Az Ózd-sorozatot két részletben,március 14-én 5, március 15-én 10 órán keresztül lehetett megtekinteni az OSA Archivumban, az OSA és az ELTE TÁTK szervezésében, a második napon közönségtalálkozó volt Almási Tamással.
Az Ózd-sorozat a rendszerváltás éveinek történéseit megörökítő dokumentumfilmek ikonikus darabja. Almási 1987-től 1995-ig filmezte az ózdi gyár hanyatlását; végül 2003 és 2006 között még egyszer visszatért megörökíteni, hogy az egykori szereplők hogyan vélekednek az ország EU-csatlakozásáról. A sorozat jelentős helyet foglal el a magyar filmtörténetben, már csak azért is, mert ritka az ehhez hasonló nagyszabású vállalkozás, ahol évtizedeken keresztül követték a filmkészítők egy adott város, közösség és egyének sorsának alakulását. Noha a filmeket a kritika elismerően méltatta és tanulmányok is születtek róla, hiányzó pont, hogy a közönség számára is elérhetőek legyenek: bemutatásuk óta alig voltak láthatóak, különösen így egyben, pedig kevés ehhez fogható lenyomata van a közelmúltbeli magyar történelem egyik legfontosabb időszakának.
Debre Zsuzsa, a program egyik szervezője elmondta, az Ózd-sorozat azért is különösen érdekes, mert Almási valós időben archiválta a rendszerváltást: a rendező különleges érzékenységgel, jó lényeglátó képességgel ráérzett, hogy egy fontos történelmi pillanat részesei voltak, és hogy mit örökítsen meg belőle. Amikor a filmek újbóli bemutatása mellett döntöttek, egyértelműnek tűnt a választás, hogy az egyes részeket nem külön napokon, hanem egyben, másfél nap alatt vetítik le, hogy az együtt töltött idő és a közösségi filmnézés ereje is hozzájáruljon a filmek befogadásához.
Az első napon az első három epizódot, a Szorításbant (1987), Az első száz évet (1991) és a Lassítást (1991) néztük meg, a második napon pedig a Miénk a gyár 1-2. (1993), az Acélkapocs (1994), a Meddő (1994), a Petrenkó (1995), és A mi kis Európánk (2006) című részeket. Az Ózd-sorozat után, a második nap zárásaként, Debre Zsuzsa 2022-es Elmúlt, oszt jól van című rövidfilmjét vetítették le, ami Ózdon játszódik egy fodrászatban, és azzal a kérdéssel foglalkozik, az egykori női gyári munkások három évtized elteltével hogyan emlékeznek vissza a gyár fénykorára.
Almási 1987. áprilisában kezd el forgatni Ózdon, és már a kezdetektől több epizódot tervez. Az első néhány hónap alatt, ‘87 áprilisa és augusztusa között forgatott anyagból áll össze az első epizód, a Szorításban. A film archív felvételekkel indul, amelyek a sokszorosan kitüntetett, a magyar nehézipar jelképeként számontartott gyár életét idézik meg jellegzetes, a propaganda anyagok által rendszerint középpontba emelt pillanatokkal: május elsejei felvonulást, gépek mellett dolgozó munkásokat látunk híradó felvételeken. A nyolcvanas évek közepéről bejátszott filmrészlet már Pethes Andrást mutatja az üzem élén, innen váltunk az 1987. május elsejei ünnepségre, ahol Pethes más vezetőkkel társalog.
A munkások a színpadon elhangzó szónoklattal és a vezetők üres frázisaival markáns kontrasztban, teljesen más körülményekről számolnak be Almásinak. Tisztán és egyértelműen fogalmazva világítanak rá a gyár gazdasági ellentmondásaira: hogy veszteséget és selejtet termel, de közben a brigádok mégis kitüntetéseket kapnak; hogy egyre több iroda épül, és ott egyre többen kapnak munkát, miközben a melósoknak egyre nehezebb („sokat dolgozunk a semmiért”) és az alapvető munkafeltételeik sincsenek biztosítva.
Almási-maraton / fotó: OSA Archívum
A sorozat az ide vezető folyamatokat is megkísérli világosabbá tenni: Az első száz év című rész azért készül el, hogy áttekintést nyújtson az ózdi kohászat történelmi hátteréről; ebben a részben Almási az Ózdi Kohászati Üzemek 1840-es években alapított és az államosításig működő elődje, a RIMA még élő vezetőivel készít interjúkat. Ezután a Lassítás és a kétrészes Miénk a gyár újra a kilencvenes évek első pár évének történéseit, a sikertelen átalakítási kísérleteket és a privatizációt tárgyalja. Almási az átalakulás számos részletét figyelemmel kíséri, szakszervezeti gyűléseken, vezetői értekezleteken forgat, ma már szinte elképzelhetetlen hozzáféréssel; a munkásokat kérdezi fáradhatatlanul a helyzetükről, a problémáikról, a döntéseikről a gyárban, pihenő alatt és az otthonaikban.
Formailag eltérnek egymástól az egyes epizódok: a legtöbb rész színes, de például a Szorításbant fekete-fehérben mutatták be, valamint vegyesen építkezik szituációs helyzetekből, interjúkból és a munkásokkal folytatott kötetlenebb beszélgetésekből, de ezeknek az aránya változik részről-részre. A formai döntésekből, interjúhelyzetekből is kitűnik, hogy inkább a munkásokkal szimpatizál, hiszen őket mutatja be kötetlenebb helyzetekben és saját környezetükben, míg a vezetőket – Petrenkó János kivételével, az ő története önálló epizódot kap – jellemzően kötött interjús helyzetekben és értekezleteken.
A Miénk a gyár második része végén felirat közli a súlyos statisztikai adatokat: 1993-ra Ózdon a munkaképes lakosság 60%-a munkanélküli volt. Innen veszi fel a fonalat az Acélkapocs, ami 1993-1994 között játszódik. Almási itt egy-egy szereplő életére fókuszál: mi lett a dolgozókkal az elbocsátások, nyugdíjazások után? A filmben bemutatott szereplők különböző stratégiákat választottak a továbblépésre; egyikük sincs könnyű helyzetben, mivel nyugdíj előtt, az ötvenes-hatvanas éveikben kellett új munkát találniuk, vagy újraképezniük magukat. Morvai Katalin Törökországba jár piacozni, ahova egy alkalommal a stáb is elkíséri. Ruhákkal kereskedik, több napos buszos utakat tesz meg a társaival Románián vagy Szerbián keresztül, ahol hazafelé jövet előfordul, hogy megtámadják és kirabolják őket. A film bemutatja még Seffert, aki korábban anyagvizsgálóként dolgozott az ÓKÜ-ben, most pedig polgármester-választáson indul, mert eltökélten hiszi, hogy így segíteni tud az éppen szétesőfélben lévő közösségén.
Megfordulunk a Csákányovszky családnál is, ahol a feleség jár dolgozni, a férfi pedig főz és a háztartásról gondoskodik. Mint megtudjuk, több családnál is a férfi maradt otthon munkanélküliként, a nők pedig dolgoznak, vagy külföldre ingáznak, így a hagyományos nemi szerepek szerinti munkamegosztásra is jelentős hatást gyakorolt a gyárbezárás. Debre Zsuzsa filmje, az Elmúlt, oszt jól van, amely három évtizeddel később tér vissza a városba, tovább árnyalja majd ezt a képet a hajdani női munkásokról, rávilágítva a rugalmasságukra és kitartásukra: az egyik idős hölgy a fodrászatban például elmeséli, hogy idősgondozói munkát vállalt Székesfehérváron, amikor munkanélkülivé vált, és nem volt más lehetősége pénzt keresni.
A kohászat hanyatlása nem csak korábban sosem tapasztalt munkanélküliséget okoz, de ebből következően a városban és környékén meglévő társadalmi különbségeket is elmélyíti. Ezzel a kérdéssel foglalkozik az 1994-es Meddő, ami Almási elmondása szerint olyan visszatetszést váltott ki a bemutatása után, hogy inkább igyekeztek elhallgatni a filmet, Ózdról pedig évekre kitiltották. A film a gyár lebontása után maradt meddőhányón vasat és drótokat gyűjtögető cigány családokra, illetve a foglalt lakásokból való kilakoltatásokra fókuszál. A gyár helyén maradt senkiföldjén nagy, nehéz vasdarabokat cipelnek, acélhuzalokat és -kötegeket gyűjtögetnek családok; az eladott vasból próbálják fenntartani magukat. Az elhagyatott, rossz állapotban lévő társasházakból nagy rendőri kísérettel lakoltatják ki a hatóságok az „önkényeseknek” nevezett lakásfoglalókat.
A filmsorozat egészén végigvonul a hatóságok és hivatalnokok által használt nyelvezet abszurditásának és kiüresedettségének megmutatása. A közhelyekben, üres frázisokban fogalmazó hivatalnokok beszédmódja sokszor komikus hatást kelt, máskor inkább belénk hasít az érvelés abszurd kegyetlensége. A leginkább talán éppen az előbb említett Meddő jeleneteiben érhető tetten ez, mert ott a legélesebb a kontraszt a cselekvési pozícióban lévő hivatalnokok és rendőrök, és a nekik teljesen kiszolgáltatott családok között. A kilakoltatás alatt álló emberek és a velük szemben intézkedő hatóságok között olyan párbeszédek hangzanak el például, hogy azért nem jutnak lakáshoz, mert önkényesek, de meg kellene oldaniuk a lakhatásukat, mert önkényesek.
A program szervezői, Prőhle Janka (ELTE TÁTK) és Debre Zsuzsa (OSA Archivum) beszélgetnek Almási Tamással / fotó: OSA Archívum
A Meddőt követi az 1987-től 1995-ig ívelő történet utolsó epizódja, a Petrenkó. Az egykori lakatosból lett vállalkozó, majd gyártulajdonos Petrenkó János a teljes családi vagyonát a „Durva” (durvahengermű, az Ózdi Kohászati Üzemek egyik üzeme) újjáélesztésére és fenntartására teszi fel, de a végén közutálat tárgya lesz a saját munkásai között, és belebukik a vállalkozásba, meg a nála nagyobb hatalmú vezetőkkel való hadakozásba. A Petrenkó után egy részt készített még Almási, az 1998-ban bemutatott Tehetetlenült, ami a több mint egy évtizeden keresztül húzódó események összefoglalása volt, ezt a részt azonban a mostani programon nem néztük meg.
A Petrenkó után A mi kis Európánkkal folytatódott a vetítés, ez az epizód 2003 és 2006 között játszódik; Almási ekkor még egyszer visszatért Ózdra, hogy megörökítse, mi történt a filmjei korábbi szereplőivel. A film három időpillanatban, a 2003-as népszavazás után, a 2004-es EU-csatlakozási ünnepség napján, majd két évvel később, 2006-ban mutatja meg, ki hogyan vélekedik erről az újabb történelmi jelentőségű eseményről. Borzongatóan pontos előrejelzések fogalmazódnak meg egyes jelenetekben, például, amikor azt taglalják, hogy Nagy-Britannia előbb-utóbb ki fog lépni az EU-ból. De nem csak ezt a sejtést igazolta az idő. „Attól is félek, hogy nem munkahelyeket teremtenek, hanem elviszik a munkaerőt”, mondja óvatosan az egyik szereplő, miközben éppen a május elsejei EU-csatlakozási ünnepségre tartanak.
Az Ózd-sorozat filmjei kivételes érzékenységgel és részletességgel teszik láthatóvá, hogy a rendszerváltás korának politikai, gazdasági, társadalmi történései mélyreható változást gyakoroltak közösségekre és egyéni sorsokra egyaránt, és radikálisan és hosszú távon változtattak meg emberi viszonyokat. Az egykor szűk közösséget alkotó ózdi munkások egy része pedig mindössze néhány év alatt részévé vált a nagy európai, illetve globális vendégmunkás-áramnak: már az Acélkapocs érinti a kérdést a Törökországba ingázók történetével, a A mi kis Európánkban pedig az egyik szereplő arról számol be, hogy sok nő a városból Izraelbe, az Amerikai Egyesült Államokba vagy Németországba megy dolgozni.
Szorításban
Miután korábban csak a Szorításbant láttam, megrázó élmény volt megnézni a sorozat további részeit, és különösen nagy hatással volt rám, hogy ilyen formában láthattam őket, mert a filmeket egymás után megnézve teljesebben kibomlanak a viszonyrendszerek, és ennyi időt rászánva a történetre, a megértés sokkal mélyebb rétegeit mozgatta meg, mintha külön-külön találkoztam volna velük.
Bár Almási elmondta, nem akart szociográfiai filmeket készíteni, a jelenből visszanézve szociológiai lenyomatnak, kordokumentumnak is egyedülállóak az Ózd-filmek, mivel képet adnak egy adott történelmi pillanatban egy méltatlanul alul- (és rosszul) reprezentált társadalmi rétegről és régióról Magyarországon. Az Ózd-sorozat a gyári munkásokat nem elsősorban lecsúszott és reményvesztett emberekként mutatja be; úgy jelennek meg, mint olyan szereplők, akiknek politikai gondolatai vannak.
Ez megmutatkozik a gyárbezárás körüli vitákban éppúgy, mint a 2003-as népszavazás után, amikor két egykori munkás, Seffer és Csákányovszky ütköztetik az álláspontjukat az EU-csatlakozással kapcsolatban. Seffer felsorolja a Nyugat-szkepticizmus klasszikus érveit: „cserbenhagytak minket mindig”, „kell nekik a piac”, „miért hisszük, hogy mindig csak más tud megsegíteni?”, Csákányovszky ezzel szemben azzal érvel, hogy valahová tartozni kell, mert ha nem a Nyugat, akkor „mi marad, Észak, Dél, Kelet?”.
Noha a munkások végül kisemmizettjei lettek a rendszernek, de ahogyan megjelennek, az nem az áldozat voltukat erősíti, hanem azt helyezi előtérbe, hogy milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennük. Almási a beszélgetésen kiemelte, őt elsősorban az érdekelte, mit éreztek azok az emberek, akikkel beszélt az átalakulással, a gyár bezárásával kapcsolatban: hogy ebből derüljön ki, hogyan formálódtak „egyéni sorsok a történelmi időben”.
A Szorításban elérhető a Filmión.
