Fülsiketítő korbácscsapások számolhatatlan tucatjai tépik le a húst egy kikötözött szerencsétlen rángatózó testéről, felgyújtott és szénné száradt tetemének bűze terjeng a némán könnyező társai között. Közben pedig buli van, a fehér telepesek limonádét szürcsölve, csevegve-táncolva ünneplik a renitens rabszolga kivégzését. Cora és Caesar megszöknek, ez az utolsó csepp, elfogadják a következményeket. Nyomukban egy rögeszmés, hajthatatlan – de Joel Edgerton alakításában közel sem egydimenziós – rabszolgavadásszal szelik át a pokollal egyenértékű mélydél államait.
William Jackson Harper és Thuso Mbedu
A címbeli földalatti vasútvonal különálló, egyéni birodalmaknak tűnő állomásaiban egy dolog a közös: a félelemmel és értetlenséggel vegyes izzó harag a feketékkel szemben. Colson Whitehead legrangosabb könyvdíjakat elnyert 2016-os fikciós-történelmi regényében a vasút purgatóriumi metaforája (a 18. és 19 században valóban léteztek ilyen földalatti rejtekutak, tényleges vonatok nélkül) a feketegyűlölet különféle permutációit köti össze, végállomása viszont – a vélt és vágyott szabadság – azokon túl található, valahol a homályban. Több ugyanakkor ez egy üldözés- és útifilm-narratívába ágyazott tragikus történelmi tablónál. A brutális rögvalóságban gyökerező, de fantázia- és álomképekkel teleszőtt mű Cora története, aki a Fehér Amerika morális szeméthegyein átvergődve kénytelen szembenézni múltjával és jelenével, ami persze nem csak az ő múltja és jelene.
Noha Whitehead regényének szerkezetét csak enyhe túlzással lehet epizodikusnak nevezni, Barry Jenkins adaptációja az egyes államokban történteket viszont fejezetszerűen különválasztja, kiemelve és felerősítve így az adott események tartalmi-érzelmi súlyát. A szembetűnő epizodikus struktúra felnagyítja azt a kíméletlen monotóniát, amivel a múlhatatlan, egyetemes bűn áthömpölyög a leginkább kiszolgáltatottakon, összemosva a régvoltat mindazzal, ami jelenleg is ömlik a híradókból. Ez a feketékkel szembeni időtlen kegyetlenség az, amire a kelleténél több rasszizmust érintő-boncolgató film támaszkodik. Jenkins viszont abból csak építkezik.
A fókusz nem a sokat látott fehér gonoszságon van, hanem az ebben a közegben idegennek ható humánumon, amit a rendező mindennemű naivitás, szentimentalitás és pátosz nélkül képes megragadni. Ennek a világnak nincs egy olyan szeglete sem, amit ne járna át a rasszizmus, a meggyötört karakterek ugyanakkor – legyenek azok központi vagy egyjelenetes szereplők – nem válnak az embertelenség sokkoló megnyilvánulásainak arctalan áldozataivá.
Jenkins türelmesen, gondosan, alázattal teszi őket egyénné. Ki kell emelni a Corát alakító dél-afrikai Mbedut, akinek zavarba ejtően kitárulkozó alakításában embertelen düh, elkeseredettség és szenvedély lángol. Amikor pedig elmosolyodik végre, az leírhatatlan. Cora mosolya Jenkins legerősebb állítása. Nem sokan képesek ilyesmire. A második epizód egyik cselekményszála mintha épp azoknak a szerzőknek szólna, akik a fekete szenvedést érdekesebbnek, izgalmasabbnak tartják a szenvedők méltóságánál: a túlságosan is idilli dél-karolinai város fehér múzeumvezetője generációs fájdalmukra redukált feketéket mutogat üvegkalitkák mögött. Nem igazi kíváncsiság vezeti, nem a kollektív trauma feldolgozása és megértetése a célja, hanem a feketék testi-lelki kivéreztetésének szenzációhajhász prezentációja.
Amikor kell, Jenkins is sokat mutat a vérbő rettenetből, annak jelentős része ugyanakkor képen kívül történik. A szörnyűségektől bénított közösség ki- és összetartása az, ami számít. Rémálmukból a mai napig nem ébredtek fel, de baromira fel akarnak. A költői kérdés az, hogy fel lehet-e egyáltalán. Ahogy el is hangzik a sorozatban: meg lehet menekülni a rabszolgaságból, de a rabszolgaság intézménye okozta – valódi és képletes – sebek soha nem tűnnek el. (Itt akár idézhető lehetne Adorno mondata is arról, hogy Auschwitz után mit nem lehet már írni.) Jenkins a Cora tapasztalatain keresztül arra kérdez rá, hogy miként tud valaki együtt élni a tudattal, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be „a legszabadabb ország” testén. Epizódról epizódra egyre biztosabbá válik ezért, hogy a stációk fontosabbak a lezárásánál. Katarzisnak helye nincs. Ez egy egyelőre lezárhatatlan történet, amely tíz megterhelő epizód egymástól eltérő szemszögeiből áll össze.
Joel Edgerton
Nincsenek konvencionális dramaturgiai kapaszkodók és szabálykövető drámai ívek, sehol egy igazi cliffhanger, szereplők tűnnek fel és tűnnek el, a ritmus és a tempó hektikus. Az epizódok többsége több mint egy órás, de akad majdhogynem nagyjátékfilmes méreteket öltő és húsz perc alatti rész is. A Holdfény és a Ha a Beale utca mesélni tudna után nem meglepő, hogy az elliptikus, szegmentált, minden érzékisége ellenére is tárgyilagos cselekményvezetés során Jenkins újfent kemény arcközelik és panorámák kontrasztjával, lírai fényekkel-színekkel és képkompozíciókkal, montázsokkal és zenével sejteti-érzékelteti a ki nem mondottakat.
James Laxton kamerája együtt mozog a szereplőkkel, elidőzik a nézőre vetett tekintetükben tükröződő sóhajokon és üvöltéseken, felhők között úszik örömükkel és a porban fetreng bánatukkal. A természetes napfény és a sötétben pislákoló gyertyák kiégette képekben poétikus sziluetté váló karakterek kivehetetlenségükben is kifejezők: nem kell ahhoz mindent látni, hogy mindent tudjunk. Sőt. Jenkins ismét megtalálja az egyensúlyt: elemelt és enigmatikus szekvenciáinak költészetében mindig ott a valóság.
Barry Jenkins a sorozat forgatásán
Nicholas Britell – aki Laxton mellett a rendező állandó alkotótársa – elégikus, melankolikus, himnikus vagy épp vészjósló minőségek között moduláló nagyzenekarra írt zenéje minden epizódban saját karakterrel és funkcióval bír, a Corához tapadó ambivalens zongora- és vonóstémája ugyanakkor egybefonja a részeket. A legizgalmasabb viszont az, ahogy a zene és az utóbbi évek legerősebb hangdizájnja egymásra reflektál: dobhártya-szaggató tücsök- és kabócaciripelés teszi horrorisztikussá a gyapotföldek atmoszféráját, miközben a rabláncok csörgését, a korbács suhogását Britell zenei hangokkal ismétli meg, erősíti fel.
A rabszolgaság rendre felcsendülő hangjai, melyek az ótestamentumi démonként közelítő Ridgewayt is megidézik, nem engedik felejteni Corát. Ahogy biztonságban érzi magát, ahogy kicsit is szabad lehet, Ridgeway rögtön ott terem. Viszonyukat Jenkins (és Whitehead) lesújtó allegóriaként fogalmazza meg: a múltból táplálkozó rasszizmus átjárja a jelent.
Ezért kell beszélni róla. Illetve ezért kell jól beszélni róla és ezért kell odafigyelni azokra, akik jól beszélnek róla. A cafatokká korbácsolt és élve elégetett rabszolga haláltusáját vigadva néző fehérek ugyanis nem túlzó, stilizált, sátáni férgek. Koruk teremtményei, akik a rasszizmust éltető társadalomban szocializálódva váltak olyan elérzéketlenített, elhidegült, indifferens szemlélőkké, akik észre sem veszik, fel sem fogják, hogy a néma tétlenség bűnrészessé teszi őket.
