A komikusként indult Cregger első egész estés filmjét, a 2022-ben bemutatott A barbár-t az újhullámos horrorok egyik csodájaként ünnepelték a kritikusok. A félresikerült Airbnb-foglalásból kiinduló, Detroit leglepusztultabb részén játszódó történet három fő fejezetre tagolva tárja fel az egykori patinás iparváros egyik szörnyű titkát, éles váltásokkal: amikor az első fejezetben valami igazán meglepő esemény történik, a film elfordul ettől, és rögtön felvesz egy elsőre sokkal érdektelenebbnek tűnő történetszálat. Majd, miután ezt még egyszer eljátssza, szép lassan összeáll a kép, és bár az események pontos rekonstrukciójához, vagy az elkövető motivációjához nem jutunk közelebb, legalább az egymástól látszólag független szereplők közötti kapcsolat érthetővé válik. És eközben jókat lehet rettegni a sötét pince látványától, na meg a sokkoló jump scare-ektől.
A barbár a műfaji kísérletezgetés mellett olyan kérdéseket tematizált, amik, a poszthorrornak is nevezett irányzatba illeszkedve az allegória irányába lökték a végeredményt. Így sokan #metoo-filmként értelmezték, ami direkten meg is jelent benne a zaklatási botrányba épp belebukó színész karakterén keresztül, míg a sztori maga érintette a szexuális abúzus súlyos következményeit is. Emellett az elhagyatott, lepusztult Detroit képeibe és a pincében zajló eseményekbe a végletekig megosztott, elcsigázott amerikai társadalom szimbólumát is bele lehet látni. A barbár izgalmas kísérlet volt, ami után egy ideig nehéz lehet gyomorgörcs nélkül Airbnb-t foglalni, azonban a darabokban adagolt történet gyakran kelti azt az érzést, hogy Cregger valójában egy sokkal egyszerűbb, furcsa véletlenekkel teli sztorit akar okosabbnak eladni annál, mint amilyen valójában.
Fegyverek / Fotó: Intercom
A hosszabb felvezetés azért indokolt, mert a Fegyverek nagyon sok szempontból hasonlít A barbár-ra. A misztikus, horror-elemekből építkező történet ezúttal is mozaikszerűen halad előre, a film általában egy-egy hajmeresztő fordulat közepén irányítja át a figyelmet egy addig ismeretlen új karakterre, hogy az ő nézőpontjából is elmesélje az addig látottakat, persze mindig némi többlet tudással felruházva a nézőt. Így ennek a filmnek is úgy érdemes nekiülni, hogy a lehető legkevesebbet tudjuk a történetről.
A Fegyverek összesen 6 különböző karakter nézőpontját vonultatja fel. Az eltűnt általános iskolai osztály tanítónője, az alkoholgondokkal küzdő Justine (Julia Garner), az egyik eltűnt kisfiú apukája, Archer (Josh Brolin), az eset egyetlen „túlélője”, Alex (Cary Christopher), egy Justine-nel összegabalyodó rendőr (Alden Ehrenreich), az iskolaigazgató (Benedict Wong), és egy drogos hajléktalan (Austin Abrams) szűrőjén át elevenednek meg a gyerekek eltűnése előtti és utáni események. Ez azt jelenti, hogy Cregger A barbár-hoz képest nagyjából kétszer annyi alkalommal ugrál ide-oda a sztori különböző szereplői és eseményei között, ami már az előző filmben is sokszor az időhúzást szolgálta, és itt-ott kényszeredett megoldásnak hatott.
A Fegyvereket sem maga a központi rejtély viszi előre, inkább ezek a váratlanul berobbanó fordulatok és az ide-oda ugrások. Ezek azonban, bár a teljes képet ráérősen építgetik, a ritmust mégis megakasztják: egy, A barbár-hoz hasonlóan meghökkentő fordulat után az épp felpörgetett film hosszú percekre leül, majd mire a következő fejezet újra eljut egy ilyen pontig, ismét egy lassú bevezető jön még egy szereplőről. A harmadik váltás így már eléggé frusztráló, és a nyomozás előrehaladtával egyre inkább úgy érződik, hogy ez a sztori, ahogyan A barbár esetében is, valójában sokkal felszínesebb és egyszerűbb, mint amilyennek Cregger láttatni szeretné. A rendezőt nem igazán érdekli a Rashomon-hatás sem, az egymás után sorjázó történetverziók inkább kiegészítik egymást, nincsenek ellentmondások, a fejezetek a rejtély felgöngyölítését szolgálják. És bár az események ezúttal is érthetővé válnak, az okok, illetve az indíték kevéssé.
Fegyverek / Fotó: Intercom
A film marketingjébe szépen beépítették azt az iparági pletykát, hogy a Cregger forgatókönyvéért zajló licitháborúba Jordan Peele is beszállt, a Tűnj el!, a MI és a Nem rendezője állítólag annyira akarta ezt a sztorit, hogy végül ki is rúgott pár embert a menedzsmentjéből, amikor bukták a projektet. Érthető, hogy Peele érdeklődését miért keltette fel a projekt: ebben a történetben is meghúzódnak markáns kérdésfelvetések az USA állapotáról, illetve a fiatal generációk kilátástalanságáról.
A sztoriba könnyű belelátni egy reményvesztett, passzív, a sorsába beletörődő nemzedék tragédiáját, akiket az idősebb korosztályok gondatlansága tesz tönkre. A cím az eltűnt gyerekekre utal, akiket igazából mindenki eszközként (van, aki ténylegesen fegyverként) akar használni, még azok is, akik jó szándékkal közelítenek hozzájuk. A történet fő kérdése így az, hogy ki lehet-e törni ebből a cselekvésképtelenségből, és hogy az új generáció jobbá teheti-e a saját életét. A polikrízisek időszakában a Fegyverek szimbólumrendszere a klímaváltozástól kezdve a politikai megosztottságon át a valóság-buborékok jelenségéig sok mindenre megfeleltethető. Cregger azonban nem talál egy olyan átfogó motívumot, mint amilyen a Hands Across America nevű kampány vagy a doppelgänger-effektus volt a Mi-ben, így a Fegyverek a fő téziseket illetően kissé csapongónak érződik.
A film ráadásul telített is, a műfaji játékosság mellett sokat merít például a Twin Peaks-ből: egy titokzatos bűnesetről szól, ami felkavarja az idillinek látszó amerikai kertváros közösségét; sőt, ebben a kisvárosban is furcsa alakok mozognak, majd gyorsan kiderül, hogy a rendezett utcák és a makulátlanul nyírt gyepszőnyeggel borított udvarok valójában sötét titkokat rejtenek. Mindebbe pedig még egy kis humor és irónia is belefér, egyes karaktereknek (pl. a Josh Brolin által játszott Archer magánnyomozása sokszor hordoz Dale Cooper-i jegyeket), valamint szituációknak (egy már-már komikus üldözésjelenet a film vége felé) köszönhetően.
Fegyverek / Fotó: Intercom
A Fegyverek ambiciózus mű: szinte a felismerhetetlenségig keverednek benne a horror, a misztikus thriller, néhol pedig a slapstick vígjátékok elemei, miközben az új, szó szerinti és átvitt értelemben is elveszett generáció reménytelenségének motívumára valamennyire rá lehet húzni a társadalomkritikai élt. A film azonban még a gyakori nézőpontváltások ellenére sem széttartó, a ritmusbeli egyenetlenségek, és a kicsit talán túlságosan ráérős expozíciók ellenére végig képes meglepetéseket okozni.
Hiányérzet azonban, ahogyan A barbár-nál, úgy itt is marad: Cregger annyi irányba elindul, hogy már az is egy kisebb csoda, hogy a Fegyverek nem omlik össze látványosan a rápakolt terhek alatt. Azonban elmerülni sincs igazán idő egy-egy karakter személyes drámájában, így válik súlytalanná például Justine alkoholbetegsége, vagy az elveszett fiát kereső Archer apai aggodalma is. Ezáltal látványos színészi bravúrokra sem futja, talán a Justine-t játszó Julia Garner az egyetlen, aki igazán sokat hoz ki a rendelkezésre álló, szűkös időkeretből. Az pedig a mozaikos szerkesztés ellenére is érezhető, hogy a történet azért tud ilyen gördülékenyen kibontakozni, mert a városlakók gyakran nem az észszerűség mentén hoznak döntéseket, és látványosan, mégis érthetetlenül figyelmen kívül hagynak árulkodó jeleket a rejtély mibenlétét illetően.
Bár sokszor frusztráló élmény a Fegyverek, az biztos, hogy ilyen filmek még a szerzői horrorok felfutása ellenére is ritkán érkeznek a továbbra is kockázatkerülő mainstream piacra. Így Cregger második egész estése sok rokonságot mutat az idén bemutatott Bűnösök-kel is: az ambíció és az újító szándék megvan, a végeredmény pedig egy hasonlóan egyenetlen, mégis alapvetően szimpatikus film. Cregger ismét bátran nyúl szokatlan megoldásokhoz, és bár ebből ezúttal sem kerekedik egy igazán maradandó moziélmény, már önmagában ez az alkotói attitűd figyelemre méltó.
A Fegyverek már látható a mozikban, az InterCom forgalmazásában.
