A lap ezen tematikus száma talán kevésbé izgalmas, mint a 2008/4-es, amely a sorozatokat járta körül, ám így is kínál jócskán tanulságos és fontos szövegeket. Mindenekelőtt a nyitó tanulmányt, Andrew Darley Vitaalap - Gondolatok az animáció tanulmányozásáról című szövegét érdemes mélyen elraktároznunk. Az írás azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon milyen kontraproduktív, különböző ideológiai ballasztokkal terhelt megközelítések sújtják az animációs filmes elméleti gondolkodást - azaz hogy nem érdemes az animációról gondolkodni-beszélni. Érvelése minden esetben józan, de nem földhözragadt, meggyőző, érezhetően nem frusztrációvezérelt, és még a tetejébe az animáción túlra is érvényes.
Sokszor találkozni - és nemcsak az animációs elméleti hadszíntéren - kisebbségi komplexusból fakadó megközelítésekkel, amelyek a nagy és hatalmas, ámde komisz testvér, az élőszereplős film ellenében stilizálják felül az animációt, túllépve azon a jogos igényen, hogy a sokáig valóban lekicsinyelt, beskatulyázott műfajt valódi értékén kezeljék.
 |
| Nem érdemes az animációhoz a frusztráción át közelíteni |
Ilyenkor az animációból "szupermédium" lesz, amely minden tekintetben értékesebb és potenciálisabb, mint az élőszereplős film. Az esszenciális megközelítés is szükségtelenül szűkítő, torzító: ekkor a vizsgálódó normatívan értelmez olyan "belső tulajdonságokat vagy jellegzetességeket", melyek - szerinte - eldöntik egy alkotásról, hogy az animáció-e vagy sem. Ilyen lehet az a feltétel, amit Darley idéz, mely szerint "a nem a valóságot ábrázoló és/vagy nem-lineáris" animáció az igazi animáció - persze ebben implicite benne van az élőszereplős filmekre érvényes, ezzel ellentétes esszenciális gondolkodás is. Ám az efféle kirekesztő gondolkodásmóddal inkább vesztünk, mint nyerünk.
A már említett "szupermédium"-elv ugyanúgy nem eredményez gyümölcsöző beszédmódot, mint a digitális váltásba vetett túlzott (és elhibázott hit), amely szerint most már eljött az idő, hogy felszabaduljon az animáció (mi alól is?) - mint ahogy a digitális technika tökéletesedése miatti (a valósan fotografált, illetve a digitális felvétel közötti) különbségérzet elvesztése (azaz az indexikalizáció, ha jól értem ezt a nagyon nem magyarázott terminust) sem kell, hogy túlzottan aggasszon minket. Darley szerint azonban a reális-realista és a fantasztikus közötti különbséget nem a technika, hanem a megközelítés, a megformáltság, az intenció adja: "A realista filmek az általunk ismert és megélt társadalmi valóságból, iletve annak bizonyos dimenziója mentén jönnek létre, és attól, hogy digitálisan hozzák őket létre, még nem lesznek kevésbé realisztikusak."
Végül Darley listáján utolsó az elhibázott megközelítésmódok között az elméleti dilemmák általi beszédmód. Ez a szövegrész ritka tisztán és józanul érvel különböző posztstrukturalista narratívák öncélú megközelítése ellen, melyek oly gyakran ürügyként, kapaszkodóként nyúlnak céljukhoz, és leginkább sajátos költői szövegekként működnek - ezeket lehet szeretni, s gyakran gondolatébresztőek, ám (sok esetben) mégsem visznek közelebb minket tárgyukhoz, esetünkben az animációhoz. Darley írásában persze sok mindent lehet pontosítani, néha talán sommásnak tűnnek a megállapításai, de rengeteg csapdára hívja fel a figyelmet.
 |
| Az egykor lesajnált animáció húzza ma a mozi szekerét |
Sőt, hatása abban is megmutatkozik, hogy a következő írás, Aylish Wood: A tér újjáélesztése mintha csak illiusztrációgyűjtemény lenne az feljebb sorolt elhibázott megközelítésekhez. A szerző igencsak túlírt cikke az animációs filmben megjelenő, az élőszereplős filmtől eltérő térfogalom leírására vállalkozik. A hagyományos, a narratív menetben háttérfunkciót betöltő térkialakítástól megkülönbözteti a "rezonáns tér" fogalmát, ahol is a tér a főszereplő, a figurák csak háttéralakok. A rezonancia fogalma Gaston Bachelard-tól ered, s "lehetővé teszi, hogy a tér hagyományos felfogásától(...) eljussunk ahhoz a nézethez, mely a teret valami láthatóan újjáalakuló dolognak tekinti". Az átalakuló tér fogalma valóban animációs sajátosságnak tűnik, de jogosnak tűnik a kérdés, hogy az élőszereplős filmben - főleg a digitális technika térnyerésével - nem történhet-e ugyanúgy meg? Ha eszünkbe jut pl. Terry Gilliam munkássága, az ő élőszereplős filmjeinek térélménye - nyilván nem függetlenül az animációs munkáitól - nem valami hasonló rezonanciával működik? Illetve: az átalakuló tér az animációban igen gyakran nem pusztán a nézőpontváltást, a vágást szolgálja?
Varga Zoltán írása viszont a Darley-féle tesztet is abszolválja, és a tetejébe még olvasmányos is: a szerző az élő és animációs szereplős filmeket vizsgálja, osztályozza, elemzi. Ez egyrészt történeti kutakodás, másrészt leíró, Varga - megkülönböztet élőszereplős és animációs keveredést, illetve átmeneti formát - előbbinél a két mód hierarchikus viszonyban van, azaz az egyik a másik alá rendelődik (ilyen lehet pl. animációs főcím egy élőszereplős filmben), míg az utóbbinál ez kevésbé egyértelmű. Az átmenetiség két csoportra bomlik, reflektálatlanra - tán a leghíresebb példa ide az 1933-as King Kong, vagy Tim Burton Támad a Mars!-a - míg a reflektált csoportra példaként Varga a Roger nyúl a pácban-t elemzi hosszan.
Leslie Bishko cikke, tán Darley útmutatásai alapján, messze elkerüli az elméleti kérdéseket: A rajzfilmstílus helyes és helytelen alkalmazása az animációban című írás technikai a javából. Bishko először (némi animációtörténeti fejtegetéssel egybekötve) Walt Disney perfekcionista indíttatású 12 pontjából levezeti az élethű mozgást, megjelenést megteremtő rajzfilmes stílust, majd bevezetvén a(z eredetileg táncanalízisre használt) Laban-féle mozgáselemzés módszerét, amely, leegyszerűsítve, mozgás és karakter, szándék, szellem egységét tudja kimutatni. Ezek után Bishko pár példán bemutatja a rajzfilmstílus helyes és helytelen alkalmazását - rendszerező igényű, akkurátus írása nyilván roppant érdekes egy animációs filmesnek, az egyszerű érdeklődőnek azonban száraz, és valamennyire a lap profiljától is elüt.
 |
| Rezonáns tér, rajzfilmstílus - bántó Menő manó hiánya |
Ízlés dolga, nekem kissé vékonyra sikeredett ez a Metropolis, elrágódtam volna vonatkozó életművek (kizárólag animációs rendezőkön túl Terry Gilliam, Tim Burton, Michel Gondry és mások életművéből elég izgalmas esztétikai következtetések vonódhattak volna le), vagy konkrét stílusok elemzésén - de szívesen olvastam volna a digitális technológia térnyerésének következményeiről is. És a Menő manóról egy szó sem esett...
