Ő másokra szereti irányítani a fényt, valóságosan is, meg képletesen is, ezért szereti őt, korra, nemre, klikkre, pártállásra, talentumra, stílusra tekintet nélkül az egész szakma; azt is mondhatjuk, másban sem egységes már, csak ebben, a papizásban, visszaidézve Gyuri bácsi személyén keresztül egy korszakot, amikor még sok másban is egységes volt.

A tanár nem követőket nevel
Az ötödik pecsét forgatásán
Szóval, ha az ember ünnepel, önző módon, kicsit magát is ünnepli, így van ez rendjén; ráadásul nagyon is illik ez Illés Györgyhöz, aki mindig másokat tolt maga elé, elsősorban a tanítványait. Ha őt köszöntik, akkor elsőként az iskolaalapítót említik, amúgy joggal, mert nem akármilyen iskola az, amit alapított, nem akármilyen nebulókkal. Róla az a kép él, kicsit igazságtalanul, a köztudatban, hogy azért vérbeli pedagógus, mert a növendékei többre vitték nála. Nos, ez nem igaz. Ha az Oscarokra gondolunk, talán igen, ám ha végignézzük Illés György életművét, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy nagyon nagy operatőr. A mostani parádé legszebb pontja mégiscsak az volt, amikor levetítettek néhány részletet az általa fotografált filmekből. Ebből a röpke válogatásból is látni lehetett – még az operatőr-ünnepléshez méltatlan technikai körülmények ellenére is -, hogy milyen áldott tehetségű mozgóképíró-mester.

A legszebb képsorát, amire emlékszem (sok legszebb van, tudjuk), most nem mutatták, azt öt éve lehetett megcsodálni, a nyolcvanötödiken, s remélem, látjuk majd a kilencvenötödiken, meg a századikon is, ha megérjük. Ez a Budapesti tavasz legdrámaibb pillanata: amikor a zsidókat, köztük a Gordon Zsuzsa játszotta hősnőt a Dunába lövik a nyilasok. Tágas totált látunk, a sűrű, ólmos ködben alig kivehető a téli rakpart, majd kistotálok és közelik következnek a lépcsőn lehajtott emberekről, aztán az utcakövek képe, meg a lustán hömpölygő piszkos vízé, s ez abban az összefüggésben elmondhatatlanul tragikus hangsúlyt kap, majd vissza az emberekhez, látványos alsó gépállásból szemléljük, amint a partra állított, levetkőztetett áldozatok tehetetlenül várják a halált, újabb drámai közeli a földre dobott ruhákról és cipőkről, majd megint a víz és megint a ködös rakpart... A magyar filmtörténet egyik legmegrázóbb képsora ez, hozzá hasonló erejűt legföljebb Rossellininél láttunk a Paisában. Másképp tökéletes a Megszállottak kezdő jelenete; a lassú, vontatott kocsizás a nagyvárosi utcán a korai Antonionit idézi. Igen, ha az előbbi klasszikus szépségű volt, az utóbbi elidegenedetten, szárazon modern: Illés György ezt is tudja. De mestere az intim belsőknek is, láthattuk az Ötödik pecsétben, a Befejezetlen mondatban; utóbbiban ő, aki a magyar realista fotografálás egyik megteremtője, szürrealista víziókat álmodik a vászonra, meggyőzően és elragadóan.

Alighanem a világhíres Illés-iskolának is ez a titka: a sokféleség. Hogy a jó operatőrnek mindent kell tudnia. Hogy a tanár nem követőket nevel, hanem hagyja szabadon a növendékeit: járják a maguk útját. Illés az operatőri mesterség mindkét, egymástól szétválaszthatatlan részét – a világítást és a plánozást – mesterfokon műveli, s művelik ezért a tanítványai is, ami ritkaság ebben a szakmában. Hollywoodban a DOP, azaz a director of photography a hangsúlyt a világításra helyezi: a kameramunka a kameraman dolga. Az európai filmben maga a vezető operatőr áll a felvevőgép mögé; ott a hangsúly inkább a kameramozgáson és a plánozáson van. Az Illés-iskola e kettőt együtt tanítja, magas színvonalon, mert Papi mindkettőnek nagymestere: láttuk a tágas, természetes külsőket a filmjeiben, és láttuk az érzékenyen bevilágított belsőket más - főleg a későbbi, színes - munkákban.
 
És hogyan lesz mindebből költészet? Erre nincs magyarázat, a titkot a képek őrzik.