Mi sem természetesebb annál, mint hogy Kate Middleton tapintatos hallgatás helyett szívhez szóló videóüzenetben értesíti betegségéről az érte aggódó alattvalókat, de Lady Gaga is krónikus fájdalmáról vall a róla szóló dokumentumfilmben (Gaga: Five Foot Two), ahogyan a javíthatatlan optimista és gyógyíthatatlan beteg Michael J. Fox (Still), és a sclerosis multiplexben szenvedő Selma Blair is nyíltan felvállalja elesett állapotát (Bemutatjuk Selma Blairt) a betegsége történetét elbeszélő dokumentumfilmben, és a Celine Dionról szóló új portréfilm szintén nagyrészt a stiff-person-szindrómáról szóló, a rajongókhoz címzett fájdalmas vallomás (Ez vagyok én: Celine Dion).
Forrás: Iconic Images, HBO
Ezek a filmek egyszerre örökítik meg a sztár sikeres életútját, engedik be a nézőt a hűs luxusvillák kényelmes magányába, és mutatják meg alanyaikat a mellbevágóan hétköznapi szenvedések közepette. Hiába a ragyogó tehetség, a hatalmas vagyon és a világhírnév, a betegségek ugyanúgy bánnak a hírességekkel, mint bármelyik másik földlakóval. Nemes célt is kitűz maga elé a sztár, aki elesettségéről az egész világ előtt vall, vagy akár borzongató fájdalmaival és kínszenvedéseivel a kamera elé áll: a betegséget körülvevő tabut akarja eloszlatni, de közben természetesen a saját imidzsét is tovább építi, még ha a rajongól tisztában is vannak azzal, egy sztár takarója mindig puhább, az orvosai kedvesebbek, és a betegséggel töltött hétköznapjai lebonyolításában sem a szomszédasszony szívességére kell majd hagyatkoznia.
Faye Dunaway portréja határmezsgyén jár a régi típusú, távolságtartó és felmagasztaló életműinterjú és az egyre trendibb, szuperszemélyes vallomásfilmek között. A 83 éves Dunaway egyrészt hű marad ahhoz az sztárképhez, amely pályája kezdetén, a hatvanas években volt divatban: hűvös, távolságtartó, tele allűrökkel. Nem látjuk a filmben smink nélkül, betegen, kiszolgáltatottan, és ugyan az első jelenetben máris ész nélkül kiosztja a körülötte szorgoskodó stábot, később enged a konokságból, főként, amikor az interjúkanapén imádott fiával, a dokumentumfilmet rendező Laurent Bouzereau-val is baráti viszonyt ápoló Liam Dunaway O’Neillel foglalhat helyet, és együtt nézegetik a régi fotókat, miközben egyre személyesebb hangvételű vallomásokat tesznek múltról, családról, karrierről.
Bonnie és Clyde
Ezalatt egy hagyományos, archív fotókkal, film- és interjúrészletekkel, világsztárokkal gazdagon telehintett, ám kissé mégis Wikipedia-szagú dokumentumfilm bomlik ki, mely kronologikusan tárgyalja a színésznő pályáját és személyes életét, olyan problémákat is felvillantva, mint a nőket ért hátrányos megkülönböztetés Hollywoodban (erről a témáról egyébként Sharon Stone gondoskodik). A konzervatív portréfilmes kereteket aztán mégis meghaladja a film, amikor olyan témákat kezd felvezetni, melyek kibontásához Dunawaynek nyilvánvalóan több bátorságra volt szüksége, mint ahhoz, hogy percenként ledorongolja az őt körülvevő stábot. Először a szerelmi csalódásokkal, a Marcello Mastroiannihez fűződő viszonyával kapcsolatban szólal meg nyíltan, előkerül apja alkoholizmusa, amire a hajlamot saját bevallása szerint ő maga is örökölte.
A film kezdetén még nem világos, hogy Dunaway képes-e reflektálni arra a tényre, hogy a hisztériás és csapongó sztár hírében áll, hogy kifejezetten nehéz vele együtt dolgozni és együtt lenni, és hogy sokan kerülik (többek közt Bette Davis sem akart vele többé együtt dolgozni a The Disappearance of Aimee (1976) után). Ám később kiderül, Dunaway nemcsak tudatában van mindennek és reflektálni tud rá, de erről szól szinte az egész film is. A színésznő tehát finoman fogalmazva nem könnyű eset, sem a magánéletben, sem munka közben, de ahogyan a film felfedi, jóval többről van szó puszta allűrnél.
Fotó: Jerry Schatzberg / HBO
Dunaway egész életében bipoláris zavarral küzdött, gyógyszeres kezelés alatt áll, és a depressziós epizódok nyomai, a zavart állapot, az ingerlékenység, a dühkitörések közvetlenül nyomon követhetők a színészi alakításokon is. A Faye legnagyobb erénye, hogy miközben felvázolja a színészi karrier fejlődéstörténetét és a pályakép legfontosabb állomásai, egyben az amerikai filmtörténet kiemelkedő darabjai, a Bonnie és Clyde, a Kínai negyed, a Hálózat keletkezését filmtörténészek, kritikusok segítségével helyezi kontextusba, a színészi alakításokat, a kirobbanó sikerektől a szerencsétlen sorsú alakításokig, merőben újszerű szemszögből, a mániás depresszió összefüggésében is tárgyalja.
A mentális zavar, melyet kezdetben természetesen csak végletes sztárallűrnek tekintettek Hollywoodban, egyszerre gondoskodott arról, hogy Dunaway pályája és magánélete egyre hepehupásabb zökkenőkön robogjon keresztül, de ellentmondásos módon arról is, hogy bizonyos színészi feladatokat szokatlan erővel és átéléssel legyen képes teljesíteni. Ez az erő időnként telitalálatokat eredményezett, máskor viszont a nagy kitárulkozások és szenvedélyes érzelmi megnyilvánulások jókora kudarcokat szültek. Ebben az értelmezésben a pálya legizgalmasabb darabja nem a fent felsorolt filmek közül kerül ki, hanem a kritika által mélypontnak ítélt, Joan Crawfordról szóló film, az Anyu a sztár az, de előkerülnek anekdoták más filmekkel kapcsolatban is, például, hogy egyetlen hajszál körüli huzavonával hogyan borította ki teljesen a sztárt Roman Polanski.
A filmben többször is felbukkan a sztárkultusz történetének emblematikus fotója, melyet a korábbi férj, Terry O’Neill készített a színésznőről 1977-ben, a Beverly Hills Hotel teraszán. A fotó annak az estének a másnap reggelét örökíti meg, amikor Dunaway harmadik Oscar-jelölését díjra is váltotta. A Hálózatért elnyert szobor ott áll előtte a pompás reggeli fényben fürdő medence partján, az asztalon, italok, teáskannák és a friss napilapok társaságában. Amit a képen látunk, részben megrendezett: Dunaway valójában nem ekkor ért haza élete legnagyobb bulijáról, hanem reggel hatkor felkelt és összekészült a kép kedvéért, az asztalon látható tárgyakat a fotós helyezte oda, köztük az az újságcímlapot is, mely a Hálózat másik sztárja, Peter Finch tragikus halálhírét közli.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezen a fotón minden ott van, amit Hollywoodról tudunk: a ragyogás és a tragédia, a mérhetetlen gazdagság és a karrier csúcspillanata, de ezek árnyékában a folyton ólálkodó sötét depresszió, a tiszta derű mellett mindig ott lévő legmélyebb fájdalom. Hogy mindezt a fotós Terry O’Neill és immár a dokumentumfilmes Laurent Bouzereau is megörökíthette, nemcsak Dunaway mérhetetlen fegyelmének és alázatának, de az őszinteségének is köszönhető.
A Faye elérhető a Max kínálatában.
