A film különlegessége abból fakad, hogy az időutazás-narratíva skizofrén víziókkal keveredik; nehéz eldönteni, hogy a főszereplő, James Cole, valóban a jövőből érkezik-e, vagy csupán hasadt elméjében él meg furcsa epizódokat. Cole ugyanis, elmondása szerint, azzal a céllal érkezett 2035-ből 1996-ba, hogy felkutassa annak a világjárványnak a forrását, mely a későbbiekben a föld népességének kilencvenkilenc százalékát elpusztítja. A rendező ezáltal párhuzamot von a téridő kontinuum feltöredezése és az elme meghasadása közt.
A kritikákban Gilliam sajátos stílusának kiemelése mindig helyet kap: groteszk vízióit barokkos díszletekkel, túlzsúfolt tárgyi világgal támogatja meg, mindezt pedig gyakran torzító, nagylátószögű optikán és szokatlan kamerállásokon keresztül prezentálja nézőinek.
Formai eklekticizmusa megfeleltethető azonban a tudományos elemzésekben kiemelt, inkább a narratívával kapcsolatos, a protagonistára vonatkozó megállapításoknak; gondolok itt a Bruce Willis által játszott James Cole (kérdéses) skizofréniájára és ennek mentén váltakozó habitusára. A poszt-mozi és az újmédia teoretikusai – élen Sherry Turkle-lel – nem egyszer hozták összefüggésbe a hasadásos elmezavar pszichológiai leírását az interneten szörföző, a maga számára különböző alternatív identitásokat („avatarokat”) gyártó „digitális bennszülött” életmódjával.
Turkle e gondolatmenete sokakat inspirált, köztük Alison McMahan filmkészítőt és írót is, aki már kifejezetten a 12 majom példáján keresztül vizsgálta a kérdést. Szerinte Cole elméje és valóságészlelése az eltérő idősíkok mentén (a főszereplő időutazása során a 2030-as évekből eljut 1990-be, ’96-ba, és egyszer véletlenül a század eleji első világháborús övezetben landol) szegmentálttá válik, a különböző epizódok pedig más-más karakterjegyekkel is felruházzák.
Gilliam filmjének kontextusán belül maradva mondhatjuk, hogy a főszereplő elméje és viselkedése a látványt képező vizuális stíluskavalkádhoz hasonlóan válik sokrétűvé és „darabossá”. Ahogy a tudományos-fantasztikus, buherált díszletvilágban keverednek a steampunk, a gótikus, illetve (kisebb számban) a high-tech elemek, olyannyira elütnek Cole egyes fellépései: agresszív, közveszélyes őrültből hiedelmeit megtagadó, önmarcangoló figurává válik, majd újra fegyvert ragad eredeti céljának elérése érdekében.
Gilliam teljes mértékben tudatában van a karakter kiszámíthatatlan mivoltának, és gyakran rá is játszik erre a tényezőre; képes elhitetni nézőjével, hogy a férfi hajlamos szeretett (pszichiáter)nője, a Madeleine Stowe által megformált Kathryn meggyilkolására azután is, hogy már nagyrészt közel kerültek egymáshoz és a romantikus szál körvonalai kirajzolódtak.
Hasonlóan értelmezhető a rendező egy másik gesztusa is: mikor a menekülő pár kénytelen megjelenését elváltoztatni, Gilliam átalakulásukat nem folyamatában, hanem átmenet nélkül ábrázolja. A kopasz Cole egyszer csak nagy bajusszal és hosszú hajjal ébred, Kathryn pedig ekkorra már szőke parókáját fésülgeti. A 80-as évek divatját megidéző külsejük a korszaktól is elüt, az anakronizmust pedig tovább erősíti a jelenet settingje, azaz a Hitchcock Szédülését vetítő retro filmszínház.
Az említett internettel és online szubjektum-elméletekkel vont párhuzam távolinak tűnhet a film cselekményéből kiindulva, hiszen egyszer sem tematizálódik az internet, jóllehet, Gilliam a Brad Pitt általt rendkívül emlékezetesen megformált Jeffrey karakterének szájába erős média- és fogyasztói társadalomra vonatkozó kritikus monológokat ad. Bár a rendező közel minden filmjében csupán analóg, gőzgépekre emlékeztető masinákkal idézi meg a technológia jelenlétét, érdemes alkotásának történeti kontextusát is számba venni; a 90-es évek közepén ugyanis az internet fokozatosan magára öltötte ma is ismert formáját: az e-mail és a hangüzenetek elterjedése nagy hatással volt a kultúrára és a művészetekre is (pl. ekkoriban vette kezdetét az új „net.art” művészeti irányzat).
Mindemellett a McMahan által is említett, számítógépeken átívelő MUD-ok („Multi User Dungeon”), avagy az online szerepjátékok elődei már a 70-es évektől jelen voltak bizonyos egyetemek berkein belül. Eleinte természetesen csupán szöveges formában működtek ezek a több felhasználó befogadására alkalmas fantasy-terek, később azonban már vizuális ábrázolásokkal kiegészülve árasztották el a piacot a különböző pixelhistóriák. A 12 majmot követő évben pedig megjelent az első immerzívebb élménnyel kecsegtető belső nézetes MMORPG, a Meridian 59.
Ez a videójáték műfaj bár jelentős átalakításokon esett át, a játékos számára kezdettől fogva biztosította egy (vagy több) alternatív „én” létrehozását, a Meridianban pedig már karakterének arcberendezését és egyéb vonásait is kedvére alakítgathatta a felhasználó. Az eltérő identitások mentén feltöredező személyiség megfelelő reprezentációja lehet tehát Cole karaktere, és hogy az allegória teljes legyen, a megállíthatatlan vírus, mely az egész világot „behálózza” a film cselekménye szerint, értelmezhető az internet pesszimizmussal átitatott metaforájaként, mely az ezredfordulóhoz érve az emberi társadalmak jelentős átszerveződését eredményezte. James Cole pedig már a 2030-as évek szövevényes web 2.0 rendszerétől elnyomva tér vissza a „jelenünkbe”, hogy a probléma forrását még időben felkutathassa.
Allegorikus gondolatjátékunkba integrálhatjuk azt a történetbeli tényezőt is, hogy a Cole-t időutazásra késztető jövőbeli szervezet – netes alkalmazásokhoz hasonlóan – képes nyomon követni a férfi minden lépését. E szervezet tagjai benyomásainak és tapasztalatainak „megosztására”, illetve a valóság dokumentálására sarkallják Willis karakterét, és mint folyamatosan tanuló algoritmus, egyre alaposabban ismerik ki személyiségét, mígnem képesek lesznek gondolatait helyette is artikulálni. Ez az olvasat persze csak akkor lehet működőképes, ha a vírus és az említett szervezet közt konkrétabb kapcsolatot is találunk – Gilliam pedig erről is gondoskodik: a film zárlatánál felveti, hogy a szervezet női tagja valamiféle kapcsolatban áll a vírust a világra szabadító férfi karakterrel.
Mindez persze csak egy a potenciális értelmezési lehetőségek közül; a rendező ugyanis tudatosan elvarratlanul hagy történetszálakat, vagy alaposan elrejt kulcsmotívumokat, így a néző kénytelen saját fantáziájára is hagyatkozni. Izgalmas lehet még egy szintén a feltöredező online identitások kapcsán gyakorta felmerülő doppelgänger-narratíva alkalmazása a filmre. A gótikus irodalomból (és később filmből) ismert, „jó” és „rossz” személyiségre szétváló karaktereket McMahan a Turkle-féle felosztott szubjektivitáshoz hasonlónak ítéli. Alighanem a 12 majomban is található egy ilyen vonulat.
Bár nem olyan könnyedén körvonalazhatóak a szembenállások, mint a műfaj mintadarabja, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde esetében, két idevágó cselekményelemre is rámutathatunk. Egyrészt Cole időnként hall egy belső, hozzá szóló démoni hangot, és egyszer össze is fut egy azonos hangszínű, groteszk módon elcsúfított idős férfival, aki megmutatja neki hiányos fogsorát. Mivel a titokzatos szervezet nyomkövetője Cole fogai közé van beépítve, később ő is kénytelen lesz néhánytól megválni – felvethető, hogy önmaga (vélhetően elképzelt) korosodó személyiségével találkozott az említett különös jelenetben. Másrészt pedig Jeffrey is értelmezhető a főszereplő árnyoldalaként, akit hozzá hasonlóan őrültnek bélyegez a társadalom; számos hasonlóságuk ellenére céljaik később keresztezik egymást, és a világ sorsáért folytatott küzdelemben látszólag ellentétes pozíciókat foglalnak el.
Összességében elmondható, hogy a 12 majom megannyi olyan kérdést vet fel, melyek a mai néző számára is relevánsak és gondolatébresztők lehetnek, és melyekre újabb és újabb válaszokat találhatunk az évek múlásával. Így aktualitása 25 év után sem hagyott alább, ahogy Gilliam párját ritkító, mindig frissként ható sajátos stílusa is késztethet bennünket a film újranézésére, nem beszélve az Oscar-díj jelölést is elnyerő Brad Pitt kiemelkedő színészi alakításáról.
