncertjéről készült filmjét Scorsese nyithatta a zenekar legutolsó számával, akkor engedtessék már meg ennyi.
Kibújni az árnyékból és belefáradni
Szóval, The Band. A Ronnie Hawkins rockabilly legenda mögött kezdő együttes (a The Hawks nevet Hawkins aggatta rájuk) tagjai egytől egyig fantasztikus tehetségek voltak, igazán híresek azonban a villanygitáros korszakát élő Bob Dylan zenekaraként lettek. Két ekkora ikon árnyékából nem nehéz kibújni: aki Hawkinst és Dylant bírta, az bírta a muzsikusaikat is. Saját nevük nem volt, ők voltak „a banda”, akik eljátszották a nagy nevek nagy dalait.
A The Band 1968-ban lett The Band, miután otthagyták Dylant és elkezdték saját útjukat járni. Ez a saját út azonban annyira azért mégsem volt saját. Írtak ugyan egy rakás eredeti dalt, koncertrepertoárjuk jelentős hányadát mégis feldolgozások tették ki, közben pedig annyiszor léptek fel a ’60-as és ’70-es évek legismertebb country, blues, soul, rock és popelőadóival, ahányszor nem szégyelltek.
Nem ők keverték elsőként zenéjükben a rhythm and blues, americana, folk és jazz és rock elemeket, mindössze annyira jól csinálták, amit csináltak, hogy azt akár nagyhatásúnak is lehet nevezni. Rockzenei forradalmat ugyanakkor nem indítottak el. Hajlamosak vagyunk esetükben úgy tenni, mintha valamiféle megkerülhetetlen könnyűzenei mérföldkőről lenne szó, de ez valószínűleg épp Az utolsó valcer miatt van így. Ha tetszik, ha nem, a film kontextusán kívül nem is nagyon beszélünk róluk. Nem mondjuk azt egy dalra sem, hogy „the bandes”. Mégsem lehet hozzájuk hasonlót említeni, kortárs megfelelőjük sincs.
Nyolc évig bírták. Enyhe túlzással ennyi ideig voltak úton, darálták maratoni hosszúságú, kábszerektől és alkoholtól tüzelt fellépéseiket, hogy aztán végül megtörve, kibukva, elfásulva szögre akaszthassák azt a rohadt turnébuszt. Rick Danko, Garth Hudson, Richard Manuel, Robbie Robertson és Levon Helm (négy kanadai és egy amerikai) besokalltak az út porától, ezért – a The Beatles példáját követve – úgy döntöttek, hogy inkább csak lemezeket írnak, és stúdiózenekarrá válnak.
Elfogyott kétszáz pulyka és meghalt a rock
Utolsó koncertjüket 1976. november 25-én tartották. A dátum jelképességét valamilyen oknál fogva nem szokás kidomborítani, pedig ekkoriban nem csupán a The Band adta fel, hanem – rég volt már az a Woodstock – az egyre inkább ugyanazokat a köröket futó, egyre püffedtebbé és nagyzolóbbá és távolibbá vált rock is. A The Band szétpromózott exkluzív hálaadásnapi hattyúdalának grandiózus körítését például aligha lehetett akkoriban überelni.
A böszme kristálycsillárral és tekintélyt parancsoló operaszínházi díszfüggönyökkel felpimpelt San Francisco-i Winterlandet megtöltő ötezer nézőtől az átlagos jegyárak sokszorosát kérték el a több mint négyórás koncertért (25 dollárt), amelyet egy keringőzős, frakkos-cilinderes pulykavacsora nyitott (elfogyott kétszáz madár és közel ötszáz kiló krumpli), majd egy sokórásra nyúló, zenészcelebektől roskadozó bál zárt.
Mindeközben „odakint” a valóságtól kevésbé elszakadtak épphogy csak elkezdték oldalba hugyozni a rendszert olyan újkeletű fiúbandák nótáit dúdolva, mint például a Sham 69, a Buzzcocks, a Dead Boys, a UK Subs, és persze a Ramones, a Sex Pistols, a The Damned meg a The Clash, a rockzene kellemetlen fehérségére rávilágító punk-triumvirátusról – Death, Pure Hell, Bad Brains – nem is beszélve. Scorsese erre ugyan konkrétan nem világít rá Az utolsó valcerban, istenhozzádjának hangvételében mégis van valami gyászos, melankolikus, réveteg ambivalencia.
A sötét gúnyákba bújt, csapzott-szőrös, kornyadt főszereplők mintha tudomást sem vennének a köréjük emelt drága díszletek fényűzéséről. Jól játszák el slágereiket, de előadásuk néha gépiesnek, unalomig bejáratottnak, személytelennek hat. Kimerült, kiábrándult országúti harcosok, akiket rútul megvámolt a rengeteg megtett mérföld, a még több kábó és a kényszerű összezártság. Elfáradt melósok, akik alig várják, hogy kukába toszhassák munkakönyvüket. Fáradtságukat mégsem rejtik véka alá. Ők legalább túlélték, nem úgy, mint megannyi pályatársuk. Az utolsó valcer a túlélőket az utolsó utáni pillanatban meneszti mennybe. Mint egy temetés New Orleansban: valaminek vége van, de csüggedni nem kell, legyen inkább tánc.
Az illúziót romboló tekintetek
Óriási a különbség Az utolsó valcer és az olyan parttalan önmisztifikálásba és önfényezésbe fulladt rockumentary-filmek között, mint amiket például a Creedence Clearwater Revival, a T. Rex, Elvis Presley, Alice Cooper, a Led Zeppelin, a Thin Lizzy vagy a Gimme Shelter altamonti horrorja után hevenyen mosakodó Rolling Stones – akiknek később Scorsese is csinált egy giccses felszopófilmet – dobott akkoriban piacra.
Ellentétben a mezei koncertfilmekkel – amelyek jelentős többsége egyszerű PR-termék –, a Gimme Shelter és Az utolsó valcer azért tud a mai napig nyomot hagyni, mert többről szólnak, mint a zene, mint az adott koncert, sőt, többről a jelentős önhittséggel megvert fellépőknél is. Míg a Gimme Shelter – a műfaj egyik legjobbjaként – egyik pillanatról a másikra fojtotta vérbe a hippiévtized naiv ideáit, Az utolsó valcer – szintén a műfaj egyik legjobbjaként – mélabús elégiaként lassan húzza rá a szemfedelet a saját maguk tükörképétől elalélt gitárhősök korszakára. A Gimme Shelter gyomorszájba rúg, Az utolsó valcer illúziórombolása árnyaltabb.
A langymeleg aranysárga fényben fürdetett és már-már rigorózus precizitással komponált koncertfelvételek színpadiasságát Scorsese sokat mondóan ellentétezi a zenekar tagjainak – tegyük fel, hogy – őszinte interjúival. Szűken keretezett közelképeiken arcuk többet mond szavaiknál.
Sztorizgatnak, bölcselkednek, persze, kell az ilyesmi egy koncertfilmbe. De közben tekintetükből nem lehet kiolvasni, hogy mindaz, amit hátra hagytak, amin túl vannak, megérte volna ezt a rongyrázó nosztalgikus csim-bum cirkuszt. A reményt is feleslegesen keressük a kaotikus turnék emlékein merengő szétcuccolt-bekúrt bandatagok beszélőfejes betéteiben. Amúgy meg milyen rockkoncertfilm az, amelyben a rockzenészek még a groupie-kra is fájdalmas arckifejezéssel emlékeznek vissza?
Egy csík, aztán action
Az biztos, hogy páratlan. Köszönhetően Scorsesének, akit Jonathan Taplin turnémenedzser és a film ötletével előálló Robbie Robertson a rockslágerekkel bőségesen megszórt Aljas utcák láttán választott ki, mindössze hat héttel a koncert előtt. De közrejátszhatott az is, hogy Scorsese a pályafutását Woodstockban kezdte, kamerával a vállán rohangálva a virággyermekek között. A rockzene klasszikusaiból mai napig kiábrándulni képtelen Scorsese egyébiránt azért fogadta el a felkérést, mert a koncerten Van Morrison is fellépett.
Felszippantott hát egy méretes csíkot és munkához látott. Későbbi díszletesével (Boris Levens) és operatőrével (Michael Chapman) részletes storyboardot és a fellépők karakteréhez illeszkedő egyéni világításterveket készített minden dalhoz, a nézőtérre betonozott egy fix kamerát (tényleg, szó szerint), a nem fixeket pedig többek között olyan mesterek kezébe adta, mint Zsigmond Vilmos és Kovács László. Aztán action.
Felvillan az „EZT A FILMET HANGOSAN KELL LEJÁTSZANI!” felirat és egyből megbizsergünk, mert elég ennyi ahhoz, hogy tudjuk: most aztán jön a nagybetűs rock and roll. És az valóban jön. A gatyánk le van rockolva, tátjuk a szánkat, mintha ott lettünk volna, karnyújtásnyira a zenészektől, a vastapsoló és üvöltő nézők között, akiket Scorsese éppen ezért Az utolsó valcer végéig nem is mutat (a Woodstock-film után a közönségfelvételek úgyis értelmüket vesztették).
A koncerten ötven (50!) szerzemény hangzott el (a versmondásokat és jameléseket is számolva), ezt a nevetségesen nagy számot Scorsese szerencsére elosztotta kettővel. Ez még így is kicsit sok a jóból, de nehéz elunni a műsort, mivel a felvételek gyönyörűek (koncertfilmhez képest kevés a totálkép, a vágás, és sok a finom gépmozgásos átkeretezés), a rendező pedig jól válogatott-szerkesztett.
A végtelenbe és tovább a stúdióba
Az utolsó valcer a visszatapsot és a sztárparádés örömzenélést (amit Scorsese hála istennek kivágott) követő búcsúdallal indít (Don’t Do It, Marvin Gaye). Ez elsőre modoros húzásnak tűnik, ahogy azonban Az utolsó valcer Bob Dylan I Shall Be Released című remekével befejeződik (a dalba a semmiből előbukkanó Ringo Starr érthetetlen módon belekontárkodhatott), nyilvánvalóvá válik Scorsese célja. Filmje ezzel a szimbolikus gesztussal az utolsó koncert véget nem érő mementójává válik. Nem mintha Az utolsó valcert bárki – sem a néző, sem Scorsese, az együttes meg aztán végképp – a végtelenségig akarná nézni, de azért csecse kis truváj ez, ami talán még szépít is a koncert után viszonylag gyorsan széthullott The Band örökségén.
A The Band amúgy szuperül eljátssza az olyan örökzöldeket, mint az Up the Cripple Creek, az Endless Highway, vagy a The Night They Drove Old Dixie Down folkdal-feldolgozása. Abban pedig van valami hátborzongatóan hatásos, ahogy az utóbbi dalban Scorsese csak a dobolás közben szívét kiéneklő Helm arcára figyel és nem vág bele (mármint a jelenetbe). Az némileg mégis visszás, hogy legnagyobb slágerüket (és még egy számot) a filmben nem élő verzióban láthatjuk-hallhatjuk.
Mivel Scorsese nem volt elégedett azzal, amit a koncerten filmezett, ezért a The Band 1968-as Music from the Big Pink című kultlemezén található – és a Szelíd motorosokban is felcsendülő - The Weightet inkább újra felvették egy profi stúdióban. Scorsese kreatívan és stílusosan rögzítette ezt a kamuélő „fellépést” (amin ráadásul Mavis Staple is dalol egy óriásit), amely a szabadabb kameramozgások és változatosabb színkezelés ellenére sem lóg ki túlságosan a koncertdalok sorából. Itt kell megemlíteni, hogy a zenekarból egyedül Helmet nem kellett utólag, a keverőpulton újrahangolni.
És akkor legyen már szó a húzónevekről is. Azokról, akiket korábban a The Band háttérzenészként „szolgált”. Azokról – milyen szomorkás irónia –, akik mögé a film főhősei most is szerényen és alázatosan elbújnak. Azokról, akik miatt a legtöbben újranézik a filmet, és akiket a The Band nem egyszer lejátszik a színpadról.
Többek között olyan előadók adják egymásnak itt a kilincset (nem a koncert eredeti sorrendjében), mint a már említett Ronnie Hawkins, Dr. John jazz-funk hérosz, Neil Young és a cenzúrázott orra, a Winterlandet rommá éneklő Joni Mitchell, a túl sok vizet nem zavaró Eric Clapton, a részegen tomboló Van Morrison (a bömbölő fúvósokkal megtámogatott Caravan a koncert csúcspontja), vagy épp Neil Diamond, Muddy Waters és persze Bob Dylan. Az utóbbi hármasról van néhány imádni való forgatási anekdota, amelyek kitűnően világítanak rá arra, hogy mennyire lehetett pokoli tető alá hozni a filmet, és hogy miként működik a világűrből is szabad szemmel látható zenészegó.
Kovács László nélkül nincs Muddy Waters
Muddy Waters kisujjból kirázott parádés fellépése több okból kifolyólag is majdnem kimaradt a filmből. Miután ugyanis Scorsese közölte a zenekarral és Az utolsó valcert pénzelő producerekkel – köztük Robertsonnal –, hogy a film valószínűleg túl hosszú lesz, ezért valakit ki kell majd hagyni, Robertson egyből rávágta, hogy viszlát Muddy. Ezzel Robertson vastagon felcseszte Helm agyát – megjegyzendő: joggal –, mert míg a zenekar dolgozott együtt az öreg bluespápával (az 1975-ös The Muddy Waters Woodstock Albumon), addig Neil Diamonddal soha.
A fellépők közé sehogy sem illeszkedő Diamondot Robertson azért szuszakolta be a műsorba, mert reklámozni akarta a rocksztár Beautiful Noise című lemezét, amelynek ő volt a producere, és amelyen egy közösen írt daluk – Az utolsó valcerben hallható Dry Your Eyes – is szerepel. Helm egy „ki a csöcs az a Neil Diamond” felkiáltás után megfenyegette Robertsont, hogy ha kivágatja Waterst, akkor egyrészt nem fog színpadra állni, másrészt pedig szétrúgja a zrityóját. Végül maradt Waters és Diamond is.
Aztán mikor eljött a perc és Waters belekezdett a Mannish Boy csodás blues-sztenderdjébe, a forgatási logisztika rémálmától síkideg, totálisan beporcukrozott Scorsese elrendelt egy koordinált, minden operatőrre vonatkozó filmtekercscserét, ami azt jelentette, hogy Waters „üresben” zenélt, „csak” a nézőknek. Egy operatőr azonban nem hallotta az ukázt, mert annyira tele volt a töke az akarnok Scorsese folyamatos ordibálásával és parancsolgatásával, hogy inkább idejekorán kivette a fülhallgatóját. Ez az operatőr Kovács László volt. Miközben kollégái tekercseltek, ő rögzítette Az utolsó valcer egyik legfrankóbb momentumát.
Bob Dylan megijed
Aztán ott van Dylan, akit a zenekar 1965-től 1967-ig kísért (de azért később is zenéltek együtt), és aki a koncert közben – egy intermezzo alatt – inkább meggondolta magát, és bejelentette, hogy nem akarja, hogy Scorsese felvegye a fellépését. Dylan félt attól, hogy Az utolsó valcer eltereli rajongói figyelmét (és pénzét) a Renaldo and Clara című négyórás (4!) koncertfilmjéről, amely kicsit később került volna mozikba, mint a The Band filmje. Scorsese a hír hallatán állítólag kapott egy szélütéssel kacérkodó dührohamot – nem győzzük hangsúlyozni: ko-ka-in –, a falfehérré vált Robertson pedig majdnem elájult. Méltán. Az utolsó valcer készítői több mint egymillió dollárt buktak volna, ha Dylan nem szerepel a filmben.
A kérdés az volt, hogy ki meri lebeszélni erről a hátba szúrással felérő hülyeségről a megközelíthetetlen, sérthetetlen és nem mellesleg teljesen elvarázsolt atyaúristent. A nap hőse Bill Graham promoterlegenda volt, a Winterland tulajdonosa. Az, hogy mit mondhatott abban az öt percben, amit kettesben töltöttek az öltözőben, misztérium, de Dylan megenyhült. Mondjuk ez annyit jelentett, hogy fellépésének mindössze utolsó két számát filmezhették az operatőrök. Ja, és Dylan kérésére (követelésére?) Az utolsó valcert csak a Renaldo and Clara premierje után mutatták be.
A tipikus rocksztári sárdobálás
Robertson és Helm csúnya viszonyára is ki kell térni. Helm enyhe túlzással 2012-ben bekövetkezett halálig be volt rágva Scorsesére, amiért a filmben Robertsont a zenekar frontembereként állította be. A vád egyáltalán nem alaptalan, a produceri pozícióból mindenkit lekezelő Robertsonnal – aki szinte minden képbe bekomponáltatta bronzba öntött gitárját – kissé elszaladt a ló. Állítólag – azaz Helm elmondása szerint – Robertson a háttérvokálozást csak eljátszotta, kikapcsolt mikrofonba tátogott, ami turnéik során is bevett szokás volt.
Az viszont tény, hogy a film vágási szakaszában a Scorsesével összebútorozott zenész látványosan megfaragtatta a rendezővel – akit a pletykák szerint amolyan bérkrónikásként tartott számon – a banda többi tagjának jeleneteit. Helm továbbá váltig állította, hogy Robertson teljhatalmúan döntött a turnézás befejezéséről, amire Robertson válasza az volt, hogy ha nem hagyták volna abba, már nem élnének. Ami minden bizonnyal igaz.
Mindezek tükrében érdekes, hogy Az utolsó valcer interjúi alapján Robertson tűnik a „legfelnőttebbnek”. De legalább Helmé a legszebb monológ arról, hogy mi is a rock and roll. Az, hogy ebből a frusztráltságból, sértettségből, büszkeségből, irigységből és önzésből eredeztethető tipikus rocksztári sárdobálásból mi igaz és mi nem, a mai napig rejtély. Az ugyanakkor biztos, hogy Robertson jól jött ki Az utolsó valcert követő széthullásból, Scorsese állandó zeneszerzőjeként ugyanis nem keveset tett le azóta az asztalra.
A lezárás ünnepe
Az utolsó valcer kapcsán mindenki valamiféle ünneplésről beszél. De mégis mit ünnepeltünk ebben a kicicomázott koncertteremben? A zenekart? A sztárelőadókat? Egy gigantikus rockdzsemborit, vagy csak úgy általában véve a rockot? Hagyjuk már.
Ha bármit is ünnepel Scorsese filmje, akkor az a lezárás. A lezárás lehetősége. Annak kell örülni, hogy a The Band még azelőtt ledugózta a turnézást, hogy végleg földbe álltak volna. Ünnepélyes keretek között lelakatolták pályafutásuk egy olyan szakaszát, amelyre még csak nem is szívesen emlékeznek vissza.
Az, hogy kijárt-e nekik ez a film vagy sem, mindenki eldönti maga. Azon viszont, hogy Az utolsó valcer valóban minden idők egyik legjobb koncertfilmje-e, nincs mit eldönteni. Az.
Az utolsó valtcer május 25-től látható a mozikban a Pannonia Entertainment forgalmazásában.
