Alcarrás katalán község, félúton Zaragoza és Barcelona között. Közel sem Spanyolország legszegényebb régiója, de azért a tengerparti gazdagsághoz képest egészen más világ, meglehetősen kietlen, kopár táj, legalábbis az ország egyes részeit jellemző természeti tobzódáshoz viszonyítva. Ezen a vidéken gazdálkodik generációkra visszamenően a Solé család. Az otthonuk és a birtok, amit művelnek a Pinyol család tulajdona, akiket a Solék bújtattak a háború alatt, és hogy köszönetüket kifejezzék, nekik adták a földet. De mivel ez sosem lett írásba foglalva, bizonytalanná válik, hogy ki rendelkezhet felette. Nem arról van szó, hogy Pinyolék el akarnák lehetetleníteni a Solé családot, még csak el sem akarják üldözni őket a birtokról, „csupán” arra kérik őket, hogy a barackfák helyett a napelemeket gondozzák.

Érdekes választás Simón és forgatókönyvíró társa, Arnau Vilaró részéről, hogy nem a kapitalizmus egy igazán viszolyogtató szimbóluma kerülne a barackfák helyére, hanem napelemek. Persze a háttérben azért ott vannak a nagy cégek, amelyekkel nem lehet versenyezni kistermelőként, amelyek miatt jövedelmezőbb lenne az energiagazdálkodásra váltani, és megjelennek a sztrájkoló termelők is. A történetben mégis arra az egyszerű tényre kerül hangsúly, hogy fájdalmasan nehéz szakítania a családnak a több évtizedes, de valószínűleg inkább évszázados hagyománnyal, hogy ezzel valami olyan vész el, ami nem hozható vissza többé.

A családban ez persze ellentéteket szül testvérek, apák és fiúk között is. Ahogyan a gazdaságban, a család természetes működésében is mindenkinek megvan a maga szerepe – nézőpontjaik, nehézségeik, kérdéseik nem kerekednek egymás fölé, a történet szövetét együtt alkotják meg. Egyikük küzdelme sem fontosabb a másikénál, viszont minden probléma jól leírja az egyes szereplők életkorát. A nagyapa csendesen visszahúzódva búcsúzik a barackfáktól, amelyek végigkísérték az életét, az apa családfői felelősségével bírkózik, megfeszül a hagyomány belső iránytűje és az újítás külső kényszere között, a tinédzser lány önmaga elfogadásával küzd, míg a legkisebb lány azzal, hogy maga mögött hagyja a gondtalan gyerekkort.

A szereplők személyes történetei mellett Simón képein legalább olyan fontos a szél, a nap, a szárazság, az eső – a katalán föld perspektívájából meséli el a család történetét, ahol az egyes élethelyzetek és személyiségek kevésbé érdekesek, mint az élet körforgása. A rutint a birtokra betörő gépek zavarják csak meg: visszatérő jelenet, hogy a családtagok letaglózva nézik, ahogyan betörnek az otthonukba és lerombolják azt. Az eszköztelenségük, bénultságuk, tehetetlenségük mutatkozik meg ezeken a képeken, az hogy ez az érzés közösségként lesz rajtuk úrrá. Hiába jelent mást és mást a különböző generációknak; a nagyapa számára az emlékek örzője, az apának a hivatását jelenti, a gyerekeknek vadregényes dzsungel, amit újra és újra felfedezhetnek. Kinek-kinek az életét jelenti.

Carla Simón rendező már előző, és egyben első, 1993 nyara című filmjében is különleges érzékkel mutatta be a vidéki Spanyolországot, gyermekkora helyszínét. Az önéletrajzi ihletésű mű után az Alcarrásban is a saját tapasztalataiból merít, ugyanis a film szereplőihez hasonlóan Simón családja is baracktermesztésből él. Az életvitel hiteles bemutatása érdekében nem profi színészekkel dolgozott, hanem a helyiek között castingolt, a történetüket pedig nyers képekkel, dokumentarista esztétikával meséli el.

Az utóbbi évek filmjeinek sokasága beszél arról, hogy milyen problémákat okozott a földművelésben a modernizáció és hogyan térhetünk vissza a nagyszüleink praktikáihoz. Ilyen volt például az idei berlini filmfesztiválon debütáló Terra que marca (Raul Domingues, 2022) de a jelenséget eggyel távolabbról is megvizsgálták az alkotók, például Alice Rohrwacher A szent és a farkas (2018) című filmjében.

A termőföld és a haszonállatok megszelídítését, a társadalom és a mezőgazdaság viszonyát története kezdetétől vizsgálja a médium, elég ha csak a korai amerikai westernekre, vagy a földművelés iparosításáról szóló szovjet eposzokra gondolunk. De a Simón filmjéhez hasonló, dokumentumfilmes és fikciós technikákat ötvöző filmeknek is nagy hagyománya van ebben a témában, a filmtörténészek és filmkurátorok pedig igyekeznek, bizonyos helyeken életben tartani máshol felidézni ezt a hagyományt.

Az olasz filmben Ermanno Olmi A facipő fája (1978) című munkája vált a legszélesebb körben ismertté, a mai napig hivatkozási pont a Rohrwacherhez hasonló alkotók számára. A portugál filmben is van példa hasonló alkotói gyakorlatra, 2021-ben például nagy nemzetközi figyelem irányult a portugál Cinemateca által felújított O movimiento das coisas (A dolgok mozgása, Manuela Serra, 1985) című filmre, melyben a rendező egy portugál település hétköznapjait követi, azt, ahogyan a falu rutinjaiba és hagyományaiba egyre inkább beszivárog a modern élet. De a kortárs film egyik legmeghatározóbb alakja, Pedro Costa is nagy figyelmet fordít az ilyen filmekre, nagy részben neki köszönhető, hogy António Reis és Margarida Cordeiro Trás-os-Montes (1976) című munkája a nemzetközi kánon részévé vált.

Ezzel párhuzamosan egyre több rendező ismeri fel, hogy jelenleg nem a filmre, főleg nem a környezeti állapotokat figyelembe venni képtelen, nagy apparátust mozgató filmre van szüksége a világnak. Ezért is lehet fontos visszanyúlni ahhoz a filmkészítési módhoz, amely egyszerű, dokumentarista eszközökkel mesél a paraszti hétköznapokról, így nem csak tematikusan, de formailag is kifejezve egyfajta állásfoglalást.

Carla Simón filmje egy gazdag filmtörténeti hagyomány folytatásaként is nézhető. Türelmesen figyelő tekintete, formai egyszerűsége engedi érvényesülni a természetet, tisztázza újra és újra felmerülő kérdéseinket és láthatóvá teszi azokat az állandóságokat, amelyek talán a legfontosabbak mindannyiunk életében.