A cannes-i filmfesztivál nemcsak a legújabb filmeket szemlézi, hanem a filmklasszikusokra is kiemelt figyelmet fordít. A Cannes Classics kategóriában 2004 óta vetítenek felújított filmeket, melyeken keresztül a fesztivál történetéről is egyre markánsabb kép rajzolódik ki. A francia filmtörténet egyik legfontosabb szerzője, Jean Eustache már régóta hiányzott Cannes kánonjából, ráadásul a szélesebb közönség számára is nehezen volt elérhető: nem adták ki DVD-n, nem újították fel, de még a francia tévéműsorban is alig lehetett elcsípni a filmjeit. Miután a filmek jogutódja és a Les Films du Losange (gyártó és forgalmazó) megegyezésre jutottak, a rendező életműve végre visszatérhet a mozikba, a Cannes Classics program nyitófilmje pedig Eustache legendás A mama és a kurva című mesterműve volt.  

Alexandre a nála kicsivel idősebb szeretőjével és eltartójával, Marieval él, nem szűnő féltékenységben, amelyet Alexandre minden erejével táplál. Próbálja visszaszerezni Gilbertet, előző barátnőjét, olyan elhivatott, hogy még a kezét is megkéri, de a lány súlyosan terhelt kapcsolatuk után inkább egy „rendes emberre” vágyik. Amikor Alexandre felismeri, hogy próbálkozásai hiábavalóak, elkapja egy kávézóban üldögélő lány pillantását, akit egyből meg akar hódítani. Így ismerkedik meg Veronikával, a szexmániás ápolónővel.

Alexandre és Marie

Alexandre karakterét Jean-Pierre Léaud kelti életre, aki, bár A négyszáz csapás vásott kölykétől a XIV. Lajos halála reszkető királyáig a legkülönbözőbb figurákkal mutatta meg tehetségét, alakja mégis a hatvanas-hetvenes évek Párizsával forrt össze leginkább. Tekintetében megszállottság bujkál, gyermeki mosolyában agresszió rejlik, de többnyire megmarad a banalitásokat is saját fontossága tudatában elővezető, komoly filozófus szerepében. Alexandre totalitásként képviseli azt, ami ’68 után maradt – nincsenek ellenpontok, leküzdendő minták, klasszikus családmodell vagy kispolgári életvitel. Egyedül mintha éppen az ő vágyaira vetne árnyékot mindaz, ami ellen attitűdjével küzd: a filmet Alexandre két – sikertelen – lánykérése keretezi.

Alapvetően a férfi nézőpontját követjük, ahogyan erre a cím is utal: Eustache Alexandre szemszögéből fogalmazza meg a nők funkcióit, a gondoskodó szeretetet és a szinte érzelemmentes szexualitást. Marie (Bernadette Lafont) anyagi és érzelmi jelenléte szükséges a fiú stabilitásához, Veronika (Françoise Lebrun) szenvtelen ápolónőként pedig remek alkalmat ad arra, hogy Alexandre átadhassa magát gyermekkori fantáziáinak. Bár ezeket a szerepeket többé-kevésbé a nők is magukénak vallják, úgy cserélgetik, próbálgatják őket, mint könnyű kabátot, és épp ebből látszik, valójában mennyire nem tartoznak hozzájuk.

Erre mégsem reflektálnak, elfogadják a felállást, szerelmeik ösztönösek és csak fizikai dimenzióban léteznek. ’68 hagyatékaként egyedül a szexuális élet emancipációja marad fönn, az is mintha csak megerősítené a család értékeit, a lánykérésekben, vagy Veronika monológjának egyik kulcsmondata szerint: „A szerelem nem ér semmit, ha nem születik belőle gyerek.”

A forradalom fájdalmas hiányérzetet hagy maga után, értékek helyére görcsös szexualitás kerül. Ez Alexandre kultúrához való viszonyában is megnyilvánul: A munkásosztály a Paradicsomba megy című olasz film helyett a tévét választja, a kávézóban alig nyitja ki a könyvét, máris eltereli a figyelmét Veronika megfigyelése, de a lemezek is pusztán a hangulat fokozását célozzák, szép lassan beleolvadnak a jelenetek hátterébe. A kultúra díszletté silányul, Alexandre gondolkodása csak saját magára irányul.

Alexandre, Veronika és Marie

Jean Eustache közvetlenül a francia újhullámként emlegetett generáció után következő alkotóként még ezer szálon kötődött a Cahiers du Cinéma gondolatiságához, ugyanakkor már távolságtartó és valamelyest kritikus viszonyt alakított ki velük.

Filmjeiből eltűnik az a fajta filmnyelvi játékosság, a szüntelen építkezés és rombolás, a vágás szabályainak felborítása, a hang dinamikus összezavarása, ami Godard, Truffaut, Chabrol vagy Rohmer filmjeit jellemzi. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy A mama és a kurva nagyon erősen megidézi Godard kávézókban tébláboló, ágyakban filozofáló, vonzó és modoros karaktereit, vagy éppen Rohmer színpadias, a beszéd performatív jellegét kiemelő, frontális, egyszerűségre törekvő képeit. De míg Godard figurái sziporkáznak és gyakran követhetetlen asszociációs láncokba bocsátkoznak, Eustache karaktereit elnehezíti a gondolkodás; míg Rohmer arra használja gondosan berendezett helyzeteit, hogy megengedő humorral leleplezze szereplői műveletlenségét, Eustache értelmiségijeinek szenvedést okoz, hogy képtelenek a testi problémáktól elvonatkoztatva szellemi kérdésekre fókuszálni.

Keserűsége, destruktív jellege, a hetvenes éveket jellemző kiábrándultsága miatt A mama és a kurva című filmet gyakran bélyegzik reakciósnak, vagy használják a forradalom kudarcának örömittas bizonyítására. Ez az olvasat ugyanakkor jócskán leegyszerűsíti a filmben megjelenő problémákat, és szinte teljesen mellőzi a filmet legelemibb szinten meghatározó vallomásos hangvételt.

Alexandre és Veronika

Ahogy Serge Daney fogalmazott: „Eustache mozija kíméletlenül személyes volt. Vagyis kíméletlenül kötődött a saját tapasztalataihoz, az alkoholhoz, a szerelemhez. Kitölteni az életét, hogy az aztán filmjei alapjául szolgálhasson – ez volt az egyetlen erkölcsi kódexe, de ez vasból készült. A filmek akkor jöttek, amikor már elég erős volt ahhoz, hogy előhozza őket, hogy visszahozza azt, amit az életben megteremtett.” Daney sorai rávilágítanak A mama és a kurva azon aspektusára, amelyben talán a legteljesebben tárulhat elénk a film.

Ez a fajta személyesség sokkal hűvösebb, az önmitológiát és a romantizálást világosan elutasítja, viszont pont ebben a kritikus távolságban születik meg az a megrendítő őszinteség, amely a francia új hullám után következő generációt jellemzi. Alkotói pozíciójában Eustache sokkal közelebb áll kortársaihoz, Maurice Pialat szenvtelen drámáihoz vagy akár Chantal Akerman reflektált önfilmezéséhez.

A film egyes szám első személyben kezdődik, hogy aztán több egyes szám első személyben fejeződjék be” – magyarázta Eustache, és a karakterek valóban, mintha egyetlen, közösen pulzáló egésszé állnának össze. „Nincsenek már erődítmények. Mindenkinek megvan a maga ideje” – énekli Alexandre Veronikának az ágyban, a megváltozott hősökről, a lecsengés éveiről, a dalokról, amelyek az erődítmények helyén maradtak. Eustache tiszta képei teret engednek a hetvenes évek szorongásainak, egyszerű beállításai a szereplők gesztusaira irányítják és fokalizálják figyelmünket. Különcségeiket mintha lecsupaszítaná, leleplezné a fekete-fehér, szembenéző ábrázolás, kihangsúlyozva azok banalitását.

Ötven évvel készülése után Jean Eustache A mama és a kurva című filmjének újra-bemutatása filmtörténeti jelentőségű esemény. Emellett az idei Cannes Classics szekció India filmművészetének adózik Satyajit Ray Ellenfél című filmjének felújított változatával, de Glauber Rocha vagy Vera Chytilová klasszikusai is láthatóak az idei programban.