Valós társadalmi kérdések és egy családi tragédia szálai szövődnek össze Ben Hania narratív kísérletnek is beillő dokumentumfilmjében, mely rögtön olyan filmeket juttathat az eszünkbe, mint a hazai mozikban tavaly debütált Háromezer számozott darab, Császi Ádám filmje. Császi egy létező színdarab fiktív sorsán keresztül a hazai romaság helyzetéről beszélt, Kaouther Ben Hania pedig egy szétszakított tunéziai család – öt nő, anya és lányai – történetét mondja el egy olyan formával kísérletezve, melyben a családtagok színészek közreműködésével játsszák el újra mindazt, ami velük történt. A pszichodráma, a színház, a dokumentumfilm és a játékfilm eszközei jól követhetően elegyednek a Négy nővérben, és a kulturális tolerancia jegyében hozzásegítik a nézőt, hogy megértse ezeket a kegyetlen erők formálta sorsokat.
A Négy nővér egy olyan családról szól, ahol az anya (Olfa Hamrouni) négy tinédzser lánya közül kettő megszökött, hogy az Iszlám Állam szolgálatának szentelje az életét. Az ő távozásuk vélhetően örökre szól, jól tudják ezt az otthon maradt családtagok, akik ugyanúgy nehezen dolgozzák fel a történtekben rejlő politikai, valamint a személyes, érzelmi valóságot. A film ezeknek a női sorsoknak az elemzésére vállalkozik, de a célja az is, hogy a történtek pszichológiai kísérletnek is beillő rekonstruálása révén a lelki feldolgozás lehetőségét, a veszteség fájdalmának enyhítését nyújtsa az anyának és a testvéreknek.
Szegény sorból származik a család, így nem is nagyon van más esélyük, hogy szervezett keretek között, tudatosan feldolgozzák a tragédiát. Olfa egy, négy majd két év korkülönbséggel hozta világra a lányait, akik még kicsik voltak, amikor az anya elmenekült velük boldogtalan házasságából és a testvéréhez költözött. Itt nevelte tovább a lányokat, akik mind a maguk módján kezdtek el kísérletezni a lázadás különböző formáival. Nem volt más választásuk, hiszen tanulatlan lánygyermekekként kétféle életforma, az önálló életet biztosító takarítás vagy a férjhez menés, családalapítás közül választhattak.
A két lány, Rahma és Ghofrane 2015-ben csatlakozott terroristaként és feleségként az ISIS-hoz Líbiában, hamarosan 16 év börtönre ítélték őket, egyikük nyolc éve itt, zárkában neveli lánygyermekét. A filmben velük archív híradófelvételeken keresztül találkozhatunk, a rekonstruált jelenetekben azonban színészek játsszák el őket és a testvéreket alakító színésznők kísértetiesen hasonlítanak a valódi lányokra.
Az ő segítségükkel rekonstruálnak egyes jeleneteket először az anya, majd a család életéből, de a film nem csupán magukat a rekonstruált jeleneteket mutatja meg, sokszor az azokra való felkészülést is, vagy ahogyan a valós szereplők saját szavaikkal elbeszélik, bemutatják a színészeknek életük eseményeit. „Olyan leszek, mint Rose a Titanicból” – mondja a film elején az egyik nővér, amikor rengeteg nevetés, izgatott készülődés és viccelődés közepette ráhangolódnak arra, hogy a nézőknek elmeséljék életük legmeghatározóbb élményeit.
Az eljátszott jeleneteket előkészítő beszélgetések, a valódi szereplőkkel készített interjúk sorából hamar megérezhető az a kilátástalanság, amely elől a testvérek inkább egy másik élet felé menekültek, de az a rettegés is, amellyel az otthon maradt két lányt féltették az elrablástól. Ez a félelem vezetett odáig, hogy ők végül egy ideig bentlakásos intézet falai között nevelkedtek, végül ez védte meg őket attól, hogy nővéreikhez csatlakozzanak.
Az anya szerepe pedig kettős, ő az egyetlen, akiből a film fiktív terében kettő is van, a valódi szereplő és egy színésznő. Utóbbi akkor lép színre, amikor az igazi Olfa számára érzelmileg már túl megterhelő a jelenlét. Bizonyos jelenetekben mindketten jelen vannak, a rendező tovább variálja a dramatizálás lehetőségeit, például, amikor az anya szüzességének elvesztését beszéli el: az őt alakító színésznő és az újdonsült férj mellé Olfa úgy lép be a jelenetbe, hogy saját testvérét játssza el, aki a nászéjszakán üzekedő párra ront, hogy az aktust megsürgesse. Mindebben pedig aktívan részt vesz a kamera mellől instruáló rendező is. A szereplők gyakran tudatosan neki címezve mesélik el az eseményeket.
A film elején a fiktív és valós személyek megismerkedésébe is bepillanthatunk, már ez az első találkozás is a kamera előtt zajlik, szemtanúi lehetünk, ahogyan az anya és a testvérek egyszerre regisztrálják a valódi lányok és a színésznők közötti különbségeket és hasonlóságakat. Látjuk az ezekre adott őszinte reakciókat, a meghatottságot és persze a csalódottságot is, hogy a beöltöztetett színésznők hasonlítanak, de hát nem ők az igazi lányok.
Ben Hania kamera előtt zajló kísérlete már itt magával ragad, ritkán lehetünk szemtanúi annak, hogy tragikusan elveszített családtagokat a színészek úgy játszanak el, hogy közben mindvégig jelen vannak, sőt, instruálnak a valódi szereplők. Ráadásul az első találkozásnál egy pillanatra talán valóban felmerül anyában és otthon maradt testvérekben, hogy a rendező csodával határos módon a valóságos testvéreket hozta haza. A sebek feltépése mindenesetre szervezett keretek között zajlik, amit a folyamat elszenvedői a feldolgozás, gyógyulás reményében, tudatosan viselnek el.
Amikor fény derül arra, milyen kegyetlenül bánik lányaival Olfa, az őt alakító színésznő megrendülten mondja neki, hogy gonosz. A lányok elbeszéléseiből ugyanis egyértelműen kiderül az, ami európai szemmel nézve felfoghatatlan: az anya tettekkel és szavakkal egyformán veri a lányokat, ez számára a neveltetéséből és a kultúrájából fakadóan a levegőnél is természetesebb. Olfa csak kedvesen nevet, amikor gonoszságát a szemére vetik. Az anyai kegyetlenség és a hétköznapi terror, a tragédiák – verbális és fizikai bántalmazás, éhezés, családon belüli nemi erőszak – megjelennek a filmben, de ugyanolyan életszerűen és közvetlenül, mint amilyen természetesnek veszik azokat az érintett családtagok. A rendező nem von le következtetéseket, nem ítélkezik, egy pillanatra sem okolja Olfát a lányok eltűnéséért, az ok-okozati összefüggés mégis könnyen megsejthető.
Olfa és az otthon maradt testvérek részletesen elmagyarázzák a történteket a színészeknek, akiknek olyasfajta beavatásban van részük, mint amikor egy rendező magyarázza el a szerepeket alkotótársainak. A színészi átlényegülésnek azonban van egy mélyebb rétege is a filmben, mivel maga a szerepjáték drámai körülmények között a valóságban is része volt a lányok életének. A nővérek a színészekkel közösen idézik fel azokat a szokásokat, melyek már korábban megvoltak a családban: amikor nem volt mit enniük, a különböző ételekről álmodozva, üres tányérok felett ülve közösen eljátszották, hogy elkészítik és elfogyasztják az elképzelt fogásokat.
Mindehhez az amúgy is javarészt kívülállóként jelenlévő anya csak távolról asszisztált, megerősítve a lányaiban azt az élményt, hogy a mindennapjaikban jelen lévő szenvedés az élet természetes velejárója. A színészek bevonódása a filmben mindvégig a valódi szereplők jelenléte által lesz olyan erőteljes és felfokozott, s végül meg is történik az összemosódás realitás és fikció között. Valóban bekövetkezik a színészi átlényegülés, és egy-egy pillanatra figyelmes nézőként is képesek vagyunk megfeledkezni arról, kicsoda színész és ki narrálja élete valóban megtörtént eseményeit ebben a fiktív térben. Egy új női kötelék alakul ki tehát a filmben a régi, elveszített helyett, mi, nézők pedig szemtanúkként megvizsgálhatjuk, ez az új kötelék képes-e felülírni a korábbi sebeket, vagy épp, hogy újakat ejt maga is.
Játékossága, vallomásos jellege, kísérleti formája ellenére a Négy nővérben nincs semmi esetleges, ugyanolyan szigorúan végigvitt forma bomlik ki a szemünk előtt, ahogyan a rendező korábbi, fejezetekre tagolt játékfilmje, a megerőszakolás nyolc részre osztott utótörténetét feltáró Éjszaka Tunéziában is kiforrott szerkezetű játékfilm volt. Biztonságos teret nyújt a valódi szereplőknek a kitárulkozásra, traumáik feldolgozására ez a kísérleti forma. A traumák rekonstruálása persze nem újkeletű törekvés a dokumentum- és játékfilmben, a magyar példa, Császi filmje mellett több helyen is találkozhattunk vele mostanában: a nemi identitás kérdését fejtegető Framing Agnes a talk show formátumot használja fel, a katolikus iskolákban történt szexuális bántalmazásokról szóló, a Netflixen futó Procession a drámaterápia eszközét alkalmazza, és az HBO sorozata, A Próba is egy hasonló kísérletet tár elénk.
Így vagy úgy, a rekonstruálás különböző módszerei a gyógyulást szolgálják, járják körül. A Négy nővér esetében a múltbeli események feldolgozása, újrajátszása és a színészek, valamint a valós történések szereplőinek egy térbe helyezése, egymásra reagáltatása végül egyfajta elméleti teret képez, és inkább hív elő empátiát, mint azonosulást a nézőből. A film átláthatóvá és megérthetővé teszi a különböző szereplők motivációit, érzelmi hátterét, miközben felfed olyan titkokat is, amelyek magyarázatul szolgálhatnak tetteikre.
Az elnyomó hatalmi rendszerekben élő nők sorsának vizsgálatán messze túlmutat Ben Hania filmje, mely egyszerre fogható fel játék- és dokumentumfilm játékos egymásra reagáltatásaként és rögzített pszichodrámaként, lehetőséget nyújtva a szereplők számára, hogy biztonságos körülmények között próbálják feldolgozni az őket ért családi traumákat. Ugyanakkor képes elhihetővé és a nyugati társadalmakból nézve is megérthetővé tenni olyan felfoghatatlan eseményeket, mint hogy egy anya félholtra veri a saját gyermekét, vagy hogy egy lány a saját sorsának kilátástalansága elől a terrorizmusba menekül. A film végére átérezzük Olfa szenvedését, aki pontosan tudja, miért falja fel kicsinyeit anyai féltésből a nősténymacska, és átlátjuk azt is, egy erőszakos és nőgyűlölő világban felnőve hogyan volt képtelen szabadulni a bántalmazó anyai magatartástól. De a filmből felsejlik az is, hogy ha újrakezdhetnék, akkor sem volnának képesek máshogy cselekedni, és ez a valódi, megrázó tragédia Olfa és lányai sorsában.
Kaouther Ben Hania az első arab nő, akinek két filmjét is Oscar-díjra jelölték, az A férfi, aki vásárra vitte a bőrét is kapott már jelölést, 2021-ben. Az idei Oscar-gálát március 10-én tartják, ahol kiderül, hogy a Négy nővér elnyeri-e a legjobb dokumentumfilmnek járó szobrot. Addig is a hazai közönség az idei BIDF programjában láthatja a filmet, majd február 8-tól indul az országos forgalmazása.
