Jorgosz Lanthimosz kilencedik nagyjátékfilmje, A kegyelem fajtái májusban debütált Cannes-ban, a magyar közönség a miskolci CineFesten láthatta először, szeptember 19-én pedig országszerte is megérkezett a mozikba. A görög rendező e filmjét talán minden eddiginél nagyobb várakozás övezte, hiszen a tavalyi Szegény Párákat követi, ami nemcsak az egyik legtöbb Oscar-jelölést gyűjtötte az idei gálán, de a kritikusok körében és a közösségi médiában felkapott témának számitott.

A görög filmes 1973-ban született Athénban. Gazdálkodást és menedzsmentet tanult, illetve kosárlabdázónak készült, de egy baleset miatt új irányt kellett találnia magának, így az athéni Stavrakos nevű filmes iskolában kezdett tanulni, ahová állítása szerint olyan ambíciókkal jelentkezett, hogy talán reklámrendező válik majd belőle. „Görögországban, főleg azokban az időkben elég abszurdnak hatott volna egy olyan kijelentés, hogy ‘filmrendező leszek’. Nagyon kevés film készült és nem volt filmipar, a pénzügyi támogatottság nagyon bonyolult volt.” A filmes iskola befejezése után görög táncszínházaknak készített videókat, TV-reklámokat és videoklipeket rendezett, valamint kísérleti színházzal is foglalkozott.

 
A greek weird wave néhány darabja és A homár, ami már nem Görögországban forgott 
Fotó: thedailystar.net

Mielőtt jobban elmerülnék filmjeiben, érdemes lefektetni, hogy mi is az a greek weird wave, amivel gyakran jellemzik Lanthimosz munkásságát. Ez a 2000-es évek végén indult vonulat olyan görög szerzői filmesek alkotásait takarja, akiknek az ország nehézkes politikai és anyagi helyzetéből fakadóan rendkívül korlátozott lehetőségeik voltak. Alkotásaikban tabutémákat boncolgatnak, a filmek látványvilágát pedig szikár, realista stílus jellemzi. Lanthimosz karrierjének első pár filmjét kétségkívül a weird wave-hez lehet sorolni, mióta azonban átállt angol nyelvű filmek készítésére, egyre inkább elhagyja azokat az elemeket, amik a stílusirányzathoz kapcsolódnak. 

Diszfunkcionális családok és szingli állatok

2001-ben jelent meg az első nagyjátékfilmje, a My Best Friend, amit Lakis Lazopoulossal, egy színész barátjával közösen rendezett. A film két férfiről szól, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, de barátságuk veszélybe kerül, amikor az egyiket megcsalja a felesége a másikkal. ,,Furcsa film” lévén ebből nem tragédia és viszály kerekedik, hanem explicit szexualitással és fekete humorral teli epizódok sora. A tárgyilagos párbeszédek, a rendhagyó elbeszélésmód, a merész szexuális jelenetek, illetve a humor használata emlékeztet Lanthimosz későbbi munkásságára, de mivel nem egyedül rendezte és kevesebb részt vállalt a munkában, nem sorolja saját filmjei közé.


My Best Friend

Kinetta (2005) 

Mivel a 2000-es évek közepén Görögországban a gazdasági helyzetből adódóan aligha volt rendes filmtámogatás, Lanthimosz az első pár alkotását, köztük a Kinettát is többnyire szívességek segítségével tudta elkészíteni. A film során két férfi és egy nő felvételeket és fotókat készítenek különféle erőszakos interakciókról. Az egyik férfi a rendező és operatőr, a másik férfi és a nő pedig a „színészek”. Motivációjuk nem ismert, illetve egymáshoz fűződő viszonyuk sem teljesen tisztázott, de az egyértelmű, hogy kifejezetten ehhez a projekthez álltak össze, magánéletüket egymástól külön élik, helyenként abba is bepillantást nyerhetünk. 


Kinetta

Az alacsony költségvetés erősen rányomja a bélyegét a látványra, de ez kevésbé von le a film értékéből, a kézikamerás stílus még jól is áll neki. Azonban a forgatókönyv kidolgozatlansága, illetve a rendező későbbi alkotásaihoz képest is túlságosan rideg és elidegenítő hangnem zavarossá és egyenetlenné teszi a Kinettát. Ettől függetlenül már itt is egyértelműen kirajzolódik, hogy Lanthimosz egy rendkívül egyedi látásmóddal bíró alkotó, hiszen kezdő filmes létére szimbolikusan, különleges szerkezettel és megoldásokkal beszél a szórakoztatóipar, illetve a férfi-női viszony kérdéseiről. A Kinettában emellett még tetten érhető Lanthimosz színházi múltja, ugyanis az erőszakos jelenetek sokban idézik a mozgásszínház világát.

Kutyafog (2009)

Az első nagy áttörést (az Un Certain Regard-szekció fődíja a 2009-es cannes-i filmfesztiválon, valamint Oscar-jelölés 2011-ben) egy bizarr dinamika szerint működő család története hozta meg Lanthimosz számára. A filmben három, már bőven a húszas éveikben járó testvért láthatunk, akiket koruk ellenére szinte minden téren gyerekként kezelnek a szüleik. Apjuk szigorú elvek szerint neveli őket és ha megszegik bármelyik szabályt, komoly büntetést kapnak (pl.: az apa egy videokazettát köt a kezére és azzal veri lánya fejét). Emellett a világ működéséről, és bizonyos szavak jelentéséről is hamis képet festenek gyerekeik előtt. A legfőbb szabály pedig, hogy csak akkor hagyhatják el a szülői házat, ha kiesik a kutyafoguk – ami a családi szótárban a szemfogat jelenti –, tehát soha nem mehetnek el hazulról. 


Kutyafog

Lanthimosz itt dolgozott együtt először barátjával, Efthymis Filippouval, akivel együtt írta a forgatókönyvet, és a film ötlete akkor fogalmazódott meg a fejében, amikor a családok jövőjén gondolkodott: „Az jutott eszembe, hogy vajon a jövőben is ugyanúgy fognak-e működni a családok, mint ma, vagy a most ismert családszerkezet majd kihal egyszer. Arra jutottam, hogy biztos lesznek olyanok, akik szinte kötelezve érzik magukat, hogy megtartsák olyannak a családi szerkezetet, ahogy eddig ismerték.” Ennyiben a Kutyafogat akár disztópikusnak is nevezhetjük, bár semmiképp sem egy sötét, borús hangulatú filmet kell elképzelni.

A pszichológiai dráma és bizarr társadalmi szatíra határán egyensúlyozó Kutyafog ambivalens élmény, mert amellett, hogy gyakran szörnyülködhetünk a szülők, főleg az apa nevelési módszerein, ez Lanthimosz egyik legvicceseb filmje, ami az abszurd helyzetek halmozásának és az egész filmet átjáró éjfekete humornak köszönhető.

Annak érdekében, hogy a három felnőtt színész a lehető leghitelesebben tudjon gyerekeket alakítani, Lanthimosz órákon keresztül arra instruálta őket, hogy saját maguk által kitalált játékokat játsszanak, amíg bele nem unnak. Ha pedig ráuntak egy játékra, akkor egy újabbal kellett előállniuk. Ezekből az improvizált elemekből aztán néhány bele is került a filmbe.


Kutyafog

Már a Kutyafog kapcsán is nyilvánvaló: Lanthimosznak bevallott célja, hogy filmjeivel minél erősebb reakciókat váltson ki a nézőkből, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Ezt a hozzáállását a Kutyafog egyik legsokkolóbb jelenete is bizonyítja: az apa bizonyos időközönként hoz egy nőt a házba, aki kielégítti a fia szexuális igényeit, de miután a nő videokazettát ajándékoz az egyik lánynak, többször nem mehet hozzájuk, így jobb híján a nagyobbik nővérnek kell átvennie a feladatát. A beteges, fekete humor pedig az egész életművére jellemző, használatát azért tartja esszenciálisnak, mert „a puszta tragédia hamis, a puszta humor pedig csak szórakoztató, szóval egyik sem visz semerre.”

Alpok (2011)

A Kutyafoghoz hasonlóan Efthymis Filippouval közösen írt film szintén merész és izgalmas koncepción alapul. Négy főszereplője arra vállalkozik, hogy gyászoló embereknek segítenek feldolgozni szeretteik elvesztését, méghozzá oly módon, hogy minden szükséges információt begyűjtenek az elhunytról, majd helyettesítik őt, amíg azt a hozzátartozó vagy barát igényli. A film a szokatlan munkájuk mellett a magánéletüket is nyomonköveti, de Lanthimosz és Filippou megcsavarják az elbeszélést azzal, hogy nem minden esetben egyértelműsítik, hogy az adott szereplőnek a valódi életét mutatják, vagy éppen egy másik szerepet játszik egy újabb családnál. A rendező e filmje kapcsán beszélt a diszfunkcionalitás iránti vonzalmáról: „Nem akartam szórakoztató filmet csinálni. Problémás családokról, problémás emberekkel szerettem volna foglalkozni. Ennek a filmnek mindegyik aspektusa problémás, engem ez érdekel.”


Alpok

Az alkotópáros az Alpok forgatása során szorosan együtt dolgozott a színészekkel. Az előre megírt jelenetek rögzítése után gyakran végeztettek velük improvizációs gyakorlatokat, amik közül sokat egyből fel is vettek. Lanthimosz ismét Angeliki Papouliára osztotta a női főszerepet, aki korábban a Kutyafog nagyobbik lánytestvérét alakította. Amikor a rendezőt a női karaktereiről kérdezték, a riporter megjegyezte, hogy addigi nagyjátékfilmjeiben nők játszották a főszerepet, és hangsúlyos bennük a férfi dominancia szatirikus reprezentációja is. Így válaszolt: „Természetesebbnek érzem, ha egy nő a főszereplő és őt állítom szembe a férfiak egyszerűbb természetével. De legközelebb talán valami mást csinálok, azért nem vagyok megszállott.”

A homár (2015)

Lanthimosz beváltotta az Alpok kapcsán tett ígéretét, és első angol nyelvű filmjének központi szerepét egy férfi kapta, méghozzá Colin Farrell. Lanthimosz régóta a világsztár nagy tisztelője volt, és az ír színész szerint mindössze hét szót váltottak a rendezővel egy Skype-beszélgetés során, amikor eldőlt, hogy övé lesz a főszerep.  

A homár sci-fi szatíra, ami egy olyan világban játszódik, ahol tilos szinglinek lenni. Az egyedülálló embereknek 45 napon át egy hotelben kell lakniuk, ahol lehetőségük nyílik párt találni. Amennyiben ez nem sikerül, egy általuk választott állattá változtatják őket. Colin Farrell karaktere a film elején kerül a hotelbe, így rajta keresztül ismerjük meg a merev szabályrendszert és a hotel működését. Az első felében többnyire a férfi párkeresésén van a fókusz, a későbbiekben kibontakozó romantikus szál és a humor jelenléte miatt pedig akár romantikus vígjátéknak is nevezhetjük A homárt.

 
A homár

A rendező már a Kinetta és a Kutyafog idején is nyíltan beszélt arról, hogy bár megvan a romantikája a szívességek általi filmkészítésnek, hosszú távon nem tudná ezt csinálni, így nem meglepő, hogy végül elhagyta hazáját egy nagyobb szabású nemzetközi produkció kedvéért. Amellett, hogy A homár jelentősebb költségvetésből készült, mint előző filmjei, Farrell mellett olyan sztárokkal dolgozhatott együtt, mint Olivia Colman, John C. Reilly vagy Rachel Weisz. A brit és amerikai színészek mellett azonban a Kutyafogban és az Alpokban szereplő görög múzsája, Angeliki Papoulia is feltűnik.

A sok újdonság ellenére A homár eszköztárában és bizarr koncepciójában is hű marad Lanthimosz alkotói stílusához. A legnagyobb különbség talán az, hogy a korábbiakhoz képest egy jóval letisztultabb és furcsasága ellenére is átláthatóbb világot épít fel, a történet szerkezete is világos, így talán ez filmográfiájának legpontosabban kivitelezett darabja. Bár a Kutyafog már közel vitte Lanthimoszt a nemzetközi ismertséghez, A homár hozta meg neki a hollywoodi figyelmet, és azóta már csak világsztárokkal forgat. Az elismerések sem maradtak el, A homárt a 2017-es Oscaron jelölték a legjobb eredeti forgatókönyv díjára, valamint Cannes-ban megkapta a zsűri díját.


A homár

Érdekesség, hogy Lanthimosz már ebben a filmben is szerepet akart adni Emma Stone-nak, de végül mégsem rá esett a választása: ,,Azért nem őt kértem fel, mert van egy pösze női karakter a filmben, de mivel Emma is pöszén beszél, zavaró lett volna, ha mindketten azok, és összedőlt volna az egész film”. Kifejezetten megmosolyogtató, ahogy egy Stone-nal közös interjú során magyarázkodik azért, mert elárulta ezt a kis részletet, de Emma Stone megnyugtatja, hogy nem szégyelli a dolgot.

Egy szent szarvas meggyilkolása (2017)

A Kutyafoghoz hasonlóan Lanthimosz Az Egy szent szarvas…-ban is a diszfunkcionális család kérdését boncolgatja. Nicole Kidman és Colin Farrell egy szülőpárt alakítanak, akik két gyerekükkel viszonylag békés családi életet élnek. A szívsebész apa szoros, szinte apa-fia kapcsolatot ápol Barry Keoghan karakterével, egy különös tinédzserrel. Az ír színész már ezelőtt is több filmben szerepelt, de az Egy szent szarvas… által bizonyosodott be, hogy tökéletesen ráillik ez az elsőre ártalmatlannak tűnő, sérült gonosz karakter. Miután Farrell figurája bemutatja a tinédzser fiút feleségének és gyerekeinek, és a fiú lassan a család mindennapjainak részévé válik, a gyerekek megmagyarázhatatlan módon lebénulnak.


Egy szent szarvas meggyilkolása

Annak ellenére, hogy Lanthimosz szerzőtársa ezúttal is Filippou volt, ez a munkájuk lóg ki leginkább a furcsa (görög) filmes érából, pedig gyakran alkalmazott eszközei – letisztult terek, rideg színészi játék, folyamatosan visszatérő vonós zenei aláfestés – itt is jelen vannak, illetve a történet sem könnyen emészthető. Azonban itt találkozhatunk a legtöbb műfaji jellemzővel: simán elmegy egy misztikus thrillernek, míg az előző és későbbi filmjei távolról sem ilyen könnyen bekategorizálhatók. Lanthimosz ezzel bebizonyítja, hogy a műfajiság is jól tud neki állni.

Az Egy szent szarvas… több szempontból is párba állítható a Kutyafoggal, nemcsak a családi fókusz miatt, hanem azért is, mert az apa mindkét filmben valamilyen ismeretlen külső erőtől próbálja megvédeni szeretteit a saját, megkérdőjelezhető eszközeivel. Amellett, hogy az információk aprólékos adagolása miatt rendkívül jól épül a feszültség, Farrell karakterének apai szerepvállalása kapcsán egy súlyos morális dilemma is felmerül. 


Egy szent szarvas meggyilkolása

A filmben a megfigyeltség nyomasztó érzete uralkodik: azzal, hogy többnyire felülnézetből, néha alulnézetből látjuk a szereplőket, olyan, mintha valaki állandóan titokban lesné őket, a látvány ráerősít a paranoiára, a nyomasztó tudatra, hogy a család sosincs biztonságban. A  brutális befejezése ellenére az Egy szent szarvas…-t a közönség és a kritika is szerette, a 2017-es cannes-i filmfesztiválon pedig megkapta a legjobb forgatókönyv díját.

Kosztümös viszály és felnőtt testbe zárt csecsemő

A kedvenc (2018)

 Lanthimosz valószínűleg vitatkozna ezzel, de A kedvenc már egyértelmű elmozdulás volt részéről a populárisabb filmek világába. Több szempontból is kiemelten fontos ez a film az életművében. Egyrészt amiatt, mert ez jelentette az első találkozását Emma Stone-nal, akit azóta a múzsájának tekint, és már nem is készít filmet nélküle. Másrészt pedig a Kutyafog óta ez volt az első filmje, ahol nem a megszokott írótársával dolgozott, sőt, ő maga sem vett részt a forgatókönyv írásának folyamatában. Miután az írók, Deborah Davis és Tony McNamara hozzájutottak a Stuart Anna királynő és legfőbb bizalmasa, Sarah Churchill között váltott szerelmes levelekhez, megírták A kedvenc forgatókönyvét és a film rendezésére Lanthimoszt kérték fel.

A kedvenc a 18. századi Angliában játszódik, Olivia Colman karaktere, Stuart Anna királynő udvarában. Az uralkodónak szoros kapcsolata van a Rachel Weisz által alakított társalkodónőjével, Sarah Churchillel, olyannyira, hogy utóbbi szinte a királynő életét éli, sőt, az sem ritka, hogy bizonyos döntésekben felülírja a királynő akaratát, illetve kíméletlenül kritizálja viselkedését és kinézetét. A fordulatot az hozza meg, amikor Abigail (Emma Stone) az udvarba érkezik, hogy cselédnek álljon. Kedves és nyitott természete miatt Anna királynő hamar megkedveli a lányt, így Abigail lassan majdnem olyan fontos pozíciót ér el, mint Sarah. Egy végletekig menő viszály veszi kezdetét, ami egyrészt a királynő kegyeiért, másrészt pedig hatalmi helyzetükkel járó életminőségükért folyik a két udvarhölgy között.


A kedvenc

A kedvencet Lanthimoszék a kosztümös műfaj modernizálására tett kísérletnek szánták: „nem volt célunk, hogy a színészek utánozni próbálják, ahogy a valós karakterek beszéltek. A zene viszont néha hű az akkori korhoz.” A film elsöprő sikert aratott és 10 Oscar-jelölést is bezsebelt, Olivia Colman pedig a legjobb női főszereplőnek járó díjat kapta Anna királynő szerepéért.

Szegény párák (2023)

Lanthimosznak valószínűleg bejött az a felállás, hogy csupán rendezőként van jelen egy munkafolyamatban, ugyanis a Szegény párák írói munkálataiban sem vett részt. Ez a film könnyebb befogadhatósága miatt a rendező eddigi legsikeresebb alkotásának bizonyult, amire nem csak a szerzői filmek rajongói kapták fel a fejüket. A filmet 11 Oscar-jelöléssel árasztották el és Velencében is bezsebelte a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt.  

A Szegény párák első harmadában egy tudós (Willem Dafoe) egyedi látványvilágú otthonába nyerünk betekintést, ahol egy rendkívül furcsán viselkedő nővel, Bellával (Emma Stone) él együtt a világtól elzárva. A különc tudós egy csecsemő agyát helyezte a felnőtt nő testébe, aki egy totyogó gyermek szellemi szintjéről kezd egyre rohamosabb léptékben fejlődni. Amikor egy csábító férfi (Mark Ruffalo) érkezik hozzájuk és meggyőzi Bellát, hogy hagyja el otthonát, a nő kapva kap az alkalmon, így egy izgalmakkal, tragédiákkal és eufóriával teli utazás veszi kezdetét, ami során Bella nemcsak a világot fedezi fel, hanem önmagát is.


Szegény párák

A Szegény párák körüli leghevesebb vitákat a film vélt vagy valós üzenete váltotta ki, amelyről számos különböző értelmezés született a kritikákban és az online térben. Ugyanakkor annyi objektíven kijelenthető róla, hogy feminista értékeket közvetítő alkotás, még ha azzal kapcsolatban el is térhetnek a vélemények, hogy pontosan milyen módon beszél a témáról. Lanthimosz erről kissé cinikusan nyilatkozott: „szerintem kicsit veszélyes túlságosan belemenni ezekbe a beszélgetésekbe, mert így a diskurzusok könnyen egydimenzióssá válhatnak. Mintha csak egy aspektusa lenne ennek a filmnek, úgy tesznek, mintha tudnák, hogy mi az és tudnák, hogy mi mit akartunk csinálni. Ennél igyekszem nyitottabb hozzáállással filmeket készíteni.” 

Mint a greek weird wave-korszakának filmjeiben, Mark Ruffalo karakterének személyében itt is megjelenik a női főszereplőt dominálni szándékozó férfi, de most egy parodisztikus figuráról van szó, akinek karaktere abszurd szinten hordozza a nőket elnyomó patriarchátus minden sztereotípiáját. A Szegény Párák Lanthimosz egyik legszórakoztatóbb filmje és, hogy a rendező egy korábbi megjegyzését idézzük, amiatt szórakoztató, mert többnyire „pusztán humoros”.


Szegény párák

Bár a történetében és üzenetében megosztónak bizonyult, a film káprázatos látványvilágát egyöntetű elismerés övezi. Varázslatos, meseszerű jellegével éri el, hogy a néző is Bella (újszülött) szemein keresztül lássa a világot. Olyasvalaki számára, aki eddigi élete nagyrészét elzárva töltötte, a való világ ilyen szemkápráztatóan színesnek és élénknek tűnhet. 

A Szegény párák nagy részét Magyarországon forgatták, így a stábban is rengeteg magyar szakember dolgozott, köztük Mihalek Zsuzsa, aki berendezőként vett részt a film készítésében, munkájáért pedig Oscar díjat is kapott. 

ÚJ IRÁNY?

A kegyelem fajtái (2024)

Lanthimosz legújabb filmje több szempontból is izgalmas vállalás. Mivel ismét Efthymis Filippouval dolgozott együtt, A kegyelem fajtái szerkezetében, stílusában és koncepciójában is sokkal inkább hasonlít a karrierje elején készített alkotásaira. Úgy tűnik, ezzel a filmmel potenciálisan egy új, az előző két érájából összegyúrt időszakba kezdhet most Lanthimosz: eszközeit tekintve a „furcsa filmes” irányba megy, viszont Hollywoodban forgat amerikai színészekkel és több közönségbarát elemet csempész a filmjeibe.


A kegyelem fajtái

Ezúttal egy három részből álló antológiafilmről van szó. Filippouval eredetileg az első történetet szánták nagyjátékfilm hosszúságúnak, viszont amikor annak kapcsán egyéb történetszálak is felmerültek, és azok már kevéssé fértek volna bele, a szkeccsfilmes szerkezet mellett döntöttek. A három teljesen különböző történetben ugyanazon színészek eltérő karaktereket alakítanak, és csupán egy rejtélyes, R.M.F. nevű figura rövid felbukkanásai kötik össze őket.

Az első részben (R.M.F. halála) egy férfit (Jesse Plemons) sakkban tart a főnöke (Willem Dafoe), saját életének egyetlen aspektusa felett sincs irányítása, amitől egy idő után besokall, és megpróbál önállósodni, de ennek következményeit rosszul méri fel. A második részben (R.M.F. repül) egy repülőgépbaleset után a szintén Jesse Plemons által alakított férj visszakapja halottnak hitt feleségét (Emma Stone), azonban gyanakodni kezd, hogy a nő talán egy imposztor. Ezért a férfi lehetetlen kérésekkel áll elő, hogy bizonyosságot nyerjen. A harmadik, egyben legelborultabb fejezet elején (R.M.F. eszik egy szendvicset) egy szekta két tagját (Jesse Plemons és Emma Stone) követjük, miközben egy különleges képességű lányt keresnek.


A kegyelem fajtái

Lanthimosz a filmet követő interjúkban elárulta, hogy a színészek állandó jelenlétével akart valamiféle kontinuitásérzetet teremteni a sztorik között, de R.M.F. jelenlétére nem adott bővebb választ, inkább a nézőkre bízza az értelmezését. 

A rendezőnek jövőre már érkezik is a következő filmje. A Bugonia főszereplője nem meglepő módon Emma Stone lesz, akit ezúttal Jesse Plemons is követ A kegyelem fajtáiból. Lanthimosz életében először egy remake-be vágja a fejszéjét, a 2003-as dél-koreai Mentsétek meg a zöld bolygót! című sci-fi fekete-komédiát dolgozza fel. Izgalmas kérdés, hogy A kegyelem fajtái vajon tényleg új korszakot nyitott-e meg a rendező életművében, aminek a Bugonia is része lesz majd, vagy Lanthimosz visszatér a nézőbarátabb filmekhez, és előző alkotása csak egy kis nosztalgikus kikacsintásnak bizonyul a görög weird wave időszakára. 


Mentsétek meg a zöld bolygót!

Mindenesetre, akármennyire is megosztóak a filmjei és a személye is, bármennyire is hajlamos túlzásokba esni és a közönség sokkolásának oltárán feláldozni akár az élvezhetőséget is, Lanthimosz kétségtelenül egy olyan alkotó, akire érdemes odafigyelni. A világról alkotott pesszimista látásmódjával, meglepő történeteivel, jellegzetes látványvilágával és merész ötleteivel mindig képes meglepetést okozni, és végső soron eléri fő célját: egy Jorgosz Lanthimosz-filmet sosem fejezünk be egyszerűen csak azzal, hogy ,,hát, ez jó volt.”

 

A kegyelem fajtái már látható a mozikban, a Fórum Hungary forgalmazásában. A filmet az idei cannes-i filmfesztiválon láttuk, kritikánk itt olvasható

 

Borítókép: Jorgosz Lanthimosz a Szegény párák bemutatóján / Fotó: Raph_PH / commons.wikimedia.org