A rotterdami világpremier után Kolozsváron, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon is bemutatott szlovák-magyar-cseh koprodukcióban készült film olyan fontos kérdéseket taglal a hatalom és az emberi természet viszonyáról, amely a magyar közönség számára is testközeli élmény lehet, különösen napjaink valóságában.
Politikusok számára rendezett vadászaton véletlenül lelőnek egy hajtót, egy fiatal srácot, aki ott helyben meg is hal. A fegyvert az a miniszter sütötte el, aki épp választási kampánya közepén van és azon kevés politikus közé tartozik, akik valóban tisztességesek és fontos ügyeket képviselnek, így a bukása országos szinten is súlyos károkat okozna. Senkinek nem áll érdekében, hogy bármi kitudódjon, ezért a hatalmi hierarchia legtetején ülő fejesek egy titkosszolgálati megbízottat küldenek ki a terepre, hogy tussolja el az ügyet, rázza le a turpisságot szaglászó újságírókat és kerülje el a botrány kibontakozását.
A Hatalom a premisszája alapján pörgős és dramaturgiai fordulatokban gazdag politikai thriller is lehetne, de erről szó sincs. Egy lassan folyó, nyomasztó és komplex drámát nézünk végig három különböző szemszögből.
Először a Steiner nevű titkosszolga (Hajdu Szabolcs) életébe nyerünk betekintést. Képet kapunk a családi életéről, megtudjuk, hogy súlyosan beteg és nagy szüksége van minden pénzre, hogy a szerettei jövőjét biztosítsa. Hajdu autentikusan formálja meg ezt a komplex, szemlátomást gépiesen működő személyiséget. Kiállása, beszédstílusa hétköznapi, mégis fenyegető, nem riad meg attól, ha össze kell piszkolnia a kezét. Másrészt férj és apa, akinek fontos a családja biztonsága és hogy kifejezze a törődését. Az alakítást különösen értékessé teszi, hogy nem csak magyar, de a szlovák nyelven is hitelesen tud megszólalni (legalábbis szlovákul nem beszélő emberként ez volt a benyomásom).
Mindeközben életképeket látunk az áldozat családjának (apa, anya és testvér) gyászából és elkeseredéséből, annak különböző amplitúdójú kilengéseiről. Meglehetősen nagy érzelmi skálán mozgó szerepeket kellett megformálnia a Mokos Attila, Bandor Éva és Mária Zaujecová hármasának. Olykor meg is bicsaklik ezeknek a drámai hitelessége, a nyers realista hangulatban furcsának hat az olykor színházi hangulatú játék. Szerencsére sosem a kulcsmomentumokban merül fel ez az érzés és legalább három olyan jelenet van, ahol kifejezetten látványossá válik, mennyire remek színészek is ők.
A bűntudattól terhelt miniszter mindennapjaiból is (Jan Kacer szintén hiteles alakítást nyújt) felvillannak momentumok, ám ezeknek gyakran nem narratív, hanem atmoszférikus jelentősége van.
A történet tulajdonképpen bármelyik kelet-európai országban játszódhatna. Az elit aljas ügyleteiről és sötét titkairól nem csupán hírekben és tényfeltáró cikkekben olvasunk szinte nap mint nap, de sokuknak a saját életéből is vannak élményei a mindennapi jelenlétéről, így semmiképp nem ismeretlen a film által felrajzolt világ. Az egyre kietlenebb és élettelenebb tájakon autózó Steinert követve, vagy az áldozat családjának házában megtörten ülő emberek merev közelképein hosszasan elidőzve az embernek az a benyomása, ezt a helyet elhagyta a remény és bármi is történjék, itt senki ne számítson reménykeltő vagy bíztató happy endre.
A film hősei csehül, szlovákul és magyarul is megszólalnak, amely talán szokatlan lehet a magyarországi néző számára, ám számos szlovákiai magyarnak a teljesen megszokott, mindennapos élménye. A szintén három nyelven játszódó R.M.N. című Cristian Mungiu filmmel ellentétben itt nem kap külön dramaturgiai feszültséget az etnikumok közötti konfliktus, sokkal inkább egy remekül működő hangulatépítő elem. A nyelvi sokszínűség nem csak sajátos ízt ad a filmnek, hanem univerzálisabbá is teszi azt. Mintha egy Bodor Ádám-regénybe kerültünk volna, összefolynak nevek, nyelvek és helyszínek, ez a világ mindannyiunk egyre sötétebb, mégis kivételesen sokoldalú és komplex kelet-európai valósága.
A lassan szövődő dráma nyomasztó melankóliája vizuálisan is erőteljes. Pálos Gergely operatőr (többek közt Roy Anderson állandó munkatársa) a szürkeségben és az egyhangúságban is megtalálja az atmoszféra építés útjait. Rengeteg festményszerű nagytotált tár elénk, a kamera ritkán mozog, az interakciók a képen belül történnek, a szereplők többnyire profilból vagy csak háttal látszanak (amikor nem, annak mindig jól struktúrált jelentése van), leginkább a román újhullám filmjeire emlékeztető formai világot teremtve. Hosszasan szemlélhetünk minden egyes képet, különösen az eldugott részletek finomságára érdemes figyelni. Ám ez a lassúság és monotonitás a dramaturgia kárára is megy, amely a film legnagyobb problémája. A sztori helyenként már annyira sokáig nem halad előre, hogy a kezdeti figyelem és érdeklődés elkopik. A legtöbb szereplőnek nincsenek kellően karakteres vonásai, ahhoz, hogy ez a lassúság és eseménytelenség ne legyen fárasztó. A gyászoló anya sír, az apa megtörten és dühösen keresi a felelőst, a hatalmasok sejtelmesek és ravaszak. Ezek ezerszer látott szituációk, amelyek megléte valahol érthető és kikerülhetetlen, ám nem egészülnek ki elég eredeti jelenettel és történéssel.
Szerencsére a film az utolsó harmadára újra megtalálja önmagát, kivételes precizitással megrendezett és eljátszott jelenetet kapunk Hajdu és a Tarr Béla-filmekből ismert Kormos Mihály kettősétől, messzemenően a film csúcspontja ahogyan a mutyizó titkosszolga és a vehemens vadász egymással alkudozik. Mintha egy róka és egy medve tárgyalását néznénk végig, az emberben szinte megfagy a vér. A befejezés pedig okosan és mégis karizmatikusan tudja egyrészt lezárni a történetet, másrészt hagyja a nézőjét még sokáig töprengeni a látottakon.
Összességében a Hatalom eléri fő célját, és címéhez híven egy rétegzett történetet mesél el annak természetéről, az egyéni és kollektív lélektanra gyakorolt hatásáról. Hiába kerülhet olykor tisztességes és jó szándékú emberek kezébe is, ez az emberi erkölcsöt előbb-utóbb felemésztő erő csak és kizárólag önmaga fenntartását kívánja elérni. Nem próbál hamis illúziókat kelteni a nézőjében, a világ mindig ilyen volt és jó eséllyel már ilyen is marad, mégsem mondhatjuk azt, hogy lemondó vagy végletesen pesszimista lenne. Ugyanis amikor belenézünk a gyermekét elveszítő édesanya vagy a testvérét sirató fiatal lány szemébe, elemi erővel szólal meg bennünk az igazságérzetünk. Márpedig amíg hiszünk abban, hogy számít az igazság, addig mindig lesz értelme küzdeni is érte.
Bízzunk benne, hogy a hazai közönség is hamarosan szélesvásznon találkozhat majd Prikler Mátyás alkotásával, mert ennek a gyönyörűen fotografált filmnek teljes mértékben ott a természetes helye. Ajánlott társasággal nézni, ha az ember nem akar még az ágyban forgolódva is saját magával vitatkozni órákig.
A filmet a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, a magyar bemutatóra a tervek szerint 2023 második felében kerül sor.
